Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Krónika
az ünnepi harangzúgás istenkeresése. Kellettek e szakrális sugártestek távol az őrtálló templomoktól és hétköznapok színhelyein a határbeli munkafolyamatok vigyázatára is. Különösen azokon a fokozott védelmet igénylő helyeken, ahol az ősök fölfogása szerint a rontás, a gonosz gyakorolhatja pusztító tevékenységét. S e helyek elődeink fölfogása szerint a már említett útkereszteződések, folyóátkelők, források és még sok olyan pontja a külső környezetnek, amelyen a krisztusi erő elrettenti a vicsorgó sátánfajzatot. Ezek a pontok a föl-fölszálló „Uram, segíts meg!” kiváltói lehettek, s az Angelus jelezte testi pihenésé. Másként esett az ebéd a kereszt tövében vagy éppen valamely szent szobránál. Még a verejtékes munka is könnyebbnek tűnt egy töviskoszorús Krisztus vagy Mária-kápolna közelében. Hány egyéni vallomás, sok szép emlékezés tanúsítja a mennybéliek jelenlétét az ekevas hántásában, a kasza suhintásában, a sarló lendületében. A nép nem csak templomaiban találkozott az égiekkel. Mellette állottak élete szinte minden mozzanatában mint afféle gyalogos szentek, parasztszentek: Donát, Orbán, Vendel, Izidor, Dömötör „a határban vigyázkodtak” - ahogy egyik öregasszonyom fogalmazta meg - , akár a szőlőt, a termést, akár az állatállományt bízta rájuk a féltő igyekezet. Amiképpen Nepomuki Szent Jánosra bízta kútjai, vizei, nemkülönben a vízenjárók védelmét is. Hidak, pallók mentén is figyel „Jánoska”, a vízhalált szenvedett prágai szent. Feladata kettős, amiképpen a víznek is kettős arculata van és lehet: védi az életet jelentő-szolgáló vizet, ám védi az életet pusztítóelvevő víztől az embert. Hasonlóan kettős arculatú a tűz is, s ennek megfelelően alakul Szent Flórián szerepe is. A most bemutatott alkotások mind erről szólnak. A biztonságkeresésről, a hit nyújtotta biztonságérzetről. S az egykori valóságról, a hittel elviselt-élt valóságról. A múltba vesző századokról. Nemegy szakrális kisemlék ugyanis a középkorra megy vissza. A Sopron melletti ún. Pihenő-kereszt, a legrégibb ismert ilyen történelmi nyomunk, a román korból való. Míg az ugyancsak soproni Pék-kereszt 1484-ből, tehát jó Mátyás királyunk idejéből. A legtöbb ilyen alkotás azért mégiscsak a barokk katolicizmus hitbéli lobogását, a török utáni föllélegzést idézi. Hangsúlyosan a győri keresztek néven ismertek, amelyeket Győr 1598-as visszavétele után Rudolf császár rendeletére állítottak a törökök ledöntötte keresztek helyére. Ahogy állítottak a múlt század történései, életfordulói nyomán is. Minden kornak, minden tájnak megvan a maga jellemző emléke és jellemző stílusa. így a Kisalföldnek is. Ez minden bizonnyal igaz, mégis, amit látunk, az a népi katolicizmus nembéli lényegére általában érvényes. Előbb meg lehet különböztetni történelmi korszakokat egy-egy stílusirányzat ismert jegyei révén, mint tájbéli eltéréseik alapján. A gondolati tartalmak nem nagyon térnek el egymástól. A vallás és a hit alapelemei sem változnak tájak-vidékek szerint. A paraszti szemlélet ugyanis egységes a hit szférájában. E szerint a teremtett világ, azaz a természet, s benne az élet, így az ember is, a teremtő erőtől, Istentől függ. Ezért Őt tisztelni kell, meghatározott kultuszformákkal körülvenni, jóindulatát biztosítani, segítségét kérni az élet, a termékenység biztosítására, s védelmet a fenyegető-pusztító erőkkel szemben. Valójában ennyi az egész. Minden ennek a szolgálatában áll. A vallás szellemi tárháza éppen úgy, mint tárgyi állománya. A kettő együtt adja az egészet. Kinek jutna eszébe a rózsafüzért elválasztani az Üdvözlégy Máriától vagy a Miatyánktól? Netán egy Mária-képet Szűz Mária alakjától, a hozzá kötődő énektől? És magát a keresztet a krisztusi megváltó halál tényétől? Sorolhatnám a példákat, amelyek a népi jámborságnakkegyességnek nevezett örökség szellemi és tárgyi anyagának egymásba fonódását mutatja. S ez természetes. Természetes, hogy ugyanazon gondolati-lelki tartalmat különbözőképpen tudjuk megjeleníteni: szóval, hanggal, ecsettel, vésővel s kővel, vályoggal, téglával, azaz az építészet eszközeivel. Kiállításunk ez utóbbi körébe visz minket. Nem a ház és a lélek falain belül ad hírt Isten jelenlétéről, hanem a házon, a falun kívüli élet istenfüggőségét jelzi. Mindezeken túl ezeknek a kisépítményeknek megvolt a maguk gyakorlati szerepe is. Pl. a harangláb és harang hívja az élőket, siratja a holtakat, de megtöri a villámokat, s elűzi a fellegeket is, amiképpen Bálint Sándor tudatja velünk. Sok helyen viharharangnak is nevezik a haranglábakat, harangtomyokat. Bizonyos fejlődésbeli folyamatokat is bizonyítanak. Először harangláb állott, majd kápolna s végül templom épült az immár szentelmény értékű helyen. A szakrális kisépítmények közül talán a keresztről lehetne a legtöbbet mondani. A kereszt a kereszténység legfőbb szimbóluma, a megváltás jele. A megváltó halál fája, a krisztusi engesztelő áldozat jelképe. Ebből eredően az ördög legfőbb ellensége. Mindig különös misztikus defenzív erővel rendelkezett. A kereszt Jézus jelenlétét biztosítja. Védelmet ad az ördöggel, a sátánnal szemben, s elhárítja gonosz szándékát, ártó erejét. A helységnévadásban is ezt a törekvést látjuk. Sok a szentkereszt-keresztúr összetételű város- és községnevünk. A középkorban a városfalak építésekor a városkapuk mellett keresztet állítottak. Be ne osonjon, be ne juthasson a Gonosz a városba. A házakra rajzolt vagy a nyakba-övre akasztott kereszt is az 148
