Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
Rudolf Kriss aligha gondolta 1945 tavaszán a straubingi fegyházban, miután megjárta Dachaut, a hitleri Németország börtöneit, s a szó szoros értelmében a halál torkából kiragadva érte őt a (számára valóban!) felszabadulás, hogy fél évszázad múltán éppen e Duna menti városka felújított kastélyában nyer elhelyezést méltán világhírű népi vallásossággyűjteménye. A Bajor Nemzeti Múzeum fiókintézményeként 1995-ben átadott kiállítás a csaknem 25 000 tételt tartalmazó gyűjtemény keresztmetszetét adja, az épület három szintjén, meglehetősen „szellősen” berendezve. Bőségesen akad még tér a bővítésre, gondolhatná a gyanútlan szemlélődő, ha nem tudná, hogy a kiállítás csak „ideiglenes” (még ha hosszú éveket is jelent ez az ideiglenesség), s az anyaintézmény müncheni épületének teljes felújítása után visszakerül majd a bajor fővárosba. Addig is azonban, aki kíváncsi rá, Straubingba kell elzarándokolnia. Mivel a kiállított tárgyakat kísérő magyarázó szövegek meglehetősen szűkszavúak, jó szolgálatot tehet a kollekciót alaposabban is megismerni óhajtók számára Nina Gockerell könyve. Félreértés ne essék: nem kiállítási katalógusról van szó, hanem a Kriss-gyűjtemény Straubingban bemutatott (és a raktárakban őrzött) tárgyaira alapozott, a kiállítás belső tagolását nagyjából követő, szép kivitelezésű, a népi vallásosságot elemző kézikönyvről. A kötetben közölt, többnyire színes fotókon látható tárgyak egytől egyig megtekinthetők a kiállításon is: s persze rajtuk kívül még jóval több! A kötethez írott rövid előszavában Reinhold Baumstark, a Bajor Nemzeti Múzeum főigazgatója az intézmény népi vallásossággyüjteményének kialakulását vázolja föl röviden (e tevékenységi kör kibontakozásához nem kisebb nevek kapcsolódnak, mint Wilhelm Heinrich Riehlé vagy Lenz Kriss- Rettenbaché). Ezt követően a kötet bevezetőjében a kötet szerzője, Nina Gockerell Rudolf Kriss életútját, gyűjteménye kialakulásának körülményeit mutatja be. Annyit talán érdemes belőle kiemelni, hogy amikor Kriss 1951 -ben hatalmas gyűjteményét a Bajor Szabadállamnak ajándékozta, kiállítási helyül a BajorNemzeti Múzeum központi épületét jelölte meg, hogy a népi vallásosság emlékei közvetlenül összehasonlíthatók legyenek az ún. magas művészetek ugyanott megtekinthető, hasonló tematikájú alkotásaival. A straubingi kiállítás többek között tehát ezért is minősülhet „csupán” átmenetinek. A könyv (és a kiállítás) három nagy problémakör köré csoportosítva - mintegy körkörösen kifelé tágítva a rendszert - mutatja be tárgyát. A magánáhítat emlékei, a közösségi vallásgyakorlás, a búcsújárás néprajza - ezek azok a nagy egységek, amelyek keretet biztosítanak az egyébként könnyen alkotóelemeire hulló, meglehetősen heterogén anyagnak. Az egyes emlékek besorolása ebbe a rendszerbe persze korántsem problémamentes (melyet többek között Nina Gockerell számtalan, saját szövegén belüli hivatkozása is bizonyít), ám, azt hiszem, ennél jobb rendszert bajos lenne kitalálni. Mielőtt a továbbiakban magam is e vezérfonal mentén haladva részletesebben szólnék az egyes tárgyegyüttesekről, összefoglalásként általánosságban annyit jegyzek meg a szerző módszerével kapcsolatban, hogy az a tudományos és ismeretterjesztői igényeket egyaránt kielégíti, bár hangsúlyozni szeretném, hogy elsősorban nem a szakkutatók számára íródott. Nekik a könyvtárakban továbbra is rendelkezésükre állanak Rudolf Krissnek nagyrészt a saját gyűjteményén alapuló munkái, ill. fogadott fiának, Lenz Kriss-Rettenbachnak a gyűjteményt első ízben részletesen bemutató összefoglalása (Bilder und Zeichen religiösen Volksglaubens. München, 1963). A művelt nagyközönség számára viszont nagyszerűen használható, hiszen nem túlmagyarázva azt, de minden esetben szól az egyes tárgycsoportok kultúrhistóriai hátteréről, kialakulásáról, a funkcionális módosulásokról stb. A kötethez csatolt bőséges irodalomjegyzék a téma iránt mélyebben érdeklődők igényeit is kielégítheti, s mivel a legújabb szakirodalmat is felvonultatja, még a szakember számára is mondhat újdonságokat. A magánáhítatnak meglepően gazdag tárgyi anyagát sikerült Rudolf Krissnek dokumentálnia. Ami a magyar szemlélő számára szokatlan lehet, az a kézzel írott és festett imakönyvek viszonylag nagy száma. Nem tudok róla, hogy a magyar anyagban ismeretes lenne e tárgytípus, bár nem lehet kizárni korabeli meglétét sem. A Nina Gockerell által bemutatott példányok 1829-ben, ill. 1830-ban készültek, tehát abban az időben, amikor a magyar honleányok körében is nagy divatja volt a hazafias és szerelmes versek, valamint a mű- és népdalok egy (emlék)könyvbe való másolásának. A közelmúltban Erdélyi Zsuzsanna adott közre egy kéziratos énekeskönyvet, ám ez a nyugat-magyarországi példány nem volt illusztrálva (Rábaközi kéziratos énekeskönyv a 19. század közepéről. In: Szalontay Judit szerk.: Tárgy és jelentése. Rábaközi tanulmányok. Csorna, 1998, 79-122. p.). Cseh nyelvterületen mindenesetre ismeretes volt ez a műfaj, ahogy arról Karel Procházka 1910-ben megjelent összefoglaló munkájából értesülhetünk. A kötet - Lid český z hlediska prostonárodne-nábozenského [A cseh nép a népi vallásosság szemszögéből] - még ha nem is előzmények nélkül, de mégis a szakrális néprajz megalapozójaként számon tartott Joseph Weigert bajor plébános munkájának megjelenése előtt csaknem másfél évtizeddel látott napvilágot, s gyakorlatilag 126
