Somogyi Hírlap, 2015. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-22 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 11. szám
8 INTERJÚ 2015. MÁRCIUS 22., VASÁRNAP oszvald marika Kódolva volt életében a színház, az operett. Minden apróságnak örülni képes, szerinte ez a boldogság titka és az, hogy úgy érzi, helyén van az életben. Most egy prózai szerepre is készül. „NEKEM EZ AZ EGÉSZ EGY JÓ JÁTÉK” Oszvald Marika szerint az alázatnak és a kitartásnak legalább úgy köszönheti a díjat, mint a tehetségének Oszvald Marika úgy tartja, hogy akinek az életének a középpontjában ennyire a színpadi jelenlét van, mint az övében, az sok mindent kibír és sok mindent el is érhet. A nemzeti ünnepen Kossuth-díjjal tüntették ki. Fábos Erika- Mindent hatalmas vehemenciával él meg. Amikor megtudta, hogy Kossuth-díjat kapott, mit csinált, cigánykerekezett egyet?- Á, dehogy. Libabó'rös lettem, és remegtem a meglepetéstől, mint egy nyárfalevél. El sem hittem.- Az meg hogy lehet?- Nem mertem elhinni. Telefonon tudtam meg, felhívott a lányom, mert éppen a Bajadérral turnéztunk Izraelben. Azt mondta, hogy valami hivatalos levelem érkezett a kormánytól. Felolvasta nekem, amikor felbontotta, és az volt benne, hogy Kossuth-díjra jelöltek. Hát, ő rögtön sikoltozott örömében, de én mondtam, hogy csak azt írták, hogy jelöltek, még nem biztos, hogy meg is kapom. Gondoltam, majd ha a kezemben lesz. Tudom, hogy ez furcsa, mivel elég lelkesedés alkat vagyok, de sosem iszom előre a medve bőrére. Ezt még, ahogy sok mindent, az apukámtól tanultam.- Számít, vár erre az ember, vagy derült égből villámcsapásként éri?- Nekem elárulták már többször is, hogy fölterjesztettek, úgyhogy legeslegbelül reménykedtem benne. De, a betege nem voltam, hogy na, mikor kapom már meg? Ha sosem kaptam volna meg, akkor sem lettem volna boldogtalan ember, de így azért sokkal boldogabb vagyok. Ez egy csoda. Főleg, hogy az operettjátszásért adták. Jó érzés, hogy ezt a műfajt is elismerik, ugyanis ez hatalmas értékünk. Tényleg hungarikum. Mondhatom ezt, hiszen látom, ahogy mindenütt a világban lelkesednek a magyar operettért.- Van olyan földrész, ahol nem énekelt még?- Egy azért akad, Afrika. De, valóban bejártam az egész világot. Ez is egy nagy adománya a pályámnak, hát nem? Csak énekelgetek, olyan, mintha a hobbim lenne ez az egész, közben meg ilyen örömeim vannak benne.- Ennek ellenére ez az iszonyú tempó elég fárasztó lehet. Érezte valaha, hogy elég?- Sosem. Pillanatokra sem emlékszem. Legtöbbször úgy van, hogy röpülök a munkába. Felkelek reggel, és azt várom, hogy beérjek a színházba. Mostanában kicsit fáradtabb vagyok a szokásosnál, szinte tényleg úgy lopom a perceket magamnak, mert két új darabot próbálok. A Csínom Palkónak április 24-én lesz a premierje az Operettben. Nagyon izgalmas, mert nemcsak Örzsét, a kocsmárosnét alakítom, de saját magamat is. Egy különleges keretjáték ad erre lehetőséget, hogy mindenki eljátssza a szerepe mellett saját magát is. Tele van az előadás kulisszatitkokkal. Másrészt egy prózai szerepet is próbálok, a Sirályban, Arkagyinát, egy független színházi produkcióban. Nagyon élvezem, pedig voltak fenntartásaim. Mindig vannak, aztán győz a kíváncsiság.- Fenntartás? Mindig? Azt hittem, soha.- Jaj, de. Igaz, hogy ösztönösen vagyok tudatos, de azért tudatos vagyok, és fontos nekem, hogy eleget tegyek annak, amit elvállalok. Minden és mindenáron semmi nem kell, úgyhogy szoktam gondolkozni. Most is mondtam Fehér Balázs Benőnek, a rendezőnek, hogyha úgy látja, hogy mégsem vagyok erre jó, nyugodtan küldjön haza. Nem küldött.- Azt mondja, lopja a perceket. Amikor nem kell lopni, mert van, mit kezd a szabadidejével? Hogyan piheni ki magát?- Rohanok a kertembe tevékenykedni. A természet kikapcsol. Meg az is, ha esinosítgathatom a környezetemet: varroga- tok, alkotok.- Édesanyja a népszerű szub- rett, Halasi Marika volt, édesapja pedig Oszvald Gyula operaénekes és ünnepelt bonviván. Teljesen egyértelmű volt, hogy folytatja a családi hagyományt?- Egyrészt genetikailag kódolva volt, másrészt fantáziadús gyerek voltam, így teljesen elvarázsolt a színház, az operák, az operett világa. Amikor háromévesen megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, hogy Csárdáskirálynő. A szüleim nem akarták, hogy gyerek színész legyek. Nem engedtek a színpad közelébe, de úgy tizenegy éves lehettem, amikor kitört rajtam a mozgáskényszer. Kértem, hadd járjak táncolni. Sokféle válfaját kipróbáltam a mozgásnak, a balettot, a szteppet, az akrobatikát, aminek tán mind hasznát vettem a pályán.- Mikor döntötte el, hogy a színpadot választja?- Sosem döntöttem el. Szépen, szófogadóan elvégeztem a közgazdasági technikumot, ahogy a szüleim kérték, és közben megnyertem a szavaló- és énekversenyeket is, a lelkem mélyén pedig éreztem, hogy a sorsom majd jó helyre irányít.- Vagyis a színházba.- Oda. Nekem a színház az élet, amióta emlékszem így volt, de ha eladó lettem volna, vagy műbútorasztalos vagy cipész, abba is mindent beleadtam volna. Minden érdekel az életben, és amibe belebotlok, arra teljes odaadással tudok rácsodálkozni.- Honnan van ez a mérhetetlen életkedv?- Talán abból, hogy az egészen apró dolgoknak is tudok a szívemből örülni, és ha jókedvem van, azt szeretném, ha másoknak is jókedve lenne. Sokszor csak megyek az utcán, és úgy érzem, tele vagyok szeretettel, és legszívesebben mindenkit megölelnék.- Mindig ilyen pozitív volt, vagy megtanulta?- Mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok a világban, hogy jobb helyen nem is lehetnék, és ez mindenhez rengeteg erőt ad. Másrészt gyorsan felismertem, hogy egy nőnek nemcsak a külseje fontos, az érzelemvilágának is komoly hatása van. Onnantól tudatosan figyeltem arra, hogy derűs legyek, hogy jó legyen a közelemben lenni. Ezzel igyekeztem kompenzálni, hogy nem voltam az a ma divatos, nyúlánk és sudár termet.- Azt hogyan élte meg, hogy emiatt a primadonnaszerepekről lemarad?- Amikor tudatosult, addigra már feldolgoztam, hogy nem növök nagyobbra, és nem zavart. Tudtam, hogy szubrettként tökéletesen ki tudok teljesedni, mert az ének és tánctudásomat és a színészi képességeimet egyaránt kiélhetem. Mondják, hogy az operett könnyű műfaj, de ez inkább úgy igaz, hogy könnyen fogyasztható, a színészeknek közben igen komoly feladvány.- A nagy mutatványok, a spárga és a cigánykerék mennek még?- Hajaj és a partnereimnek is úgy ugróm a nyakába, mint évtizedekkel ezelőtt, csak any- nyi változott, hogy akiket néha ölbe kapok a színpadon, már az unokáim lehetnének.- Ez a védjegye. Hogyan lett az?- Rögtön a főiskola után megkaptam Cupido szerepét az Orfeusz az alvilágban című operettben. Abban volt egy kánkán, aminek a végén csináltam egy cigánykereket, és nagyon örült neki a közönség. Évekig aztán nem cigánykerekeztem. Mígnem jött A víg özvegy. Abban is van kánkán, én voltam a szólótáncosNévjegy: 1952. ÁPRILIS 12-ÉN született Budapesten. OPERETTCSALÁDBA SZÜLETETT: édesanyja a népszerű szubrett, Halasi Marika volt, édesapja pedig Oszvald Gyula operaénekes, aki a legnagyszerűbb bon- vivánok egyikeként is elismert volt. 1974-BEN végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakát. 1971- 1972 KÖZÖTT a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. 1972- TŐL napjainkig a Fővárosi Operettszínház művésze. 1984-ben Jászai Mari-díjat kapott. 1990-ben az év színésznőjének választották. 1998 óta A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2002 óta érdemes művész. 2015-ben Kossuth-díjat kapott. nő, és akkor megint cigánykerekeztem. Még jobban imádták. Turnéztunk külföldre is vele, és az ottani közönség is elájult ettől. Volt olyan, hogy hatszor ismételtük a kánkánt a cigánykerék miatt, majdnem meghaltunk bele. Innentől fogva így maradt: Oszvald Marikának cigánykerekezni kell.- Megviselte, amikor eljött az idő és a szubrettszerepeit átadta a fiatalabbaknak?- Az operett a fiatalok műfaja, a szerelmesek vívódásairól szól a legtöbb darab. Ötven körül jártam, amikor egyszer azt mondta Kero JKerényi Miklós Gábor - a szerk.), kicsit viccelődve, de komolyan, hogy nem kéne már szubretteket játszanom. Megértettem, de megviselt. Hazamentem, és mondtam az apukámnak, mire csak annyit válaszolt, hát igen. Nem volt nálunk soha félre- beszélés. Rágódtam rajta egy-két hetet, aztán Kero megígérte, hogy keresnek olyan szerepeket, amik illenek hozzám. Komikai szerepeket kaptam. Nagyon élvezem. Régen úgy gondoltam, negyven körül majd abba kell hagyni, de még mindig imádom.- Egyáltalán van olyan, hogy valamitől Oszvald Marika elkeseredik?- Persze, hogy van, de sokáig nem tart. Valahol olvastam, hogy a dalai láma azt mondta, hogy a boldogság elhatározás kérdése. Szerintem is. Mindig azt mondom, hogy ha valami probléma van, az is csak azt jelenti, hogy élek. És ha élek, megvan a lehetőség a boldogságra, amit lehet, elintézek és megoldom. Amit meg nem lehet megoldani, azon kár sokáig gyötrődni. Az egyetlen baj a betegség. Ezért is kérem mindig, hogy csak egészség legyen körülöttem. A többi nem számít.- Mit kér még?- Semmit. Nem vagyok kéregetés. Sosem voltak hiányérzeteim, talán azért sem, mert sosem voltak irreális vágyaim.- Mindent olyan egyszerűen megtud fogalmazni. Azt is el tudja magyarázni, hogyan lesz egy pályából egy Kossuth-díj és miért nem lesz egy másikból az?- Recept nincs erre. Nincs olyan, hogy valaki Kossuth-dí- jasnak készül. Ilyen értelemben sosem volt küldetéstudatom: nekem ez az egész mindig játék volt. Komolyan vettem, de játék volt. Sok tehetséges ember elcsúszik például azon, hogy nem megfelelő a hozzáállása, vagy nem elég kitartó. A tehetség ugyanis nem elég. Kell hozzá egyfajta lelkialkat, személyiség is. Én az alázatomnak és a kitartásomnak ugyanúgy köszönhetem ezt, mint a tehetségemnek és annak is, hogy bírtam a kritikát.- Sosem volt sértődés?- Csak akkor, ha éreztem, hogy valami a hántás szándékával, vagy igazságtalanul jön, vagy ha visszaéltek a jóindulatommal. De ha valaki a munkámról vagy a teljesítményemről mondott olyat, ami nem volt pozitív, azon nem. Apukám kegyetlenül kritikus volt velem, volt időm megszokni. Zseniálisan csinálta, úgy tanított meg erre, hogy közben nem lettem kishitű, hanem nagyon is kialakult bennem egy reális önértékelés. Akinek az életének a középpontjában ennyire a színpadi jelenlét van, mint ahogy az enyémben is, az sok mindent kibír és sok mindent el is érhet.- Mondják, hogy mindennek ára van, és ezekért a sikerekért, valahol máshol fizet meg az ember az életében. Érzi ezt? Van bármi hiányérzete?- Nincs. Semmi. Minden jó úgy, ahogy van. Ha nincs üyen hátterem, mert nem lett volna ennyire alkalmazkodó és együttműködő a családom, biztos lenne, amiért frusztrált lehetnék, de én egy burokban éltem, amíg a szüleim éltek. Nem védtek meg mindentől, hanem mindenre megtanítottak. Én sosem kaptam szemrehányást azért, mert nem főztem meg a vacsorát, vagy mert kimaradt valami otthon. Amire nem jutotta az időmből vagy az erőmből, megcsinálták, de közben elvárták, hogy saját magam is boldoguljak.- Manapság nagy dilemma, hogy család vagy karrier. Volt Önben ilyen kérdés?- Dehogy volt. Huszonhét voltam, amikor Krisztikémmel teherbe estem. Rögtön mentem is az igazgatóhoz, Vámos Lászlóhoz, hogy megmondjam, nem tudok tovább játszani, pedig akkor osztották rám életem első főszerepét a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Elkomorodott, és kérdezte, hogy hányadik hónapban vagyok. Mondtam, hogy az elsőben. Erre felkapott, adott egy puszit, és azt mondta, jól van, akkor majd teszünk egy gumit a szoknyád derekába. Ezzel el volt intézve. Nem éreztem, hogy bármiről lemaradok.- Akkor tényleg a szerencse kegyeltje.- Igen, mázlista vagyok, és ezt tudom is.- Mit tart a legnagyobb szerencséjének?- A legnagyobbnak a lányomat. Azt, hogy ilyen a lénye, hogy éppen ő lett az én gyerekem. Csodálatos ember.
