Somogyi Hírlap, 2017. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
2017-01-09 / 7. szám
14 MEGYEI KÖRKÉP 2017. JANUÁR 9., HÉTFŐ A bogárdoktor a magyar őshalászat emlékeit kutatta Siófokon másfél évszázada Volt egyszer egy siófoki múzeum Őskori nehezék, háromágú, köpűs szigony és csontkorcsolya Siófokon csupán egyetlen, a központtól távoli, eldugott kis utcácska őrzi emlékét annak a mérhetetlen tudású, a tudomány különböző területeit szenvedélyesen, egyben magas színvonalon művelő férfiúnak, akit - mint írja - a siófoki halászszerszámok sokfélesége indított A magyar halászat könyvének megírására. Herman Ottó mintegy másfél évszázada többször is megfordult a településen... Bakos Péter történész SIÓFOK Herman Ottó a magyar halászatot kutató első útjára 1883. július 18-án indult el Pestről, a Velencei-tó érintése után célirányosan a Balatonra, Siófokra. Herman ugyanakkor már ezt megelőzően is járt itt, amikor a különös hangzású varsinta nevű halat kívánta látni, erről azonban csak Tihanyban, a disznósi halászbokorban tudta meg, hogy az nem más mint a sügérfélék családjába tartozó, mára már védetté vált selymes durbincs. Ekkor, Siófokon figyelt fel a magyar halászeszközök sokféleségére, amiket elkezdett feljegyezni és kiváló rajztehetségével megörökíteni. Megjegyzendő, hogy Herman Ottó a későbbi tervezett adatgyűjtésekre csak az országgyűlési szünidőket használta fel. E mondatnál kétszer is felkaphatjuk a fejünket. ím itt egy tudós, aki egyben országgyűlési képviselő is, vagy mondhatjuk úgy is, hogy egy olyan politikus, aki művelt. Aztán nem a munkaideje alatt „bogarászott” - sokszor szó szerint, Bécsben ezért a humoros Wurmdoktor, „bogárdoktor” becenevet kapta -, hanem a szabadidejét áldozta fel kedvtelésére. Ez a hobbi azonban olyan nemes célt tűzött maga elé, mint közelebb jutni az emberiség egyik ősfoglalkozásához, ami talán a magyar őstörténethez is egy-egy adattal szolgálhat. Megmenteni a folyók szabályozásával, az árterekkel együtt eltűnő halászati mód tárgyi emlékeit, s annak kihalásra ítélt szókincsét, vagyis nem csak egy életformát, de egy egész gondolkodást. A Sió első, fából ácsolt zsilipjének 1863-as megnyitása után húsz évvel vagyunk, a Déli Vasútvonal mozdonya is már 22 éve érinti Siófokot és pöfékelve zakatol a mesterséges töltésen. A Balaton hullámzásával a partvonal mentén keletkezett turzások mögötti „lagúnák” világa a vasútépítés és ezzel összefüggésben a szabályozott vízleeresztés következményeként eltűnőben van, jóllehet a nagy kiterjedésű ingovány, a Bozót emléke még napjainkig is élt Kiüti városrészben. Néprajzi gyűjtéseim során az öregek gyakran mesélték, hogy a falu szélén, a Göre-kapunál elég volt a kosarat lemeríteni a vízbe, az mind megtelt hallal. Herman Ottó hasznosat csinált a nemzetnek, a hazának, a személyes érdekek és nemzetek felett álló tudománynak. Olyan művet készített, ami aztán pazar képanyagával és érzékletes leírásaival sokakat szórakoztat, hiszen a foci mellett a horgászás az, amihez - ha csak egy kicsit is - minden magyar ember ért. Még egy óriás tehát, Jankó János néprajzkutató és Kuzsinsz- ky Bálint régész meüett, akinek munkája szervesen kötődik Siófokhoz, sőt Kilitihez is, emléktáblája, emlékezete azonban hozzájuk hasonlóan szintén nincs a városban. Herman Ottó a karikás vetőháló, a fehémép alsószoknyájára emlékeztető és azzal megegyező nevű pendely használatát figyelte meg a Sión, melyről a következőket írja: „A Sió mentén kiválóan sok az ügyes pöndörös, olyan, ki ebből pótolja száraz kenyerét. Igaz, hogy a Sió kiválóan alkalmatos folyó is. Szőke vize, mely emlékeztet a tejopál-kőre, sok lengő, roppant hosszú hinárüstö- köt táplál, a melyet a »szelíd« hal szeret csipkedni; medre mély, folyása sok helyen forgó-örvénylő; partját pedig szakadozott nád és gyékényfal szegélyezi, épen arra való, hogy a halászt elfedje s helyet adjon a háló röptének; így a halász megjelenése nem riasztja meg a felszínhez közel járó halat, a háló pedig meglepi. A pöndörös rendesen erős, jókötésű magyarember, ki mezítelen lábbal vág neki a partnak; nyaká- bavetve csüng hátán a vászontarisznya, mely sötétbarna a sok rászáradt halnyálkától s nyakló hal vérétől; gatyája, ingujja magasra fel van tűrve, hogy mozgása, melytől a hálóvetés sikere függ, teljesen szabad legyen. Valami pompás látvány az, mikor a halász kellő helyen megállapodik, a hálót vállára kanyarítja, forgás-sodrás közben a karok és lábak izomzata megfeszül, a háló síkegyenesre elterül s lecsap a vízre. így halad gyors menetekben, Siófok alatt kezdve, Kiüti alá s így tovább, ki tudja meddig, míg a roppant munka sovány díját beszerezte.” Herman könyvében a megbecsült barát - és nem rivális -, a magyar halászatról szintúgy könyvet író Jankó János által készített kőrajz hálóvetés közben jeleníti meg e roboterejű pöndöröst. A kép képzeletbeli háttere művészi elna- gyolással mintha a kiüti szőlőhegy sziluettjét sejtetné a Csillag-heggyel, a Balaton árterének örvénylő vizétől nyaldosott Örényekkel. Nyáron a strandot mindig a Sió völgyi kerékpárúton keresem fel családommal. Ilyenkor sok horgásszal, peca- botossal találkozni, ami hangulatos színfoltja a csatornának, elmerengek ugyanakkor azon, hogy mily mértékben szürkült el a magyar halfogás tudománya Herman Ottó óta. A nádasban vágott tanyák már csak ha- loványan emlékeztetnek az egykori kompániákra. Más halászá- si módot a horgoson kívül mindössze egy esetben láttam tavaly, melyben egy egyszerű emelőhálót használtak, de a tulajdonos már nevét sem tudta eszközének. Röhög a fakutya Halászkunyhók ősi szerszámokkal ugyan már nem akadnak, nincs löki halászat sem a Balatonon, s nem röhög a fakutya a télen hízott jégpáncélon (vagy a gazda lábbelijével a „szájában", mivel az elnevezés csizmalehúzőt is jelölt), a föld azonban még sok kincset rejt. Siófok körzetében a Balaton árterének egykori szigetein, félszigetein élénk élet folyt a bronzkorban, amiről a különböző építkezéseken, beruházásokon rendre egymás után előkerülő, nagy meny- nyiségű leletanyag tanúskodik. Itt nem egyszerűen falvak sűrű hálózatára kell gondolnunk, hanem erődített magaslati központokra is, amik mind az északi oldallal, mind távolabbi centrumokkal kereskedelmi kapcsolatban álltak. Nagy kár, hogy az ily módon felszínre kerülő leletek lényegében véve megsemmisülnek. Nincs rá megbízott, fizetett szakember, aki azt helyben megmentené és feldolgozná, és nincs egy szak mai alapon működő regionális gyűjtőhely sem, ahol az megfelelő körülmények között bemutatható, feldolgozható és tárolható volna. A város határában, az egyik bevásárló építésekor egy ilyen tur- zásba vágtak bele a munkagépek. A paiioldaiban nem rég lettem figyelmes a kettévágott szemétgödrök sötét, hamus foltjaira. Az egyikből kikandikált egy törött, csonka gála alakú hálónehezék, amit a cserepek a középső bronzkorra kelteztek. Herman Ottó részletesen foglalkozott a különböző háló nehezékekkel, és jó megfigyelőképességével kézenfekvő, ötletes felismerést tett ezek és a szövőszéknehezékek között. Mint írja. a hálónak az iszapos fenéken történő vonszolásával az újkorában kűpalakú és szegletes halászsüly cseppformára kopik. ezzel szemben a takácskő lyukán kopik és töréseket, csorbításokat mutat, (teletünk egyértelmű megnevezése - pontosan azért, mert az torzó, de semmilyen kopás nyomot nem mutat, vagyis az már a használatbavétel legelején eltörhetett - kérdéses. Megemlítendő továbbá, hogy ez a típus a Krisztus előtti első évezredben vált általánossá, így egy egészen hasonló, kora vaskori szövőszéknehezék ismert Velem Szent Vidrai.) A tárgy egyik érdekessége - tűi azon, hogy az négyezer éves, vagyis az egyiptomi piramisokkal egyidős hogy a teIdén van 130 éve, hogy Herman Ottó második siófoki útja után négy évvel, 1887-ben megjelent e hatalmas munka. Talán érdemes lenne ezt megünnepelni Siófokon egy a magyar halászat történetét bemutató, sokak érdeklődésére számot tartó kiállítással és szakmai konferenciával. A Balaton-kuta- tó látogatásának 130. évfordulóján, 2013-ban erről megfeledkezett a Balaton „fővárosa”. Egyébként tavaly volt 20 éve, 1996ban, hogy a település várostörténeti vonatkozású múzeuma, a Beszédes József Vízgazdálkodási Múzeum a földdel egyenlővé lett. E gyűjteményt a szintén polihisztor Lukács Károly (eredeti nevén Löwensohn) alapította 1952-ben. Ő nem pusztán egy földrajz-történelem, később francia szakos tanár volt - aki mellesleg a nagyhírű kaposvári gimnáziumból indult, s jutott el a Sorbonne-ig de csillagász, nyelvész, néprajzkutató, sőt ichtiológus, azaz halkutató is. Siófokon halkonzervgyárat hozott létre, megindította a hallisztgyártást a felesleges halmennyiségből takarmányozásra és a halpikkelyből készített fény exportját. Utóbbi volt az úgynevezett „halezüst” az essence d’orient, amiből Párizsban és másutt Nyugat-Európában műgyöngyöt készítettek a II. világháború előtt. És akkor még nem említettük félmesterséges süllőkeltetését, amit ő valósított meg elsőként a világon. A Beszédes Múzeummal nem volt kevesebb célja mint egy a Balaton kultúrtörténeti emlékeit kutató tudományos központ létrehozása. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem láttak bödönhajót, pedig e nagyszerű őskori találmány, akit egyetlen, több méter hosszú fatörzsből vájtak és égettek ki, az egyik fő közlekedési eszköz volt a Balaton mellékén. Magasabb vízállás meüett egészen Somogyvárig el lehetett jutni vele a középkorban. A nyílt, háborgó vízen ez volt a balatoni halászok „lélekvesztője”. Lukács Károly 1890-92 táján, nyolc-tíz éves korában találkozott Herman Ottóval szülőfalujában, Bogláron. Az akkor hatvan felé közeledő, nagy szakállú tudós a Balatont figyelte, különböző növényeket gyűjtött, a gyermek pedig társául szegődött. A városunkba látogató, vizet szerető turisták nem véletlen érkeznek a Balatonra, sokan nem csupán pancsolni szeretnének nyáron vagy lesülni, de nyilván vannak olyanok is, akik kíváncsiak (lennének) egész éven át a tóra, a táj és ember sokáig kiegyensúlyozott, egymást kölcsönösen alakító kapcsolatára, aminek értékei bizony rejtve maradnak. Más országokban e tárgyban igen magas a felhozatal. Gondolok itt Greenwichre, hol két évet töltöttem, a londoni városrész világhírű Tengerészeti Múzeumára. Vagy egyik nyári utam- ra a dél-franciaországi tengerparton, a városnyi méretű Monacói Hercegség lenyűgöző Oceanográfiai Múzeumára. Brigh- tonban négy évet éltem. Egy tipikus, mondhatni áüagos - magyar mércével mérve átlagon felüli - dél-angliai üdülőváros a tenger élővilágát bemutató centrummal, külön helytörténeti és halászati múzeummal. Még a Földközi-tenger kicsinyke köztársasága, csúnya megnevezéssel törpeállama (mert területe oly kicsiny, mint Siófok körzete), Málta sem feledkezik meg turistáival megismertetni régmúltjának halászati eszközeit. Amikor ez utóbbit láttam Gózó szigetén, arra gondoltam, ha még van mit fellelni, ezeket itthon is gyűjteni keüene és bemutatni... Pöndörös a Sión, Jankó János kőrajza 1887-ből
