Somogyi Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)
2015-10-31 / 255. szám
2015. OKTÓBER 31., SZOMBAT INTERJÚ 11 Vári Éva szereti egyedül tölteni az idejét, mégsem érzi magát magányosnak. Az ismert színésznő a való életben szemérmes, visszafogott és zárkózott. „Az életünk tele van csodával” Vári Éva az 58. színházi évadát kezdte szeptemberben, ráadásul egy igazán kedvére való feladattal. Új bemutatója apropóján az empátia fontosságáról, az elengedés nehézségéről, hivatástudatról és örömteli elfoglaltságokról is beszélgettünk. Szűcs Anikó kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Alig két héttel ezelőtt Nagykanizsán állt színpadra az Aranytó című darabban. Az, hogy a szü-. lővárosában játszik, vélhetően mindig ad egy plusz érzelmi töltetet a szereplésének.- Minden alkalommal, amikor arra járok, nosztalgiát érzek, hiszen 18 éves koromig ott éltem. Olyankor eszembe jut a gyerekkorom, és rám törnek a szép emlékek. Ott kezdtem el zongorázni és énekelni tanulni, középiskolásként pedig a városi színjátszó körbe jártam. Bár akkoriban még nem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, az biztos, hogy az indíttatásom ott gyökerezik. Ma is kötó'döm Kanizsához, és mindig nagy örömmel állapítom meg, hogy menynyit fejlődött és milyen szép lett a város.- A Belvárosi Színházban futó Aranytó egy humorral átszőtt, mélyen emberi történet egy idős házaspárról. Az egyik percben mosolyt csal az arcunkra, a másikban megkönnyeztet, és közben óhatatlanul elgondolkodtat.- Elsősorban azért örültem ennek a munkának, mert idős emberekről nem szokás darabot írni, miközben az ő élethelyzetüket, az örömeiket, a problémáikat, a kételyeiket is be kell mutatni a nézőknek. Az Aranytó sok mindenről szól: összetartozásról, elfogadásról, sze- retetről, ki nem mondott érzelmekről, vélt és valós sérelmekről és arról, hogyan változtatja meg egy kiskamasz egy idős házaspár életét. Rávilágít arra is, hogy mennyire fontos, hogy beszélgessünk egymással, és hogy legyen kellő empátiánk a másik emberrel szemben. Mindenképpen gondolatébresztő előadás: egy teljesen átélhető, szép történet, szerintem nagyon sok család magára ismerhet benne.- Az idei az 58. színházi évada. Szép feladatokban és komoly sikerekben bővelkedő, tartalmas pályafutást tudhat a magáénak. Ön is így érzi?- Azt hiszen, igen (mosolyog). Sokszínű és teljes volt a szakmai életem, nincs bennem hiányérzet. Szinte minden műfajban kipróbálhattam magam, látszottam musicalben, operettben, vígjátékban, drámában, és ez a sokfajta szerep megacélozza és ütésállóvá teszi az embert.- Küzdelmes női sorsok is szép számmal megtalálták a színpadon.- Ezek a szerepek, amellett, hogy nagy hatással voltak rám, a személyiségemet is formálták: sokkal türelmesebb, sokkal megértőbb, elfogadóbb lettem általuk, és rengeteget tanultam belőlük. Sok erőt adtak, de különösen az egyszemélyes esték, Névjegy VÁttl 1940. augusztus 25-én született Nagykanizsán. 1958-ban, érettségi után a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdett el dolgozni, 1963 és 1992 között a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, majd 1992- től 2012-ig a Budapesti Kamara- színház társulatát erősítette. Jelenleg szabadúszó, a Belvárosi Színházban, a Pesti Színházban és a Játékszínben is játszik. Az országos ismertséget az Életképek című televíziós sorozat hozta meg számára. Fontosabb díjai: Jászai Mari-díj (1984), Érdemes Művész (1988), Kiváló Művész: Pro Communi- tate díj (2003), Súgó Csiga díj (2003,2005,2006), Halhatatlanok Társulata - Örökös Tagság (2007), Kossuth-díj (2009). sokat ki is vettek, vesznek belőlem. A Rose másfél órás monodráma, borzasztóan embert próbáló, hiszen akkor és ott, a színpadon csak magamra számíthatok. Az előadás fizikailag és lelkileg is erős koncentrációt igényel, és rendesen el is fáradok a végére. A kedvencemtől, a Piaf című önálló estemtől is ezért búcsúztam el tavasszal: 32 éven keresztül játszottam Edith Piafot, és a szívem majd megszakad érte, de úgy éreztem, hogy egyszer el kell engednem. Amíg élek, hiányozni fog az az előadás.- Csodálattal hallgatom, ahogy több évtized elteltével is ilyen odaadással beszél a szakmájáról. Cseppnyi kedveszegettséget sem érzek a hangjában, nem fásult bele az elmúlt évtizedekbe, a színpadon pedig most is tündököl.- Az, hogy ki mikor „adja fel” ezen a pályán, nagyban függ az illető személyiségétől. Hozzáteszem, a mi szakmánkba na- ' gyón könnyen bele lehet fásulni. A színházi évadban egyik darabot próbáljuk a másik után, alighogy bemutattuk az egyiket, anélkül, hogy igazán „ízlelgethetnénk” az abban játszott szerepet, máris elkezdjük beletörni a lelkünket és a fizikumunkat a soron következő feladatba. Ez az állandó készenléti állapot nagyon el tudja használni az embert szellemileg, lelkileg és testileg is. Egészséges és erős idegrendszer szükségeltetik ahhoz, hogy az ember jól viselje ezeket a megpróbáltatásokat. Nagyon gyötrelmes szakma a miénk, ugyanakkor csodála1 tosan szép is, és boldog vagyok, hogy a színészetnek szentelhettem az életemet.- Nem bánta meg, hogy mindent a hivatásának rendelt alá?- Nálam ez nem elhatározás kérdése volt, hanem így adódott. Sokan kérdezik, miért nincs családom és gyerekem. Ez az a helyzet, amikor az ember mellett elmegy az élet. Az tény, hogy nekem mindig is rendkívül fontos volt a szakmám, és nagyon sokáig azt hittem, hogy bezár a színház, ha én másnap nem megyek be játszani. Mindig jött egy olyan szerep, ami nagyon érdekelt, amit még mindenképpen el akartam játszani, aztán lassan kifutottam az időből. Ez az én sorsom, és abban, hogy így alakult az életem, én is százszázalékosan „benne vagyok", hiszen jó néhány kolléganőm példás családot tudhat maga mellett. Am nekem az volt megírva, hogy egyedül legyek, ezért sem foglalkoztatnak ma már a miértek. Egyébként is egy ideje elhatároztam, hogy többé nem gyötrődöm a múlton, hiszen ami volt, az elmúlt, azon úgysem változtathatok. Nincs saját családom, de vannak barátaim. Az Öcsé- mékkel nagyon jó a kapcsolatom, ráadásul az unokahúgom Budapesten él.- Bár ön nagyon népszerű, szinte sosem vesz részt a társasági eseményeken és nem jár partikra.- Érdekes módon a szerepeim alapján mindenki azt hiszi rólam, hogy nagy társasági életet élek, pedig épp ellenkezőleg. A való életben szemérmes, visz- szafogott és zárkózott vagyok. Szeretek egyedül lenni, de nem vagyok magányos, hiszen a világból annyi minden érdekel. Imádok olvasni, gyerekkorom óta ez a legkedvesebb időtöltésem. Emellett szeretek zenét hallgatni, sétálni, vagy egyszerűen csak gondolkodni dolgokon. Ha úgy adódik, szívesen szervezek programot a barátaimmal, de egyébként nagyon jól elvagyok egyedül is, és egyáltalán nem érzem azt, hogy unatkozom. Ha azt érezném, akkor biztos, hogy eljárnék társaságba.- Milyen gyakran visz az útja Pécsre?- Amikor időm engedi, hazautazom. Ragaszkodom a városhoz, hiszen a pályám döntő részét ott töltöttem. A pécsi színház falai sokat mesélhetnének: „látták” az örömeimet, a sikereimet, a bukásaimat, a házasságomat. A múltam egy jelentős darabja kötődik ahhoz az épülethez, ezért is olyan kedves a szívemnek. De nagyon szeretem a kis házamat is, mert otthon érzem magam benne, és ez számomra megnyugtató. Van egy kis kertem, ahová jólesik kiülni kora reggel, amikor a madarak ébredeznek. Egy kicsit „beszélgetünk”, és máris szebben indul a nap. A kert minden évszakban szép: tavasszal, amikor virágzik a japánbirs, nyáron, amikor a fügefák árnyékában hűsölhetek, ősszel, amikor lehullanak a levelek, és télen is gyönyörű, amikor belepi a hó.- Azt mondta, hogy ma már nem gyötrődik a múlton...- És a holnapon se rágódom, ehelyett inkább a jelenre összpontosítok. Az életünk tele van csodával, és fontos, hogy tudjak örülni dolgoknak, annak, ha látok valami szépet: egy szép szobrot, egy szép kilincset egy kapun, egy szép virágot... Igyekszem észrevenni az apró napi örömöket, és a mában megtalálni azt, ami boldoggá tesz. Értette és érezte Edith Piafot, a 20. század hangját Az elmúlt három évtizedben Vári Éva neve összefonódott Edith Piaiéval. Idén májusban a színművésznő utolsó alkalommal állt színpadra a „kis veréb” szerepében.- Soha nem akartam és nem is próbáltam az életemet vagy a pályámat az övéhez hasonlítani - mondja Éva. - Azokat a gyötrelmeket, megpróbáltatásokat is csak elképzelni tudom, amelyeken keresztülment, mire a 20. század hangja lett. Számomra az élet nagy ajándéka ez a szerep, én magam is sokat kaptam tőle, sokat tanultam belőle, elsősorban önismeretből. Any- nyi mindent megértettem abból, ami neki fájt. Teljesen átéreztem a szorongásait, a kételyeit, a dilemmáit... Megtanított arra, hogy merjem vállalni magam, merjek megmutatkozni olyannak, amilyen valójában vagyok, akkor is, ha nem feltétlenül rokonszenves az, amit teszek, vagy amit éppen gondolok. Hiszen a jó és a rossz tulajdonságaim egyaránt hozzám tartoznak, azokkal együtt vagyok teljes ember és kerek egész.