Somogyi Hírlap, 2015. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-09 / 57. szám
6 INTERJÚ 2015. MÁRCIUS 9., HÉTFŐ Kesselyák Gergely a jégnek is beintett virtuóz Négyévesen felállt a puffra, és elkezdte vezényelni Beethoven kilencedik szimfóniáját a tévé előtt ben leszólt az emelvényről: na, el akarod vezényelni a következőt? Hát persze hogy akartam! Ő beült a helyemre csellózni, én meg beintettem. Nemhogy nem féltem, maga volt a mennyország.- Akart hasonlítani bármelyik egykori vagy kortárs kollégájához?- Nem. Mi, karmesterek amolyan magányos farkasok vagyunk, van bennünk egyfajta tartás, büszkeség. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ideálom egyes karmesterek ideális tulajdonságainak a szintézise. Csodálom Kleiber elképesztő kéztechnikáját, Celibi- dache elmélyültségét, Karajan szoborszerűségét, Bernstein zenei humorát vagy Abbado tüzét.- Az emelvényről madártávlatból látja a zenészeket, ám ennél magasabbra is szokott jutni, hogy ne mondjam, pilótavizsgával dicsekedhet. Tudom, nem olyan egyszerű, mint leugrani teniszezni, de a repülés kapcsolja ki?- Valóban nem úgy megy, hogy mondjuk, vége egy koncertnek vagy próbának, és már szállók is fel. Egy jó évben nyolcvan- száz órát repülök, de például tavaly kevesebb alkalmam nyílt rá, mert hála Istennek sokat dolgoztam.- Milyen típusú gépet vezet?- Legszívesebben egy két- motorost, de az sokat fogyaszt, drága mulatság. Kedvelem a műszeres repülést is, amikor pocsék időben is fel lehet szállni.- Legutóbb merre hasította a levegőt?- Jó hónapja háromnapos körutat tettünk egy barátommal. Ausztriát, Németországot, Csehországot, azaz Zell am Seet, Leutkirchet és Mla- dá Boleslavot ejtettük útba egy négyszemélyes géppel.- Vállalna egy utasszállítót?- Igen, de úgy vagyok vele, ha nem tudom fenntartani, felesleges levizsgázni belőle. Nagy szimulátorokba el szoktam menni, és oktatópilótával tizenegy személyes sugárhajtású gépet is vezethettem már, robot nélkül. Ott fent mindig lenyűgöz az ember technikai teljesítménye, pláne, ha csaknem ezer kilométer per órás sebességgel másfél óra alatt felfalod Európát. Ilyenkor egy földi fizikai dimenzióból egy másik dimenzióba kerülsz.- Péntek tizenharmadikán is elstartolna?- El én!- Csak mert februárban erre a napra esett az ön által rendezett Nabucco premierje az Erkel Színházban.- Ja, igen! Nos, a babonákat nem tartom hülyeségnek, de a péntek tizenharmadiká- tól nem tartok. Nem hiszem, hogy szerencsétlen körülmény. Van, ami valakinek szerencsét hoz, másnak szerencsétlenséget. Szerintem csak a történések jó oldalán kell állni... A nagy sikerű tévés tehetségkutató, a Virtuózok zsűritagjaként azok is megismerhették, akik amúgy elkerülik a komolyzenét. Neve összeforr a miskolci Bartók Plusz Operafesztivállal, amelynek 2011 óta újra igazgatója, nyolc éven keresztül dolgozott a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti igazgatójaként, 2001 óta az Operaház karmestere, 1999 óta rendez, februárban az Erkel Színházban rendre telt házat vonzott Verdi általa színre vitt Nabuccója, amelynek végén a közönséggel együtt is elénekeltette a mű híres Szabadságkórusát. A Liszt-díjas, érdemes művész Kesselyák Gergellyel nagyot biciklizünk, sízünk és repülünk is. Szabó Gábor/Nemzeti Sport |- Ezerszer olvastam cikkekben, hogy zenésznek születni kell. Sztereotípia, vagy tényleg igaz?- Kezdésnek jól feladta a leckét. Egyrészt igen, másrészt meg is kell találni, kinek mi a feladata. S ha azt szeretnénk csinálni, ami valóban a feladatunk, meg is kapjuk hozzá a segítséget. Húú, hát ez kicsit transzcendens válasz akart lenni.- Merthogy az a bizonyos segítség fentről érkezik?- Legalábbis a mi szakmánkban azt tapasztaltam, hogy a tehetséges emberek, amihez csak hozzákezdenek, abban bizonyítják is a talentumukat. Ha valaki nagyon jó zongorista, és úgy dönt, hogy hegedülni fog, valószínűleg hegedülni is kiválóan megtanul. Hogy ez a matematikusi, az orvosi vagy a sportolói pályán is átjárható-e, azt nem tudom.- Ön zenésznek jött a világra?- Rosszul hangozhat az ember szájából - mert zenésznek nem jobb születni, mint például matematikusnak -, de azt mondhatom, hogy igen. Egy családi legenda szerint négyévesen felálltam a puffra, és elkezdtem vezényelni Beethoven kilencedik szimfóniáját a tévé előtt. Ugye, meglehetősen hosszú mű, mély darab, és egy ekkora gyerektől furcsa volt. Szüleim támogattak, ugyanakkor azt mondták, nem tudnak segíteni, mert ők teljesen más területen dolgoznak, és a zenei pályának az volt az „imázsa”, hogy oda csak protekcióval lehet bejutni, ha nem születsz bele a közegbe, labdába sem rúghatsz.- Volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodott?- Egy ilyen akadt. Harmadikos gimnazistaként elmentem biológia fakultációra, azzal az elképzeléssel, hogy sebész leszek. De már az első órán rájöttem, jó, jó, szép biológia meg a sebészpálya is, de én csak azért lennék orvos, mert ha nincs ló, a szamár is. Átláttam, ez csak megúszni akarás „Ha valaki nagyon jó zongorista, és úgy dönt, hogy hegedülni fog, valószínűleg hegedülni is kiválóan megtanul”- mert előttem magaslott egy megmászhatatlannak tűnő hegy, amelytől megijedtem -, az én feladatom viszont igenis az, hogy vágjak neki. Ha egyedül, akkor egyedül.- Ezek szerint a labdának nem volt esélye, holott édesanyja főiskolai válogatottságig vitte kosárlabdában.- Nem volt esélye. De ha már sport, általános iskolában - Albertfalván, a Petőfibe jártam - rengeteget korcsolyáztam.- Felöntötték vízzel az udvart?- Igen, hiszen akkor még volt tél... Szóval, miután megcsináltuk a házi feladatot, rohantunk is ki a jégre. A másik nagy szenvedélyem a biciklizés volt, mondhatom, a nyeregben nőttem fel.- Merre kanyargóit az útja?- Kisiskolásként Kamaraerdőig merészkedtünk, aztán a piarista gimnáziumban igen élénk biciklisélet folyt. Nagy túrákra vállalkoztunk, de néhány barátommal gyorsan túlnőttünk a gimi keretein. Előfordult, alighogy hazaértünk egy túráról, elhatároztuk, még az éjszaka lekerekezünk a Balatonra. Az egyetemi évek elején is sokszor telt úgy a szombat, hogy két keréken irány a Balaton, és a fagyimat már ott nyaltam el.- Gyakorlás helyett?- Után. (Nevet.) így kapcsolódtam ki. Emlékszem, a nagy piarista római túra tizennégy napig tartott, ami nekem nagyon lassúnak bizonyult. Napi száz-egynéhány kilométert tettünk meg, holott a biciklis kemény maggal kétszáznyolcvan kilométer volt a csúcs egyhuzamban teljes menetfelszereléssel.- Tudatosan készültek ezekre a mármár élsportolói teljesítményekre?- Nem. Csak felpakoltunk, és nekilódultunk, mint a faltörő kos. Sohasem származott baj belőle, de Murauban átéltem egy veszélyes szituációt. Két héttel a karmesteri felvételim előtt, őrült módjára, életemben először elmentem síelni, három napra. Március, gyönyörű szép idő, természetesen az összes pálya jeges... Tényleg sohasem csatoltam még lécet, de a biciklizéstől olyan lábam volt...- Nadrágszárat szétfeszítő vádli?- Igen, vádli, meg akkora kvadricepsz, mint én magam... Szóval beöltöztem, elmagyarázták, mit és hogyan kell csinálni, és bár nyilván igen csúnya volt a technikám, olyan erő feszült a lábamban, úgy játszadoztam az egyensúlyommal, hogy simán megoldottam. Ott álltam meg, és ott fordultam meg, ahol akartam.- Ezek szerint síelőnek is szánta a Teremtő...- Legalábbis működött bennem a sport- és vállalkozó szellem. Olyannyira, hogy eleve elhatároztam, a harmadik napon én bizony lemegyek a fekete pályán. Alkonyodott, a nappal felolvadt hó visszafagyott, a pályákat lezárták- de én a sötétben is nekilendültem. Nagyon csúnyán járhattam hóhoz foltok voltak, Nem tartja hülyeségnek a babonákat, de péntek 13-tól nem tart egyiket vettem észre, és nem maradt választásom: ha nem akarok bezúdulni az erdőbe, és nekirohanni egy fának, rá kell fordulnom a jégen. A következő pillanatban repült szét minden, én meg igyekeztem úgy kepeszteni, hogy ne a közeli szakadékban kössek ki, hanem egy hótorlaszban. Nem pergett le az életem, úgy látszik, nem kerültem igazán halál közeli helyzetbe - aztán derékig belefúródtam abba a bizonyos hótorlaszba.- Újabb bizonyíték a segítségre, tényleg zenésznek született- meg újjá... De miért a karmesterség, miért nem vonzotta a szólistapálya? A zongora-, hegedű-vagy csellóművészekre nagyobb reflektorfény vetül. Sohasem akartam szólista lenni. A zenekari hangzás teljessége, az erre való törekvés, az, hogy részese lehetek egy csodálatos összhangzásnak, csellistaként is jobban érdekelt. Ez az egyik. A másik, hogy izgultam szólistaként, éreztem, ez nem az én asztalom. Rangidősként a zeneiskolában mindig én játszottam a koncertek végén - ráadásul a legnehezebb darabot -, és húsz előadást kellett kivárnom, mire sorra kerültem. Megoldottam, de idegileg nem kecsegtetett sok jóval egy életen át. Egész egyszerűen izzadt a tenyerem, és rémálmaimban kiesett a kezemből a vonó.- Karmesterként is egyedül van, és a pálca is kiperdülhet a kezéből.- Igen, de itt visszautalok az első gondolatomra, a rendelt feladatunkra: nem véletlenül álltam fel arra a puffra... Élesben először tizenkét évesen dirigáltam. Térzenét adtunk elő Balatonalmádiban az István Gimnázium ifjúsági zenekarával, én az első pultban csellóztam, amikor Záborszky István szám köz
