Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Botík, Ján: A szlovákiai horvátor etnokulturális fejlődése
A szlovákiai horvátok etnokulturális fejlődése Ján Botík A horvát népcsoport és annak (népi) kultúrája Szlovákia mozaikszemen összeálló néprajzi képének egyik fontos összetevője. A horvátok a 16. században érkeztek térségünkbe (Pozsony környékére), tehát már csaknem öt évszázadon át osztoznak e közép-európai régió történelmi sorsfordulóin. Ez idő alatt átélték az anyanemzetüktől elszakadt telepesek nehéz sorsát, és megbirkóztak az új haza szociális, gazdasági és kulturális életébe való beilleszkedés bonyolult folyamatával. A szlovákiai horvátok egy terjedelmes sziget részét alkotják, amely az egykori Osztrák- Magyar Monarchia területén alakult ki. Ennek központja, Burgenland (Várvidék) - amelyet horvátul Gradiščének neveznek -, a mai Ausztria és Magyarország határán terült el. A Horvátországból, főleg Szlavónia északi részéből ide tartó telepesek eljutottak a mai Szlovákia nyugati, valamint Morvaország keleti részére is. Hogy a horvát kolonisták ezeken a területeken telepedtek le, leginkább a háborús eseményekkel és a pestisjárvány következtében bekövetkező népességcsökkenéssel és annak gazdasági következményeivel magyarázható. Természetesen közrejátszott ebben az Oszmán Birodalom hadseregének a Balkán területéről a Kárpát-medence irányába történő előrenyomulása is. Becslések szerint a 16-17. században 100 ezer horvát telepes vándorolt Közép-Európába. Ezeknek kb. egyharmada a mai Szlovákia területén lelt új otthonra. Ötven helységben telepedtek meg, ám ezeknek csupán egyharmadában alkottak többséget. Kvetá Kučerová történész Szlovákiában három területet állapított meg, ahol jelentős a horvátok száma. Az Erdőhát (Záhorie) területe, ahol a fontosabb horvát települések közé tartozik Dévény, Dévényújfalu, Pozsonyhidegkút, Lamacs, Pozsonybeszterce, Mászt (ma Stupava része), Horvátberek stb. A Duna menti területen főként Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún érdemel említést. A Kis-Kárpátok alatti részen pedig Horvátgurab, Nagysenkőc, Kissenkőc, Kárpáthalas, Szomolány, Jókő stb. (Kučerová 1976, 221; Kučerová 1998, 180) A szlovákiai horvát lakosság életformájának és néprajzi-kulturális fejlődésének megértése szempontjából fontos tudni, hogy - a kisnemesség és a kisiparosok bizonyos rétegének kivételével, akik Pozsonyban telepedtek le mint kazánkovácsok, aranyművesek, borbélyok, kapakészítők, erdészek, kőzúzók (innen Lamacs község neve) - a telepesek zöme földműves volt. Ez azt eredményezte, hogy a horvátok a mai Szlovákia területén falvakban telepedtek le, ahol aztán kisebb-nagyobb, etnikailag viszonylag egységes közösségeket alkottak. Ez a központosított letelepedés a falusi környezet jellegzetes szociális és gazdasági zártságával együtt kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a telepesek az új helységekben való letelepedés után megtartsák és tovább fejlesszék gazdasági, szociális és szellemi hagyományaikat, amelyeket egyetlen vagyonként hoztak magukkal horvát hazájukból. Ilyen, a folyamatos néprajzi és kulturális megmaradáshoz szükséges feltételek kb. húsz településen jöttek létre, ahol a horvátok számbeli többséget is alkottak. Ezekben a helységekben a horvátok jelentősen befolyásolták a falu életének alakulását. Erről tanúskodik az is, hogy a falu bíróját gyakran a horvátok soraiból választották. Ezért természetes volt, hogy ezekben a falvakban a horvát csoport életét végigkísérte eredeti etnicitásuk 17
