Somogyi Hírlap, 2017. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

2017-01-08 / 6. szám

g INTERJÚ 2017. JANUÁR 7., SZOMBAT ledt örömmel jár együtt, persze olykor gonddal is.- A kisfiad viszonylag későn ér­kezett az életedbe. Nem bán­tad meg?- Ő egy igazi ajándék, egy igazi szeretetcsomag, ami be­ragyogja az életünket. Ezért is kapta tőlünk a Máté nevet. Névjegy- Magadat látod benne?- Igen! Igazi bohóc, kis dumagép. A fér­jemmel, Sanyival négy évvel ezelőtt talál k*»/ tunk, igazi egymás­ra találás volt a miénk. Tavaly nyáron házasod tunk össze, ő az én hő­söm, aki velery együtt j egy óriási csomagot ka­pott. Az életemnek van egy másik része is, amiről nem szeretek beszélni... hnt gyermekien, Mosolyog, ■ . tiszai hol komolyan, hesterké|t ezek a lélek benne fakadóak, og»j*| mosolyai- Beluuo ^R mint egy ^ Ettől olyan^ wárií 3 vallomás. ^.sbow-janak -n(jen pH" z&ls&gS&r sK,e'- Kifejezetten megkértél, hogy erről ne is kérdezzelek!- Rájöttem, hogy az éle-1 tem bizonyos összefüggései- nek a megértéséhez viszont í erről is muszáj mesélnem, \ Az első házasságomból szüle tett egy kislány, Adél, akit saj nálatos módon négy és fél éves I korában elvesztettem. «Leuké-' miás lett. Mindig azt mondo­gattam magamnak, hogy erős­nek kell lennem, kifelé is ezt sugároztam. A szüleim azt gon­dolták, piszkosul erős vagyok. Bennem persze folyamatos há­ború dűlt. Azt kérdeztem a sors­tól, hogy miért tette ezt velem? A lányom elvesztésének feldol­gozásában sokat segített, hogy akkoriban rengeteget dolgoz­tam, a Nappali, a Főtér, a Csa­lád-barát című műsort vezet­tem. Hetente ingáztam Szeged és Budapest között, ami némi­leg feledtette velem a borzal­mat. Nekem minden reggel új­ból kell kezdenem mindent, hi­szen minden második gondola­tom Adél. Most már könnyeb­ben beszélek róla, a Ridikülben is foglalkoztunk ezzel a témá­val, illetve a Jónak lenni jó! cí­mű műsor keretén belül meg­látogattam a beteg gyerekeket a Bethesda Gyermekotthonban. kandaHÓSÍgyeketdöntünk»e, FalaKa i jutlnk, ami elszeg ^ ^^bStatásairó_iasebeZe^cSomaÉot Véleményem sz- Honnan meríted ezt a rengeteg erőt?- Valószínűnek tartom, hogy ez egy olyan, tudatalatti dolog, amibe semmilyen racionalitás beleszólni nem képes, az ilyes­mi a lélek legmélyebb régiói­ból tör elő. Az évek alatt megta­nultam, hogy soha nem szabad feladni, hogy nem hagyhatom magamat. Igenis szembe kell szegülnöm a félelmeimmel, a kishitűségeimmel, harcolok, ameddig kell.- Kishitűség?- Mint ahogy minden ember­ben, bennem is vannak gátak. Nyilván ezekről nem szívesen mesélünk. Nekem is voltak har­caim magammal, másokkal. Sokáig nem is mertem arról me­sélni, hogy Kudlik Júlia édes- § apám másodunokatesvére, nehogy valaki azt gondolja, hogy ő segített nekem a pá­lyán. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot, egyetlenegyszer ; találkoztunk, a Magyar Tele- : vízió régi épületében. (- És a megfejthetetlen maxi- malizmusod miből ered? f - Nem tudom, gyerekkorom óta ilyen vagyok. Mind a mun- f kában, mind a magánéletem­ben tökéletességre törekszem. A férjem is néha megjegyzi: nem kell annyit belepakolni az életünkbe! A televíziózás vi­szont megköveteli a gyorsasá­got, a fegyelmezettséget. A Ri­dikülben napi három felvételt rögzítünk, fejben ott kell len­ni. Még éjjel is képes vagyok átolvasni a riportalanyokkal korábban készített 300 oldalas kéziratot.- Nem sok az?!- Ez kell ahhoz, hogy a beszélgetések alatt biz­tonságban érezzem magam. Nem használok segítséget, sa­ját magamra támaszkodom.- Zsigerből döntöttél vagy hosz- szasan mérlegeltél a Ridikül műsorvezetésének elvállalása előtt?- Nem volt egyszerű a döntés!- Gondolom, kaptál hideget-me- leget.- Az elején főleg hideget! En­nek a viszontagságaitól még ma sem tudok megszabadulni. Bor­zasztóan bántott, amikor isme­retlennek mindennek lehord­ták. Olyanok is, akik még a ne­vemet se tudták leírni. Megfo­gadtam, hogy nem olvasok el egy hozzászólást sem, aztán a barátnőim mégis szembesítet­tek vele. A kisfiámmal sétáltam a Bosnyák téren, amikor két hölgy majdnem nekem ugrott. Őrült időszakon vagyok túl, de úgy érzem, hogy mostanra elfo­gadtak a nézők.- Jakupcsek Gabriellával ismer­tétek egymást?- Persze, voltam az egyik műsorában. Soha nem akar­tam őt lemásolni, nekem telje­sen más az egyéniségem. Azt láthatják a nézők, amilyen az életben is vagyok. Nem tudok Mezőtúron született 1972 ben. Szülei mate­matika szakos tanárok. A középiskolát Szolno kon vegezte, majd Szege den, a Tanárképző Fóisko lan szerzett diplomat ma­gyar-ének szakon. Főisko­lás kora óta a Magyar Te­levízió munkatársa. Előbb a szegedi körzeti stúdió ban dolgozott, ezután ka pott munkát országos hír adóban es magazinom sorokban, úgy mint: Fő­tér. Nappali, Család barát. 2016 óta a Rióikul citnu talk-show háziasz szonya. szerepet játszani. Nagyon szerencsés és boldog ember­nek érzem magam, mert éle­tem folyamán mindig azt csi­nálhattam, amit a legjobban szerettem.- Melyik beszélgetés maradt meg benned leginkább?- Óriási öröm volt számom­ra, amikor Érdi Tamás édes­anyja, É. Szabó Márta volt a vendégem, aki elmondta, hogy mennyire őszintének érez. Azt mondta, előttem igazán meg tu­dott nyílni. Nekem ez hatalmas megtiszteltetés.- A műsor témáit te találod ki?- Egy óriási és profi csapat áll a műsor mögött, közös ötletelés eredményeként születnek meg ezek a témák. Az a fontos, hogy a meghívott vendégeinknek olyan oldalát tudjuk megmutat­ni, amit idáig a nézők még nem ismerhettek. Nekem abban van nagy szerepem, hogy egy igazi kávéházi miliőt teremtsek, ami­ben a vendégek felszabadultan tudnak mesélni az életükről, a titkaikról és minden másról.- Minden műsorban sziporkázol, sugárzol, kívülről nekem úgy tű­nik, hogy megtaláltad a helyed.- Érdekel a rádiózás is. Fo­lyamatosan keresem az új lehe­tőségeket. Főiskolás korom óta vagyok a közmédia tagja, azért maradtam hű ehhez a csapat­hoz, mert mindig kaptam va­lami kihívást jelentő feladatot. Úgy gondolom, hogy ez a jövő­ben is így lesz.- Igazi könyvmoly hírében állsz.- Ez azért erős túlzás! A nő­véremmel főiskolás korunk­tól kezdve faltuk a könyveket. Ez a szenvedély némileg eny­hült bennem, csupán csak pár könyv pihen az ágyam mellett. Pár hónapja Szerb Antalt vet­tem elő, a krimis műveivel is- merkedek. Grecsó Krisztián Jel­mezbál című könyvét kezdtem el olvasni, de hónapok óta nem haladok, Máté mellett nehéz be­osztani a szabad időmet.- Létezik olyan nap, ami csak a tiéd?- Megfelelő logisztikával né­ha találok magamnak szabad időt. Az anyósom óriási segít­ség, sokat felügyel Mátéra. Fut­ni jó lenne, akkor az ember fe­jéből kimegy minden feszült­ség. De most a hideg, meg a szél, meg az eső miatt nem ugrok ne­ki. Egyelőre ejtem az ötletet. De idén szeretnék nagyobb távokat megtenni. Kellenek az új célok. Az idei már megvan.- Akár egy félmaraton?- Na látod az nagy álmom! Szerintem a lehetetlen nem lé­tezik. Tarnóczy Orsolya orsolya.tamoczy@mediaworks.hu- Neked minden pillanatban más a mosolyod, ilyenkor mire gondolsz?- Nem lennék jó színésznő, nem tudom, hogyan kell pa­rancsra mosolygós arcot vág­ni. Ilyenkor mindig valame­lyik szerettemre gondolok. A férjemre, a fiamra, a szüléimre vagy a nővéremre. Annak meg­felelően áll mosolyra a szám, hogy éppen milyen kép vil­lan be róluk. Az utóbbi időben egyébként is sokat foglalko­zom a családi gyökereimmel, a múltammal. Édesapám itt szü­letett, Budapesten, egy négy­gyermekes család gyermeke­ként. Mindennap elmegyek a Bosnyák tér mellett, megsimo­gatom annak a bizonyos ház­nak a falát, ahol a nagyapám élelmiszerboltja állt. Mindösz- sze pár fénykép tanúskodik ar­ról, hogy itt egy óriási tábla dí­szelgett „Dióssy Csemege” fel­irattal. A nagyapám a háború alatt szekérrel menekítette a családját Cibakházára, az édes­apám már ott nőtt fel. Renge­teg történetet őriz ebből az idő­szakból, azon gondolkoztam, hogy egyszer ezekből írok egy könyvet. Édesapám lassan 80 éves, de 70-nek se néz ki. Imád kirándulni, sétálni, rejtvényt fejteni, számítógépes oldalakat böngészni. Szereti az életet.- A gyermekkorodból színes em­lékeid vannak?- Olykor esténként, az ágy­ban fekve visszagondolok arra, ahogy a nővérem otthon folya­matosan bűvölte a zongora bil­lentyűit. Valahogy evidens volt, hogy akkor nekem is klimpí- roznom kell. Én meg utáltam az egészet! Gyűlöltem a gya­korlást, a hangszer is rettentő­en messze állt tőlem. Énekelni viszont nagyon szerettem. Úgy éreztem, hogy a középiskolai felvételi előtt valamit ki kellett találnom. Nyolcadikos korom­ban odaálltam a szüleim elé, és kijelentettem: elmegyek Szol­nokra kollégiumba.- Lázadtál?- Amennyire visszaemlék- szem, mindig lobogott bennem a tűz. Szolnokon kórusba jár­tam, ez a szenvedélyem Sze­geden se csillapodott, ahol fő­iskolás voltam. Igazán katar- tikus élményt jelentett, ami­kor a Notre-Dame-ban szóló­ban elénekelhettem Kodály Esti dalát. Nézd, most is liba­bőrös leszek, hogy mesélek róla... Mindig volt bennem egy belső késztetés, hogy minden pillanatot meg kell élni, gyerekkorban nem szertelenkedtem. Most pe­dig, ahogy lassan közele­dem a negyvenötödik szü­letésnapomhoz, ez azt jelen­ti számomra, hogy ne a múl­ton rágódjak, és ne szorongjak a jövőtől, hanem tegyem folya­matosan a dolgomat, és találjak mindenben örömöt. Emiatt is csodálatos dolog édesanyának lenni. Minden pillanata önfe­j*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents