Somogyi Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)
2015-10-25 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 40. szám
4 A HÉT TÉMÁJA 2015. OKTÓBER 25., VASÁRNAP A fájdalom, a veszteség önmagában nem válik traumává, attól lesz sérülés belőle, hogy nem beszélünk róla. Sokan nem vesznek tudomást az elmúlásról. Miért nem beszélünk a halálról? Jövő hétvégén a halottainkra emlékezünk. Azokra a szeretteinkre, akik már nincsenek ebben a világban, mégis velünk vannak. Ez ilyenkor így természetes. A gyertyafényes, kri- zántém illatú temetőket hátrahagyva azonban, a legtöbbeknek csak a félelem jut eszébe a halálról. Fábos Erika A halál a mai ember számára-az egyik legnagyobb tabu. Mert miről szól ma a világ? Az életről: a mának élünk, az egzisztenciális célok a legfontosabbak. A nyugati ember kulturális felfogása szerint, minden véget ér a halállal, az ember akkor mindent elveszít. Muszbek Katalin, a Hospice Alapítvány elnöke szerint ráadásul a többség teljesen elidegeníti magától az elmúlást. „Legtöbben hol látnak elmenőt? A tévében, filmekben és úgy, hogy abban semmi életszerű nincsen. Egyre nagyobb titok és misztikum az egész. Ezért van az, hogy amikor a veszteség és az elmúlás közvetlen közelről érint minket, tele vagyunk félelemmel és nehezen tudunk szembenézni vele." Ez a legnagyobb tabu az életünkben Ez nem volt mindig így, de viszonylag gyorsan alakult át.. Hosszú évszázadokig még az európai embernek is sokkal természetesebb viszonya volt az elmúláshoz és a szeretteinek elveszítéséhez. „Magyarországon az 50-es, 60-as években kezdődött ez a folyamat - mondta Muszbek Katalin. - Addig, amíg a nagycsaládok együtt éltek és az unokák, gyermekkorukban szemtanúi voltak annak, hogy a nagyszülők elmennek, jobban érthették az emberek a halál természetét. Amikor még a nők otthon voltak és ellátták a családot, gondozták a beteget, ápolták a haldoklót, láthatták a gyerekek, hogyan és miért múlik el egy élet és voltak szigorú rítusok, szokások is arra, hogy egy ember elgyászolása hogyan történik. Részt vett benne nemcsak a család a nagyobb közösség is. A nagycsaládok szétesésével ez teljesen megváltozott és a folyamat oda vezetett, hogy az emberek nagy része ma egyedül, elszigetelve, kórházban hal meg, elszakítva a szeretteitől. így tehát, legnagyobb baj az, hogy nem tanulhatjuk meg, mi a halál. Az elmúlással való bensőséges kapcsolat pedig az évtizedek során megszűnt." A gyerekeknek még nehezebb „Az onkológiai intézetből van a történetem, egy fiatal anyukáról derült ki, hogy menthetetlen állapotban van, hetei vannak hátra - mondta Muszbek Katalin - Azt kérte a férjétől, hogy vigyék őt haza és hogy a két kisgyerekük legyen majd ott a temetésén. Az egész család egy emberként háborodott fel ezen, mondván tönkreteszi a gyerekeit. Ez azért elég sokat mond arról, mennyire természetellenes a gondolkodásunk és hogy a félelmeink milyen embertelen viselkedésekre sarkallhatnak.” A gyerekekkel pedig még nehezebben beszélünk az elmúlásról, mint felnőttek egymás között. Nagyon sok családban, ameddig lehet, titkolják előttük a hírt. Pedig éppen azzal okozunk komoly sérüléseket, ha titkolózunk, amelyekből éltre szóló traumák lehetnek. Singer Magdolna gyásztanácsadó éppen emiatt írt könyvet „Ki segít a gyerekeknek?” címmel. Azt mondta: annyi borzasztó esettel találkozott, hogy úgy döntött így próbál segíteni. „A gyerekek nyolc, kilenc éves korukig nincsenek tisztában a halál biológiai jelentésével, ezt csak az iskolában értik meg igazán, mint ahogyan azt is, hogy a halál visz- szafordíthatatlan és mindenkit érintő tény, beleértve saját magukat is - mondta Singer Magdolna. - Ennek ellenére a szülők tapasztalataira és a magam szülői tapasztalataira támaszkodva azt mondhatom, az óvodáskorú gyerekek is képesek felfogni a halál tényét, ha nem az eszükkel, akkor a szívükkel. „Ezért hoztuk létre a Méltóság mezeje programunkat - mondta Muszbek Katalin. - Ezt települések és óvodák, iskolák közreműködésével végezzük évek óta, a gyerekek nárciszokat ültethetnek egy kijelölt közterületen, hogy legyen alkalom és egy keret arra, hogy az elmúlásról ne egy tragédia, vagy haláleset kapcsán, hanem csak úgy szépen, érthetően lehessen beszélni és kérdezni.” A kicsik is gyászolnak, csak máshogyan Az persze nagyon meghatározó, hogy a gyerekeknek milyen életkorban történik a veszteség. Mindig ennek megfelelően lehet beszélni róla. Kisebb korban megjelenhet a gyász magatartási, evési zavarokban, vagy a veszteség következtében visszaeshet egy korábbi fejlődési szintre akkor is, ha nem mutatott különösebb szomorúságot, vagy nem beszél a halálesetről. A serdülőkorú gyerekek gyásza már nagyon hasonló a felnőttek gyászához. Különösen a szülő, vagy szülők elvesztése van a gyerekeknek egész életükre kihatással. Traumás esetben jellemzőek a kötődési nehézségek, párkapcsolati problémák, a szeretet mélységének, az intimitás megélésének képtelensége. Hatással van a szülővé válására, a gyermekével való kapcsolatára is. Ezek a legtipikusabbak, de egyéni jellemzők is lehetnek a fizikai tünetektől kezdve számos egyéb pszichés tünetig. A legfontosabb hogy megértsük, egy felnőtt tud magának segítséget keresni, válaszokat adni, egy gyerek erre nem képes, főleg úgy nem, ha azt érzékeli, ez egy olyan téma, amiről senki npm beszél. Ezért nagyon fontos ilyenkor a figyelem, a türelem, a beszélgetés a gyerekek szintjén és őszintén.” A 65 százalékunk kórházban hal meg Egyre több család vállal otthon- ápolást. Korábban ez inkább vidéken, kis közösségekben volt jellemző. Ez azért nagyon fontos, mert a kutatásaink szerint a megkérdezett emberek 14 százaléka mondja csak azt, hogy kórházban szeretne meghalni, a többség otthon, a szerettei körében, mégis csak az emberek 35 százalékának sikerül ez. „A hozzátartozók azzal tehetnek sokat az utolsó időkben, hogy figyelnek és alkalmazkodnak: az utolsó hetekben, napokban segíteni kell úgy elbúcsúzni az élettől a szerettünket, ahogy neki jó. Nem szabad erőszakoskodni, hogy egyen, igyon, imádkozzon. Figyelni kell rá, beszélgetni, vagy hallgatni, ha azt szeretné. Sem az álvidámság nem jó, sem az, ha a hozzátartozók túlzottan terhelik a fájdalmukkal a beteget. A személyes jelenlét a legfontosabb. Hetente egyszer meglátogatni valakit a kórházban, az semmi, azt nem lehet jól csinálni. Minél többet ott kell lenni és nem szabad hagyni, hogy a félelmeink miatt elidegenedjünk a hozzánk tartozótól, mert az élethez az elmúlás is hozzátartozik.” Aki fél, az gyászolni is nehezebben tud A társadalom azt várja, hogy mielőbb legyünk túl a fájdalmunkon, és viselkedjünk úgy, mintha mi sem történt volna, pedig ehhez idő kell. Singer Magdolna, gyásztanácsadó azt mondta: szoros ösz- szefüggés van a halálhoz való viszonyunk és a gyász között. Mivel a meghalás ismeretlenné, félelmetessé vált, igyekszünk nem gondolni rá, nem beszélni róla. A tudatunk mélyére száműzzük, így aztán igazi tragédiaként éljük meg a családi halálesetet. A fájdalom, a hiány, a veszteség miatt érzett gyász természetes és helyén való, azonban ha magát a halál tényét elfogadjuk, ha a saját halálunkhoz való viszonyunk is rendezett, akkor a szeretett hozzátartozó halálával kapcsolatban is eljutunk az elfogadásig. Óriási a tanácstalanság abban is, hogyan közelítsünk egy gyászolóhoz. A régi tradíciók, rítusok, amik nem csak a gyászolónak segítettek, hanem a környezetnek is pontos útmutatással szolgáltak a segítség módjára vonatkozóan, elvesztek, és nincs helyettük új. Sok esetben megtörténik, hogy az emberek szabályosan elkerülik a gyászolót, csupán azért, mert nem tudják, mit iá mondhatnának. Gyásszal foglalkozó szakemberként ezt a panaszt naponta hallom. Azok, akiknek nem tabu a halál, köny- nyebben megtalálják az utat a gyászolóhoz is.“ Mindenkinek másként lehet(ne) segíteni A gyászban mindenkinek egyéni segítségnyújtásra van szükség, hiszen ami óriási segítség az egyik embernek, a másikat egyenesen riaszthatja. Van, aki ilyenkor inkább hallgatni szeret, van, aki mindenkinek elmondaná az érzéseit, mert úgy könnyebbül meg és a többségnek nagy segítség ha sorstársakkal találkozhat, láthat maga előtt példát, hogy másnak is fáj és arra is, hogy idővel jobb lesz a léikének. A pszichológia legfontosabb felismerése talán éppen az, hogy egy rossz élmény önmagában nem válik traumává, hosz- szan tartó lelki sérüléssé. Az élmény attól válik traumatikussá, hogy nem beszélünk, nem beszélhetünk róla. A gyász ugyanis egy hullámzó lelkiállapot, ezért a legfontosabb a figyelem. „Annyira nagy lehet a változás ilyenkor az ember lelkében, hogy ami egyik nap bevált, a másik nap már nem, hiszen a gyászolót hányják-vetik az érzelmei - mondta Singer Magdolna. - Általánosságban elmondható azonban, ha abban támogatjuk a gyászolót, hogy átélhesse és kifejezhesse az érzéseit, az nagy segítség lehet a gyászfolyamatában. Egy szeretetteljes meghallgatás, vagy csupán egy csendes jelenlét, törődő gondoskodás nagy ajándék ilyenkor. A legnagyobb gyógyító erő az emberi szeretet. Van egy igen hatékony módja a gyászfeldolgozás elősegítésének, és szerencsére ez egyre inkább rendelkezésre áll a gyászolóknak. A Napfogyatkozás Egyesület önkéntesei díjtalan gyászcsoportokat indítanak rendszeresen. Az ilyen sorstárs csoport gyógyító ereje felbecsülhetetlen értékű.” Nem halni, hanem élni kell tanulni Szókratész mondta, hogy halni tudni annyi, mint élni tudni. Muszbek Katalin is ezt vallja. A Hospice szolgálat során szerzett évtizedes tapasztalatai mondatják vele: „Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többsége nem tud élni és ezért fél olyan irgalmatlanul a haláltól. Az életvéggel való szembenézés nagyon nehéz. Szomorú és fájdalmas, főleg ha ezt valaki magára hagyottan kénytelen átélni. Segít, ha sikerül megtalálni mindazon értékeket, élményeket, amelyekre visszatekintve a haldokló úgy érezheti, hogy az élete értékes és megismételhetetlen volt, hogy kevés volt benne az elfecsérelt idő, az elszalasztott lehetőség. Akinek ilyesmiből több van, nehezebben búcsúzik. Ahogy az életünkben benne van a halálunk, úgy a halálunkban benne van az életünk. Azt látom, hogy a vallásos, hívő embereknek köny- nyebb.” Koronként és kultúránként más volt a viszonyulás Az ember ősidők óta keresi a választ a halál okára és különböző korokban és kultúrákban más és más válaszokat adott rá. A hagyományos kultúrák többségében a halál nem egy kezdetektől létező jelenség, hanem egy, az „ősidőkben” történt esemény következménye, vagy büntetése. Az egyik, elsősorban a zsidó keresztény tanításba ismert hit szerint, a halált a teremtő azért bocsátotta a földre, mert az ember megszegte a parancsát. Sokkal több azonban az olyan mítosz, amely egy démoni lény - éppen a teremtő ellenfele - kegyetlen tettének tulajdonítja a halál megjelenését. Közép ázsiai, észak amerikai és ausztrál törzsi mítoszaiban véletlenként vagy az ősök ostoba választásának eredményeként jelenik meg a világban a halál. Afrikában elterjedt mítosz, hogy az Isten egy kaméleont és egy gyíkot küld az emberekhez. A kaméleont azzal a hírrel, hogy halhatatlanok lesznek, a gyíkot azzal, hogy halandók. Mivel a kaméleon útközben megállt, a gyík érkezett meg elsőként, és miután átadta az üzenetet, a halál a szó teremtő erejének következtében, megjelent a világban. A legtöbb archaikus kultúrában, akárcsak a hagyományos társadalmakban, a halált az élet szükségszerű velejárójának, az életet és a halált egyetlen egységnek tekintették. A halál tulajdonképpen második születést egy új szellemi életbe való átlépést jelentett. A látható és a láthatatlan világ, az emberek és az istenek, az élő és a megholt lelkek, az anyagi és a szellemi világ között kapcsolat volt. A földi világ természetes módon kiegészült a túlvilággal. Az életnek és a halálnak ez a nyilvánvaló egysége később elhomályosult. A halottakkal szemben viszont mindig is félelemmel viseltettek az emberek. A legtöbb korban és kultúrában, különböző rítusok voltak arra, hogyan tartsák távol maguktól az elhunytak szellemét.
