Somogyi Hírlap, 2015. november (26. évfolyam, 256-280. szám)
2015-11-14 / 267. szám
2015. NOVEMBER 14., SZOMBAT Villanások a múltból - emlékezés a mindvégig bátor fiúra AZ EMBER GYERMEKE A szikár tény: 32 éves korában elhunyt Fülöp Márton, a magyar labdarúgó-válogatott volt kapusa. Próbálom elmondani az elmondhatatlant. Marcikám, drága kisfiam! írok hozzád, mert szólni már nincs erőm. Beszéltem eleget az elmúlt hónapokban, hol Istenhez, hol emberhez, hogy segítsenek és gyógyulj meg. Mindhiába. Sem az ima, sem a könyörgés nem segített. Most csak csöndre vágyom, s próbálok olyan erős lenni, mint amilyen Te voltál. De nem megy. Odakinn zajos, hangos a világ, az emberek szeretnek, nevetnek, a nap beragyogja a földet, de hamis a kép: a november mindenkit becsapva áprilisnak maszkírozta magát. Látlak magam előtt, Marcikám, és újra meg újra azt kérdezem, honnan volt benned ekkora tartás, ekkora méltóság. Miként voltál képes már betegen, túl a kezeléseken a Görög Kupa-döntőn védeni, kapuba állni, sportolóként viselkedni. Félek a holnaptól és a hol- naputántól. Ésfélek a múltképeitől is, a millió pillanatfelvételtől, amelyeket cipelek a lelkemben. Bevillannak az emlékek, egyik a másik után, és én újra átélem, ahogy állsz, vetődsz, bravúrokat mutatsz be a Manchester City kapujában, az Aston Villa elleni Premier League-meccsen. S újraélem az egészet, ahogy barátokkal lesem a tévéközvetítést, közben fel-fel- ugrom, eksztázisban kiabálok, hogy nézzétek, az ott az én gyönyörű, tehetséges fiam. Hogyan lett a hangos, zajos sikerből ilyen csönd, Marcikám? Amikor kiderült, hogy beteg vagy, hogy nem sérülésről, hanem sokkal komolyabbról van szó, egy pillanatra elöntött a hidegveríték, és hatalmába kerített a rémület. Aztán elhessegettem magamtól minden negatív gondolatot, mert tudtam, hogy a halál még csak kispados sem lehet a mi csapatunkban - a mi egészséges, sportoló, s az idők végezetéig élő csapatunkban. Tévedtem, Marcikám. Halhatatlannak képzeltem magunkat. De az ember már csak olyan, hogy áltatja magát. A hajótörést szenvedett és óceánba zuhant ember is azt mondogatja egy fadarabba kapaszkodva, jön majd egy mentőcsónak, egy elegáns jacht vagy Nemo kapitány a tenger alól, és megmentik. Bármit megadtam volna azért, hogy meggyógyulj - bármit. Kezeltek Németországban és itthon. És én sokszor ültem az ágyad szélén, és mindig úgy zártuk a beszélgetést: „Majd ha meggyógyulsz.” Csodáltalak, amiért ilyen erő lakozott benned. Talán csak én tudtam, hogy olykor félsz. Soha nem beszéltünk az elmúlásról, miért is tettük volna. Ehelyett az emlékeket görgettük magunk előtt, sírva-nevetve, ahogy Charleroi-ban, nagyjából hétévesen egyik pillanatról a másikra beálltál a kapuba, mert a kapus kezét törte. Az első mécseseden tizenhárom gólt kaptál, de büszke voltam rád. Soha nem felejtem el, azt mondtad nekem: meglátod, én leszek a legjobb kapus Magyarországon. És válogatott lettél, Metzben, Franciaország ellen, én a könnyeimet töröltem, ahogy láttalak címeres mezben. Csönd van, Marcikám. Túl nagy ez a csönd, hiányzik a hangod, hiányzik, hogy felhívjál, hogy azt mondd: „Apu, képzeld, azt találtam ki, hogy...”Hogyan lesz eztán, Marcikám? Miként nézek majd meccset, bármilyen meccset anélkül, hogy ne jusson eszembe, miért nem téged látlak a kapuban. Mert az még sincs rendjén, hogy apa temeti a gyermekét. Próbálom vigasztalni magam, hogy Isten nem csak mese, s hogy te majd a mennyországban megpihenve, más testben térsz vissza a földre. Ha ez így van, arra kérlek, Marcikám, legyél ott a temetőben, ahol öreg, hajlott hátú, megtört, ősz hajú apád áll a sírodnál. Legyél angyal, hulló falevél vagy forró szél. Legyél a fiam - az én drága kisfiam. Sinkovics Gábor Megrendültén emlékeznek a társak KANTA JÓZSEF, AZ MTK FUTBALLISTÁJA Együtt edzettünk annak idején a Csömöri úti pályán, aztán együtt futballoztunk Bodajkon is. Marcira mindig lehetett számítani, sohasem éreztette velünk, hogy édesapja, Fülöp Ferenc az MTK klubigazgatója. Hihetetlen volt a munkamorálja, büszke voltam és vagyok rá. Amióta értesültem a halálhíréről, csak kóválygok, nem térek magamhoz. BALOGH BÉLA, A GYIRMÓT FC LABDARÚGÓJA Majd húsz évre nyúlik vissza a barátságunk. Együtt voltunk Agár- don, egy szobában laktunk akkor is, amikor válogatottak voltunk. Múlt héten látogattam meg, akkor találkoztam vele utoljára. Döbbenetes érzés volt látni, hogy a betegség mivé tett egy majd kétméteres, száz kiló tiszta izom embert. Mindiga labda bűvöletében Fülöp Márton 1983. május 3-án született Budapesten. Édesapja, Fülöp Ferenc az MTK-VM labdarúgójaként 197 meccsen lépett pályára az NB l-ben, majd játszott a belga Charleroi csapatában, édesanyja, Benjámin Gabriella kosárlabdázóként lett bajnok. Pályafutását csatárként kezdte, majd miután szüleivel hazatért Belgiumból, két évre abbahagyta a futballt. Első magyar klubjánál, a BVSC-nél is támadó volt eleinte, tizenkét esztendős korától azonban végleg a kapusposzt mellett döntött. 1995- ben az MTK-ba igazolt. 2004 nyarán Angliába, a Tottenham Hots- pur együtteséhez került. Később a Chesterfield, aztán a Covent- ry City, végül a Sunderland labdarúgója lett. Szerepelt a Leicester Cityben, a Manchester Cityben, az Ipswich Townban és a West Bromwich Albionban is, majd 2012-ben Görögországba, az Aszterasz Tripoliszhoz igazolt. A válogatottban 2005. május 31- én, a Franciaország ellen 2-1-es vereséggel végződő találkozón mutatkozott be, utolsó, huszonnegyedik fellépésére 2011. március 29-én került sor: az Amszterdamban játszott Eb-selejtezőn Hollandia nyert 5-3-ra. 2013 februárjában, egy lövést követően erős fájdalmat érzett a kezében, és mert a konzervatív kezelés nem segített, áprilisban megműtötték. Öt és fél hét kihagyást követően védett a görög kupadöntőben, majd értesült róla. hogy nagyobb a baj, mint gondolta. Újabb operáció következett, aztán kemoterápiás és sugárterápiás kezelések jöttek, hogy aztán 2013 októberében Fülöp Márton egy sajtótájékoztatón elmondhassa: „Szerencsére korai stádiumban sikerült elkapni a betegséget, ezért nem kellett a legrosszabbtól tartani.” Sajnos tévedett. Várhidi Pál, a válogatott és az Újpest játékosa és későbbi edzője nyolcvannégy éves korában hunyt el Aranyfény és dicsőség: ismét elment egy legenda Nyolcvannégy éves korában, csütörtökön elhunyt Várhidi Pál, az Újpest legendás futballistája, az aranycsapat keretének tagja. A tízszeres válogatott Várhidi Pál tagja volt az 1954-es svájci világ- bajnokságon ezüstérmes válogatott keretének, az 1960-as római olimpián pedig bronzérmet szerzett a nemzeti együttessel. Vezetőedzőként 1973 és 1980 között négy bajnoki címet szerzett az Újpesti Dózsával. Várhidi Pál augusztus elején időskori megbetegedés miatt került kórházba. Még 1953 nyarán, a korosztályos válogatottban, a bukaresti világifjúsági találkozón, a románok legyőzése után a jelenlévő Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elhatározta, elviszi az angol-magyarra. Várhidi Pál szerény ember volt, már azt is megtiszteltetésnek vette, hogy leülhetett a kispadra a Wembley-ben, huszonkét évesen nagy jutalomnak tartotta, hogy ott lehetett az aranycsapatban. Igen, az aranycsapatban, mert hajlamosak vagyunk csupán a 6:3-as győzelem kezdőcsapatát annak nevezni, holott a meccs végén Grosics helyett a kapuba Gellér állt be, s őt mégsem említjük a felsorolásban. Mint ahogyan a kispados Várhidit, Sándor Károlyt, Kovács Imrét vagy a 7:l-re megnyert visz- szavágón gólt is szerző, később a vb-n is játszó Tóth II Józsefet és a többieket, akik időről időre nélkülözhetetlen fogaskerékként pótolták az ilyen-olyan okból kiesőket. Várhidi Pál is közéjük tartozott. Ott volt az 1954-es vb-keret- ben is. Ahogyan egyszer egy újlipótvárosi borozóban mesélte: „...vagy ötvenszer ültem a kispa- don, odaszögezett a Buzánszky, Lóránt, Lantos hármas, nem tudtak megsérülni.” Ez utóbbit persze nem kellett tőle komolyan venni, őt viszont illett, mert all round védő volt, kemény, magas, jó fizikumú, gyorsasága miatt jobbhátvédet, középhátvédet és balhátvédet is magas színvonalon tudott játszani. Csendben jegyzem meg, az ő képességeivel manapság több mint ötvenszeres válogatott lehetne. Azért tíz alkalommal megadatott neki, hogy a kezdőkörben hallgassa a Himnuszt, először az 1954-es vb-döntőt követő első válogatott meccsen a románok ellen a Népstadionban. Csereként kapott lehetőséget Lóránt helyén, játszott a nemzeti csapat skandináviai túráján. Talán a sors fintora, de inkább üzenet a maiaknak, hogy a norvégok elleni mérkőzés napján halt meg - hatvan évvel ezelőtt, májusban ő is játszott az oslói Ullevaal Stadionban győztes magyar csapatban. Nemcsak Sebes, hanem Buko- vi Márton is számításba vette a legjobbak között. Pillére volt az 1960-ban olimpiai bronzérmes együttesnek. Tizenhat évet játszott Újpesten, felnőttként más csapat mezét nem húzta fel, lila-fehérben 264 alkalommal lépett pályára, 32 gólt szerzett. „Olyan óriási játékosokkal futballozhattam együtt, mint Nagymarosi Miska, Szűcs Sándor és Szusza Feri” - szőtte a lila-fehér mesét törzsasztalánál, ha a múltról kérdezték. Büszke volt rá, hogy később edzőként is visszatérhetett szeretett klubjához, 1974 februárjában ült először bajnokin a nagycsapat kispadján, 1980 novemberében állt fel onnan, közte négy bajnoki címet nyert vele a Dózsa, az együttest 1974-ben BEK-elődöntőbe vezette. Halálával nemcsak a hátvédsorból dőlt ki egy pillér, az ötve- nes-hatvanas-hetvenes évek fut- ball-legendáriuma is szegényebb lesz Várhidi Pál távozásával. Thury Gábor Várhidi Pál halálával a magyar futball legendás alakja távozott « I I ___r i i
