Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)

3. Fórum

d) A hatvanas évek második felében kezdett el rohamosan terjedni egy új találmány: a TV. Ez aztán végleg háttérbe szorította az itt-ott még meglévő társas összejöveteleket, beszélgetési alkalmakat. Igaz ugyan, hogy kezdetekben a TV-készülékkel rendelkezőket gyakrabban kezdték el látogatni a készülékkel még nem rendelkező barátok, szomszédok, s egy-egy játékfilmet napokon keresztül is tárgyalhattak. Azonban tévézés közben illett csendbe maradni (persze, a felnőttek azért menet közben is megbeszélték a TV-müsort), a film megtekintése után — hacsak nem szabad szombat vagy vasárnap következett - illett hazamenni. Egy idő után, mikor már mindenkinek volt tévéje, a tévézés családi körben folyt, a privát szféra részévé vált. Nem igazán illett senkit sem zavarni tévézés közben, de ha mégis megtörtént, a TV- t néző egyén rövid úton el is küldhette az alkalmatlankodót, mondván, hogy majd a foci, film, táncdalfesztivál stb. után... Egy-egy délutáni ifjúsági film sugárzásakor még a legkellemesebb nyári napon is teljesen kihalt az utca. (A bűvös doboz csak egy alkalommal szorult néhány napra a háttérbe. Valamikor a hatvanas évek végén cserélték fel az utcai izzókat neoncsövekkel. Az addig soha nem látott esti világosság mellett a késő esti órákig a lámpák alatt nyüzsgött az utca apraja-nagyja. A gyerekek fociztak, tollaslabdáztak, fogócskáztak, a felnőttek beszélgettek, de emlékszem olyan asszonyra is, aki hímezett vagy kötött - bár lehet, hogy csak azt akarta demonstrálni, hogy milyen jól lát még este is.)

e) S végül még egy ok, hogy miért is nem alakulhatott ki egy, a klasszikus értelemben vett közösség: mint majd látni fogjuk, túl kevés időt töltöttek el együtt, és amint már említettem, azáltal, hogy a fiatalok elköltöztek az utcából, nem maradt, aki a kialakított értékeket, közösségi szokásokat tovább éltesse, illetve tovább örökítse. Itt azonban érdemes egy pillanatra megállni. Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy a többé-kevésbé városi életvitelt élő emberek viselkedésén keresem a falusi/paraszti közösségre jellemző, több évszázados rendszer jegyeit, vagy a nem rég még falusi életet élő, s bár felhígult, de mégiscsak falusi közegben nevelkedett embereken kérem számon a “modem városi életvitelt”. (Mit is jelent az, hogy “modem városi életvitel”? Az én értelmezésem szerint akár azt is, hogy a szomszédok nem ismerik egymást, nem köszönnek egymásnak az emberek, nem vállalnak felelőséget a környezetükért, s ha netán megszólítod - ha egyáltalán meg mered ezt tenni! - a szomszéd gyerekét, hogy ne köpdösse le az ajtódat vagy a dolgát ne a lépcsőházban végezze, örülhetsz, ha csak szidással úszód meg, illetve egy kiadósabb verés kilátásba helyezésével.) Nos, a már nem falusi/még nem városi köztes állapot, illetve az általam tárgyalt korszak - a hatvanas évek - létrehoztak egy olyan közösségi értékrendet, illetve rakták le annak alapjait, amely szerint a mestereségesen felduzzasztott városok lakói élik immár városi életüket az ezredforduló környékén. Ez véleményem szerint távolról sem azonos a polgári hagyományokkal rendelkező városok életvitelével. Mindezzel együtt azonban úgy vélem, ez az az irányvonal, amely irányvonal által létrejött keretek meghatározzák közösségi létét a dél-szlovákiai kisvárosok lakossága döntő többségének.

Barátságok leginkább az egyazon házban lakó családok közt szövődtek, ugyanakkor egy életre szóló haragost is itt szerezhetett magának az ember. Edmund Leach e téren szerzett tapasztalatait valahogy úgy fogalmazta meg egyik könyvében, hogy idegenekkel az ember nem házasodik, de nem is veszekszik, azonban ha úgy adódik megölheti őket (Leach 1996). Az ezen az elven felállított képlettel le lehetne mérni (vagy legalábbis le lehetett volna), hogy az utcában lakó családok érzelmileg milyen közel, illetve milyen távol álltak egymástól. Mindenesetre mai szemmel úgy látom, hogy az érzelmi távolságtartást esetünkben elsősorban a fizikai távolság határozta meg. Mindenkihez közelebb állt a vele egy háztömbben lakó szomszéd. Majd következtek az “alsó” és “felső” ház lakói, végül a “szembe szomszédok”. A két háznyi távolságra lakók között emlékezetem szerint már nem alakultak ki olyan bizalmas kapcsolatok, mint az előbb felsoroltak esetében.

268