Somogyi Hírlap, 2016. november (27. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-19 / 272. szám
14 KITEKINTŐ 2016. NOVEMBER 19., SZOMBAT Tavaly júniusban indult Földet megkerülő kerékpáros útjára az egri Szabó Ádám „Szalag” és társa, Illés Adorján. Ők ketten azóta egy blogot is vezetnek, amit - mikor internethez jutnak - frissítenek is élményeikkel. Jelenleg Indiában tartózkodnak, ahová izgalmas út vezetett. Lapunkban most Ádám legutóbbi, erről szóló bejegyzésének részletét olvashatják. VALAHOL A NAGYVILÁGBAN». Már jócskán elhagytuk Khorogot és az angol csajokat, de a növényzetet is, amikor egy nappal a második hágónk előtt megremegett alattunk a föld. Jelondyban voltunk ekkor és a helyi gyerekeknek segítettünk vizet hozni a közeli forrástól. Ahogy leraktuk a teli vödröket és a bicajom mellett álltam, a kormányt kézbe véve, egyszer csak azt éreztem, hogy el akar húzni kétkerekű barátom. Nem is értettem, mi történik hirtelen, olyan furcsa érzés volt. Földrengés! Nem tartott sokáig, és egy közeli keskeny kőkerítésen kívül nem esett semmi áldozatul ennek a különös eseménynek, de sajnos tőlünk kb. 200 kilométerre, Afganisztánban sokan életüket vesztették. Ezt követően egy újabb nagyon nehéz napnak néztünk elébe, mert elértük a második hágót, amivel 4 ezer méter felé jutottunk és egyben megérkeztünk a fennsíkra. Embert próbáló volt feltekerni a csúcshoz vezető utolsó 7 kilométeren, miután a fagyos reggelen magunk mögött hagytuk a menedékházat némi müzlivel és.szá- rított gyümölccsel a gyomrunkban. Minden fehérlett a hótól körülöttünk, az úton pedig jégborda a Kínába tartó, vagy épp’ onnan jövő kósza kamionok hóláncától. Majd két óra kellett, hogy fel- k érjünk 4300 méterre, a gyakori megállások miatt, amit megkövetelt a ritka levegő és a csúszós út. (...) Másnap reggel, pár kilométer után érkeztünk meg a tóhoz. Óz, a csodák csodája talán mindenkinek ismerős és el is tudja képzelni, milyen is lehet a Dorothyt körülvevő mesés környezet Úgy gondolom, ez áll legközelebb ahhoz a képhez, amit mi láttunk magunk előtt. Olyan nyugalom és béke vett körül, hogy talán ettől nincs is tovább földi léptékben. Ilyenkor szeretnék csak úgy ott maradni, mert minden jelen van ahhoz, hogy semmit ne akarjunk többé. Haza érkeztem távol az otthonomtól. Nincs gondolat, ami elválaszt attól, amik mi mind vagyunk, a Nap gyermekei. Ám a váz, amit magunkon hordunk, éhes lesz és fázni kezd, főleg, ha ezen a környéken kóborol, ugyanis itt hamar lemegy a nap és onnantól dermesztő hideg köszönt ránk. Ezért sajnos nem tudtunk sokáig időzni itt, tovább kellett mennünk. Már Dusanbéban elmentettünk a koordinátáit, egy hegyekkel körülvett meleg vizű forrásnak a semmi közepén. Eltartott még vagy két órát, mire megtaláltuk az apró „strandot”. Mélyen alattunk Innen holdbéli tájon folytattuk a bringázást és már megint kezdett vége lenni egy napnak, mire visszaértünk a híres M41-es aszfalt útra. A hasam még mindig nem volt rendben teljesen, de azért jól haladtunk a fennsíkon. Aztán mégis eljött az idő, hogy segítséghez folyamodjak, mert végleg eluralkodott rajtam a betegség és nemcsak testileg csökkentem tartalék lángra, mentálisan is az őrület határára sodort ez az állapot. A tetőpont akkor következett be, amikor esélyem sem volt megszabadulni a ruhámtól, úgy nyert a coli... Ordítottam, a vizes palackomat vagdostam a földhöz, annyira kihozott a sodromból a másodpercek alatt rám törő kín, miközben 4000 méteren kellett tekerni úgy, hogy nem maradt meg bennem még az a nyomorult jakvajas kenyér sem. Könyörögtem, hogy elviselhessem a helyzetet és, hogy véget érjen a lehangoltsá- gom. Hasonlót a türkmén sivatagban éreztem, amikor belekerültem a kellemetlen gondolatok zavart keltő spiráljába. Mire elértük a legközelebbi falut, újból nyertem és megszűnt a fejemben lévő káosz. láttuk meg a folyó mellett álló kunyhót, ami falai közül gőz szállt fel. Nem volt kérdés, hogy itt.ma- radunk estére, hiába, hogy komoly fagyra számítottunk. Rögtön nekiláttunk a tábornak és mire a folyó túloldalán bóklászó juhok, jakkok és szamárháton ülő őrzőjük haza- indultak kész is lettünk a világbajnok bázissal. Naplementéig még volt 3 óránk, amit nyakig merülve a meleg vízben töltöttünk, és közben teát főztünk. gam érezni. Még rajzoltam egy antibiotikumos neonsárga ábrát a hóba és nekivágtam a hátra lévő 3 kilométernek 200 méter szinttel. A két angol csaj is velünk támadott, ami legalább azért volt jó, mert így semmilyen nyápickodásnak nem lehetett helye. Hisz ők is ott voltak, sőt „ugyanúgy” felfelé tolták a bringáikat, mint mi. Le a kalappal előttük. Itt már tényleg nagy spórolás megy a levegővel, nem ból húztak ki. Ez így elég nagy gond, tudja?- Hát most már tudom. Eddig megvoltam e tudás nélkül is, de mit tegyünk, ha maga mondja.- így nem engedhetem át a határon, és büntetést kellene fizetniük. Nem tudom, mit csináljak magukkal.- Nézze, uram, higgye el nem tudtuk, hogy regisztrálni kell, a papírom meg útközben elveszett. Nem akkora nagybaj ez, ■MHiitet. hisz a vízuReggel, mikor kiléptem a házból, nem örültem annyira a friss hónak, ami az éjjel esett. Nem örülök a hónak? Én? Ugye milyen érdekes, hogy minden csak nézőpont kérdése? Ezen kapva magam újra bizonyosságot nyert, hogy az elménk szeretne irányítani, egy fantom ügyességével az „ismeretlenbe” burkolózva. Érzéseket generál, miközben áthárítja a felelősséget a körülményekre. Úgyhogy elhatároztam, hogyha eddig mindig örültem a hónak, akkor most is fogok. Nem érdekel, hogy otthon maradt a snowboardom és felfelé kell tekerni, nem lefelé ve- , retni, jól fogom maugy a meredek emelkedővel. Nehéz volt és lassú, de aztán csak nem volt tovább felfelé, elértük a Fehér ló-hágót. Sosem voltam még ilyen magasan, hát meg kellett ünnepelni valahogy ezt a ritka alkalmat és egy fotóval megörökíteni az utókornak. (...) Murghab jelentette számunkra a Pamir végét, ugyanis innen egy terepjáróval mentünk Oshig, ami másnap L reggel vett fel minket. Sofőrünk jól vezetett és hamar elértük a kirgiz, ta- dzsik határátkelőt. A határőrök az útleveleink tanulmányozása után .behívtak a bódéjukba, ami sok jót nem sejtetett - Zdrasztvujtye.- Zdraszti.- Honnan valók?- Magyarországról. Jó kis hely, járt már ott?- Nem, viszont maga most itt jár és meghaladta a 30 napot, amit regisztráció nélkül lehet az országban tölteni.- Regisztrációó??? És ezt nekem honnan kellett volna tudni? Senki nem mondta, pedig legalább ötször állítottak meg a rendőrök különböző állomásokon. Legutóbb négy napja.- Harminchárom napja vannak Tádzsikisztánban, ráadásul magának a belépési papírja sincs meg. A társának meg olyan a dokumentuma, mint amit egy aligátor műnk még 10 napig érvényes. Biztos van valami megoldás.- Hát nem is tudom.- Maga tadzsik vagy kirgiz?- Tadzsik, miért?- Látja azt a dzsipet kint? Két idős tadzsik asszony utazik benne és az egyik ura a sofőr. Felvettek minket, hogy Oshba vigyenek. Most ránk várnak.- Látom. És?- Hát, ha meg akar büntetni, akkor tegye, de döntse el végre. Ha nem mehetünk tovább, akkor legalább pakolhassunk ki a kocsiból, hogy a többiek mehessenek. Ez így nagyon kellemetlen. Valami történjen! - mondtam. A határőr, aki egyébként tisztelettel beszélt velem végig és fürkésző fekete szeme folyamatosan az enyémbe kutakodott egyre enyhülni látszott és végül kiadta társának a parancsot, hogy pecsételjen az útlevelünkbe.- Na ugye, nem akkora dolog ez látja. Rendes ember maga, tudtam én. Örülök, hogy még vannak ilyen tisztviselők.- Jól van, jól van, most menjenek. Azzal megköszöntem a rugalmasságát és sarkon fordultam, egyenesen ki a bódé aj táján. Beszálltam a terepjáróba és már indultunk is a felhúzott sorompó alatt. (...) Osh Kirgizisz- tán második legnagyobb városa. Furcsa volt a 3 heti békés hegyi túránk után újra civilizált környezetben lenni. (...) Úgy elszoktam az emberektől, hogy eszembe se jutott az óvatosság. Fél percet voltam az épületben, amikor leesett, hogy nincs kint senki a táskákkal. Gyorsan kirohantam, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. És jól éreztem. A legfontosabb táskám, az „iroda” eltűnt. Körbenéztem és bár hihetetlennek tűnt, felfogtam, mi is történt. A lehető legtökéletesebb hely volt a nyomtalan eltűnéshez egy kis fekete kormánytáskával. Benne két fényképező, egy kamera, a telefonom, a naplóm, de ami a legfontosabb, az útlevelem értékes, nehezen beszerezhető vízumokkal. Érdekes élmény volt, mert kétségbeesésemet egy másik, külső szemlélőként is átéltem, és míg egyik felem értetlenül állt a dolog előtt, a másik biztosan tudta, hogy semmi, de semmi baj sincsen. (...) Hamarosan 4 óra volt már, úgyhogy visszaindultam a rendőrségre. Az úton egy képet láttam többször bevillanni, ahogy ott van az asztalon a táska, amikor belépek az őrsre. Bringám csonkán gurult be az udvarra. Majd pár pillanat múlva már nyitottam is az ajtót és a szobába léptem, ahol egy megtermett rendőr állt. Kezet fogtunk, és amíg egymás szemébe néztünk, arcán egyre kivehetőbben jelent meg valami mosoly féle. Elengedte a kezem, félre állt és határozottan elvigyorodott. Fejemet róla elfordítva megláttam a táskámat, amint az asztalon pihen, pontosan úgy, ahogy azt a képzeletembe villant képeken láttam nemrégen. Mindent megértettem egy pillanat alatt, az embereket, a világot, az univerzumot. Majd csodálattól könnyes szemmel megöleltem a rendőrt, aki csak annyit mondott, hogy boldog születésnapot. t A nagy ttfeKeiineKJ '
