Somogyi Hírlap, 2015. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
2015-09-27 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 36. szám
g INTERJÚ 2015. SZEPTEMBER 27., VASÁRNAP Dióssy Klárit élete tragédiája keményé tette, de a szerelemtől újra önfeledt nő lett. Az ezotériában nem hisz, de az anyai megérzésekben annál inkább. LEGYÜNK HÁLÁSAK AZ ÉLETÉRT Dióssy Klári azt mondja magáról, hogy kemény nő, pedig inkább bátor, igazi anya. A 14 hónapos Máté boldog anyukája. A kisfia nap mint nap arra tanítja, hogy örülni kell az életnek, amely akkor is lehet szép, ha valamiért nem lehet tökéletes. Fábos Erika- Egy hónapja újra képernyőn van, a Családbarát műsort vezeti. Nagy zökkenő volt a visszatérés, vagy ment minden magától?- Amikor adásban vagyok, akkor semmi gond, olyankor tökéletesen leköti a figyelmemet a munka. Jó volt visszamenni, megszépült a stúdiónk és továbbra is nagyon jó a csapat, akikkel készül a Családbarát. De elindulni és otthon hagyni Mátét, még így egy hónap után is nehéz. Hozzáteszem, hogy magamnak nehezítem, a kisfiam most 14 hónapos és szerencsére még elég kicsi ahhoz, hogy ez ne viselje meg ó't. Nagyon elfogadó, nyitott gyerek és boldogan tölti az idejét Kati mamával, az apai nagymamájával, amikor dolgozom.- Hiányzott a felnőtt társaság, a munka?- Szeretem a munkámat. Aki egy olyan pörgős életből megy el babázni, mint a napi műsor- készítés, annak nagy váltás az anyuka üzemmód. Hiányérzet mégsem volt bennem. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 14 hónapban talán négyszer mentem el Máté nélkül pár órára valahova. Viszont érzem, hogy nagyon jólesik a munka, elfáradok benne, de valahogy mégis energiát kapok abból a két napból, amikor délelőtt dolgozom.- Milyen kisfiú Máté? Imádnivaló és rendkívül munkaigényes gyerek. Megy mint a buldózer, ha arra van szükség, akkor is csak nagy erőfeszítések árán lehet eltéríteni attól, amit a fejébe vesz. Tevékeny, kíváncsi, bátor, csibész és nagyon kedves, amióta elindult, i nagyon szeret menni és egyre többet beszélget.- Milyen volt az első születésnap?- Nagyon szép volt, minden mint a nagykönyvben. Végtelen örömben telt, pont úgy, amit ő jelent nekünk és ez megnyugvás volt nekem. Tartottam tőle, mennyire tudok majd csak erre figyelni, ezt átélni. Mátéval éppen az elvesztett kislányom, Adél- ka születésnapján kezdtem vajúdni egy évvel ezelőtt és féltem, hogy nehogy beárnyékolja a boldogságunkat a szomorúságom.- Hisz a sorsban, vagy az ezotériában?- Nem, de a megérzéseimben egyre inkább. Először meg is ijedtem, aztán eltöltött vala«>a kis csibén, rengeteg örömei ad szüleinek mi megnyugtató, jó érzés. Próbáltam megérteni és úgy éreztem, Adélka üzen ezzel, hogy velem van, segít nekünk és akkor teljesen megnyugodtam. Végül úgy alakult, hogy Máté háromnegyed órát ráhúzott még arra a napra. Azóta többször éreztem úgy, mintha a két gyerekem között kapcsolat lenne, de nem gondolom, hogy ehhez ezoterikus gondolkodás kell. Sokkal inkább hiszem azt, hogy ez az anyai szív.- Máté negyven felett érkezett, minden rendben volt a várandósság idején?- Az első hat hét kínlódós volt, de utána minden komplikációmentesen zajlott. A kötelező szűréseken részt vettem és az elején megfogadtam, hogy csakis az orvosomra hallgatok. Nagyon megbíztam benne, nem szerettem volna, ha ezt a bizalmat mindenféle internetes rémtörténet zavarja meg. Persze amikor a kisfiam megérkezett, én böngésztem ,a babamama oldalakat egy-egy kérdéses helyzetben, de miután az egyik bejegyzés megnyugtatott, a másiktól meg az idegeim táncoltak, inkább erről is lemondtam. Azóta az ösztöneimre és a védőnőkre hallgatok. Szerencsére Máté apukája mindenben szívesen részt vesz, sokat segít, remekül érzi magát az apai feladatokban, ezért nekem is minden könnyebb.- Hogyan ismerkedtek meg?- A Balatoni nyár műsorban dolgoztunk együtt. Sanyi hangmérnök, tehát szakmabeli, így először mint két kolléga kezdtünk beszélgetni. A zene volt az első közös témánk, amibe jobban belemélyedtünk, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ilyen idősen már kicsit félve, megfontoltan közelít az ember egy új kapcsolathoz. Nem nagy fellángolás volt a miénk, hanem lassan épülő szerelem, amiben minden magától, teljesen természetesen alakult.- Nyilván hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy egy ekkora veszteség után, mindent újrakezdjen és ilyen teljességben igyekezzen megélni.- Sok idő és sok munka kellett ehhez. Eleinte nagyon tudatosan a munkára koncentráltam minden energiám. Adélka halála után tíz nappal bementem az akkori főnökömhöz és azt mondtam, adjon annyi feladatot, amennyit csak tud és olyat, amihez muszáj használni az agyamat. Sokáig minden csak fekete volt és fehér, nem is kerestem az árnyalatokat. Csak azt éreztem, hogy utána tudnék halni. Sok idő telt el, mire azt tudtam mondani, hogy nélküle is akarok élni. Aztán Szegedről a fővárosba hívtak dolgozni és be akartam bizonyítani, hogy az új környezetben, új kihívások között is megállóm a helyem.- Menekült?- Sok szempontból, igen. A munka húzott ki a gödörből, de nagyon sok belső munka is volt ez, amit egyedül csináltam végig. Mindig is strapabíró, kemény nő voltam. Dióssy Klári Mezőtúron született. A szülei matematika szakos tanárok. Gyerekkorában kórusban énekelt. Szolnokon volt középiskolás, Szegeden pedig főiskolás, ott végzett a bölcsészkaron magyar-ének szakon. Bár pedagógusként végzett, sosem dolgozott eredeti szakmájában. A Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójában kezdett dolgozni, híradóban és magazin műsorokban egyaránt. Jelenleg az MTVA-n a Családbarát műsorvezetője. A sportolást lételemének tartja, nem tudna meglenni nélküle. Rengeteget fut és kerékpározik. 2014-ben megszületett kisfia: Máté- Mindig kemény volt, vagy megkeményedett?- Azt hittem, de addig inkább határozott voltam. Azóta tudom, hogy ez mennyire más, mint keménynek lenni. Nem volt más választásom, kérge- sédnem kellett. Adélka, négy és fél éves volt, amikor elment. Leukémiás volt. Az utolsó két és fél évgyötrelmes volt, azért kellett keménynek lennem, azután pedig azért, hogy túléljek. Csak amióta Sanyit megismertem, azóta kezdett ez megváltozni bennem, s merek engedni ebből a fegyelmezettségből. Addig viszont, ha egy adásban volt valami szívfájdító, mondjuk egy olyan családdal beszélgettünk, ahol beteg gyerek van, vagy ha a gyermekkori leukémiáról volt szó, akkor is helyt kellett áll- nom. Nem szerkeszthették úgy a műsorokat, hogy tekintettel vannak arra, hogy nekem meghalt a kislányom. Nekem kellett tekintettel lennem erre.- Van ennek a nehéz időszaknak olyan megfogalmazható tanulsága, amit át tud adni azoknak, akiket hasonlóan nagy veszteség ért?- Az a bölcsessége annak az időszaknak, hogy nincs ilyen. Azt is megtanultam azokból az évekből, hogy mindenkinek a saját fájdalma és baja a legnagyobb, hogy az igazi dolgok leg- belül zajlanak és nagyon egyedi, hogy ezzel ki, hogyan képes megbirkózni. Sokkal empati- kusabb lettem ettől, megtanultam, hogy tudni kell tisztelettel kezelni ezeket a nehéz emberi helyzeteket, bárhogy nyilvánuljanak is meg. Évekig én sem beszéltem erről még a szű- kebb környezetemben sem, és nem is nyilatkoztam róla, mert nem akartam, hogy sajnáljanak az emberek. Azt akartam, hogy a teljesítményem alapján és úgy viszonyuljanak hozzám, aki vagyok, ne pedig kíméletből vagy együttérzésből. Aztán ahogy egyre inkább magamra találtam legbelül, már tudtam úgy fogalmazni erről a veszteségről, hogy az nekem és másoknak is természetes lett.- Elmondja majd Máténak is?- Egészen biztos. A tágabb, nagyobb családunk életében úgy alakult, hogy beszélünk Adélkáról, ha bármiről eszünkbe jut. Nem akartam, hogy bárki féljen kiejteni előttem bármit, ami vele kapcsolatos, nem akartam, hogy halványodjon az emléke a félelmeink miatt. Ha karácsony van, vagy valami olyan történik, megemlegetjük őt. Máté már most is hall róla és biztosan, ahogyan fejlődik majd az értelme, egyre többet fel is fog ebből. Amikor pedig akkora lesz, el fogom neki mesélni a testvére történetét. Adélkáról máig nem tudok múlt időben beszélni. Nem is fogok lemondani róla, nem akarom elfelejteni, ma is úgy érzem a lelkem mélyén, hogy két gyerekem van. Az eszemmel pedig arra gondolok, hogy valahol létezik az a kicsi lány, aki már nem lehet itt velünk.- 14 hónap eltelt Máté születése óta. Azért kevésbé aggódós már, mint az elején volt?- Örökké aggódós anyuka leszek. Talán már nem 0-24-ben izgulok, mint a legelején, de időnként jönnek rossz gondolatok. Feladtam, hogy küzdjek ez ellen, de bizakodásra ad okot, hogy mind ügyesebben fegyelmezem ebben magam. Egyre tudatosabb tudok lenni, hiszen attól még, hogy félek és féltem, elengedem őt. Pedig a játszótéren már most olyan lélegzetállító mutatványokra képes, hogy el sem hiszem. Szóval ezt is tanulom, mert nem szeretném, hogy Máténak az legyen a fejében, hogy anya a nemet mondó ember az életben.- Akkor egyre kerekebb a világ?- Nem kerekebb, egyenesen azt mondom, hogy most szép, kerek boldogság van. Azt kívánom, bárcsak élne, és itt lenne a kislányom is, de ma már azt is tudom, hogy akkor is jó és elég tud lenni valami, ha nem tökéletes. Máté 14 hónapja itt van velünk, de még mindig nem szoktam meg ezt a csodát. Nap mint nap érzem, hogy ő egy ajándék az élettől nekünk. Még mindig alig hiszem, hogy ekkora áldás ért. Ha valamit mégis megtanultam az elmúlt időszakban, az az, hogy az életet azért kapjuk, hogy igenis leljük örömünket benne. A mindennapokban is, amikor csak a legkisebb okunk adódik erre, s legyünk hálásak ezért.- Mit gondol, mire volt szükség egy ilyen csodához?- Sanyira, a szerelemre. Arra, hogy megtaláltam az emberemet, azt, akire az életemet is rá merem bízni, mert annyira biztos lehetek magunkban. Az egység, a teljesség az, ami miatt ez sikerülhetett nekünk. Ki mertük, ki tudtuk mondani azt is, amitől féltünk. Megbeszéltük, hogy ha nem sikerül, hogy gyerekünk legyen, úgy is elfogadjuk egymást. Kiegyensúlyozott lettem ettől, eljutottam arra a szintre, hogy bízni tudtam magamban, abban, hogy ha nem is bármire, de amit nagyon akarok, arra képes vagyok és sikerülhet. Azt hiszem, hogy ez a belső erő és béke hatott úgy a szervezetemre, hogy ma egy boldog család lehetünk.
