Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
Szemle
szönhetően nagyjából ismerhettük már eddig is a térség népi kultúrájának a sajátosságait, ám konkrétan a népköltészetéről csak rendkívül hézagos ismereteink voltak. Magyar Zoltán, aki egyszersmind az újonnan indult (s a hírek szerint már zátonyra is futott, illetve „áthelyeződött“) sorozatnak, a Magyar Népköltészet Tárának is sorozatszerkesztője, bámulatraméltó munkabírásával és kitartásával az utóbbi jó fél évtized alatt (egészen pontosan 1995-1998 között) összesen 2526 mondaszöveget gyűjtött össze az egykori Torna megyének a mai Magyarországhoz és Szlovákiához tartozó területeiről, s ebből a jelen kötetben 1650-et ad közre. Az egyes szövegek ugyan nem okvetlenül kiforrott mondák, gyakran csak - egykori mondát sejtető - tényközlések, ám a vállalkozás eredménye még így is tiszteletet parancsoló. A gyűjtőközreadó a kötet elején az egykori Torna megye múltját és néprajzi jellegét vázolja, majd a tornai népmondákat értékeli. Mondaanyagát nyolc tematikus csoportba sorolja: eredetmagyarázó mondák; történeti mondák; helyi mondák; a bűn és bűnhődés mondái; betyármondák; kincsmondák; hiedelemmondák; legendák. A közölt szövegeket aprólékos jegyzetapparátus egészíti ki és részletes irodalomjegyzék zárja a kötetet. L. Nagy Olga (szerk.): Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon. Bukarest - Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó 2000, 459 p., ill. A kötet tanulmányai az 1970-es évek második felétől csaknem egy évtizeden át tartó kutató- és feldolgozómunka eredményei. Akkor nem jelenhettek meg, így a Kriterion Kiadó nagy adósságot törlesztett azzal, hogy csaknem két évtizedes tetszhalál után végül is életre segítette őket. A munka további sajátosságát az adja, hogy a kötet szerkesztője (a kutatási - ma így mondanánk - projektum irányítója) Nagy Olga néhány helyi értelmiségivel (orvossal, tanárral) összefogva, őket továbbképezve, irányítva, végül egy szakmailag teljesen helytálló munkát tett le az asztalra. A romantikus népi kultúra-szemlélet azt tartotta (és a közhiedelem ma is úgy gondolja), hogy a paraszti hagyomány „ősit, állandót, egy valamikortól adott olyan örökséget jelent, melyet a parasztság megőrzött“. Ezért a kutatónak az archaikumokat kell keresnie, és „valamilyen régésznek tekintheti magát, aki az ősi relikviákat gyűjti és menti meg a jövő számára“. Ezzel szemben a vállalkozás abból a (nem egészen új, ám tájainkon annak számító) felismerésből indul ki, hogy a néphagyomány „kezdettől fogva változott, új és új jellegzetességeket vett fel, és ezeket az idők folyamán úgy asszimilálta, hogy régi és új egyetlen szintézisben alakult tovább“. Éppen erre alapozva, a kutatás helyszínéül sem egy népviseletéről, népköltészetéről, fafaragásáról elhíresült falut szemeltek ki, hanem egy olyan, amilyen a hetvenes évek, mondjuk, székelyföldi magyar átlagfaluja. Ahol nem hordanak már viseletét, a népköltészet sem él már, viszont egy fajta „racionális modellt“ képvisel. Nos, ebben a közegben végezték kutatásaikat (szinte) monografikus igénnyel. A falu történeti vázlata (Bartos Miklós) után a havadi család bemutatása következik (Nagy Ödön). A nyelvjárási sajátosságok számbavélét (Gegesi László János) a népi próza állapotának a vizsgálata, illetve Havad hiedelemvilágának a feltárása követi (mindkettő Nagy Olga munkája). A népi gyógyászat részletes bemutatása (Zillmann Jenő) után az emberi élet nagy fordulóihoz és a jeles napokhoz kapcsolódó hiedelmek, szokások szemléje sorjázik (mindkettő Nagy Ödön munkája). A tanulmányok láncát a népi joghagyományok szemléje (Nagy Ödön), illetve Havad erkölcsi életének bemutatása (Nagy Olga és Nagy Ödön) folytatja. Táj szavak jegyzéke, a kilencvenkilenc adatközlő mutatója, rövidítések, valamint román és német nyelvű összefoglaló zárja a kötetet. L. 173
