Somogyi Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-31 / 303. szám
14 OLVASÓINK ÍRJÁK 2014. DECEMBER 31., SZERDA '<Sí; -; &8 > i>< -i iMWiWM&S f Filléres emlékeim a gyermekkoromból így nőttem föltaszáron Ősszel kezdtem kuporgatni a zsebpénzt, hogy karácsonyra legyen ajándékokra való Körtésiné Tomcsák-Pierog Mária 15 évesen az édesanyjával Azokon az estéken, amikor a gyönyörű csillagos eget bámulom, eszembe jut a gyerekkorom. Ahogy így visszaemlékszem, nagyon szép volt. Édesapám annak idején sokat mesélt csillagképekről, távoli bolygókról, és már egészen kis koromban felismertem az égbolton a Göncöl-szekeret a maga hét csillagával. A katonai lakótelepen, ahol felnőttem, életem legszebb éveit töltöttem. A réges-régi teleken sokszor gázoltunk derékig érő hóban. A kis falusi iskolát már régen lebontották, de én még mindig magam előtt látom az ősz hajú, ősz bajuszú igazgató bácsit és az elsős tanító nénimet - Irma nénit. Most is az orromban érzem az olajos padló szagát, és azokat az illatokat, amelyeket akkor kisgyerekként éreztem. Eszembe jut az is, milyen szomorú volt az első iskolában töltött napom. Nem azért volt szomorú, mert féltem átlépni az iskola küszöbét, hanem azért, mert aznap halt meg a nagypapám, akit nagyon szerettem. Ő igazi nagyapó volt, amilyeneket a mesebeli képeken lát az ember. Túlélt két világháborút, és végigdolgozott - vájárként szénbányában - egy egész életet. 79 évesen még az erdőt, a mezőt járta. Sokszor vitt magával erdei sétáira, ahol gombát szedtünk: megtanultam különbséget tenni az ehető és a mérges gomba között, megismertem a piros-, a zöld-, a lila- ésmtékhátú erdei gombát. Édesanyám.mindig nagyon finom pörköltet készített belőlük, még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. A lakótelepi helyőrségi klubban élénk, nyüzsgő élet folyt, működött mozi is. A mai általános iskolások már el sem tudják képzelni milyen volt az, amikor egy délutáni mozielőadást csak írásos szülői és osztályfőnöki engedéllyel nézhettünk meg, ezen bizonyára mosolyognak. Ezt az iskolai előírást a jegyszedő nénik szigorúan betartottak. Emlékszem a több helyiségből álló könyvtárra is, ahol az „Ifjú Olvasók Klubja” működött Bori néni, a könyvtáros vezetésével. Az irodalmi színpadot is ő irányította. Akkoriban szerettem meg igazán a verseket. Alsó tagozatos kisdiákként egyszerűbb, rövidebb verseket választottak nekem, de később már saját irodalmi ízlésemnek megfelelően magam választottam, sőt írtam és mondtam a verseket. Abban az időben sokat szerepeltünk együtt a laktanyában működő, sorkatonákból álló énekkarral és zenekarral különböző kulturális seregszemléken, melyeket a honvédség szervezett. FORSA- GE-nak hívták azt az együttest, akikkel gyakran léptünk fel. Közöttük nem egy olyan zenész akadt, akit később neves együttesek tagjaként láttam viszont. Mi, a „telepi” gyerekek olyanok voltunk, mint egy nagy család. A ház, amelyben laktunk, a lakótelep keleti oldalán, a repülőtér felé eső oldalon állt. Az első emeleten lévő kétszobás lakás nagyon kellemes, dél-nyugati fekvésű erkélyes lakás volt. A házban lakó gyerekek korombeliek voltak, akikkel sokat bújócs- káztunk. Abban az időben még nagyon kevés családnak volt televíziója, inkább csak rádiót hallgattunk, így rengeteg időt töltöttünk a szabadban. Én általában fiúkkal játszottam, hiszen a házban zömmel fiúk laktak. Egy házbeli fiú tanított meg arra is, hogy ha futás közben elhasalok, nem szabad sírni. - Légy kemény, szorítsd össze a fogad és mondd magadban, hogy azért sem sírok! - tanította. Ha jól emlékszem, tíz éves voltam akkor. A lakótelepi nyarak egyszerűen csodálatosak voltak. Volt egy strandunk, sőt működött a kerthelyiség is a strand mellett, ahol fagylaltot is árultak. Egy gombóc akkoriban 50 fillérbe került! Nagy volt az örömünk, ha kétfo- rintot kaptunk fagyira, hiszen abból akár egy négygombócosat is vehettünk! Ahogy felidézem a régi időket, egy régi illat furakodik elő. Azoknak a hársfáknak az illata, amelyek a Tiszti Klub előtt pom■ Máig érzem azokat az illatokat, így a hársfáét is, amelyek kisgyermekkoromban körbevettek. páztak évről-évre. Amikor ezt az illatot érzem, az első szerelem jut eszembe, ami 13 évesen érintett meg. A fiú nem a lakótelepiek közül való volt, csak a nyarakat töltötte katonatiszt nagybátyjánál. Az egyik ilyen nyáron ismertem meg, éppen akkor virágzott a hárs. De virágzott sokminden más is, most, hogy felnőtt fejjel gyakran kikerekezek a Dese- da-tó partjára a-kerékpárúton, érzem ezeket az illatokat. Legalább húszféle vadvirágot tudtam beazonosítani azok közül, amelyeket gyerekkoromban ismertem. Sokszor mentünk virá- • got szedni a lakótelepi bekötőút végén tévő „Sóska-rét”-re. Azért neveztük így, mert rengeteg sóska nőtt ott vadon. Olyan magas volt a fű, hogy szinte ki sem látszottunk belőle. Harangvirágot, gólyahírt, réti boglárkát szedtünk, és sokat nevettünk. A szüléink általában nem vették jó néven, ha messzire barangoltunk a lakóteleptől, mert a közeli főútvonalon már akkor is nagy volt a forgalom. Ahogy visszagondolok a régi útra, ami a vasútállomáshoz vezetett, megint a nagypapám jut eszembe, akivel sokat sétáltam arrafelé. Akkoriban az állomás közelében működő italboltot csak „Ernő bácsi kocsmájáéként emlegették. Ernő bácsi egy pirospozsgás, alacsony, víg kedélyű ember volt, akinek mindenkihez volt egy-két kedves szava. Ezért is szerették őt a vendégek. Leginkább törzsvendégek fordultak meg nála, hiszen az italbolt eléggé messze esett a lakóteleptől és a falutól is. Emlékszem, hogy mindig nagyon boldog voltam, amikor nagypapa magával vitt, és rendelt nekem egy nagymálnát. Ez valamilyen piros szörp és szódavíz elég híg keveréke volt, de nekem akkor, öt évesen nagyon ízlett. Szívesen ücsörögtem szörpömet szopogatva az öregek között, mert érdekesen tudtak mesélni. A történetek általában háborús témájúak voltak, nagyon izgalmasak. Sajnos az idő is gyorsan elrepült ilyenkor, és bizony előfordult, hogy elfelejtettünk időben hazaindulni, sokszor már majdnem sötét volt, mire hazaértünk. Kaptunk is fejmosást édesanyámtól, aki ilyenkor mindig agyonizgulta magát miattunk. Többször előfordult, hogy elindult elénk, és félúton találkoztunk. Emlékszem arra az útra is, amelyik egy réten keresztül vezetett a másfél kilométerre lévő vasútállomáshoz. Ez nem igazi út volt, csak olyan kitaposott ösvény, melyet az állomásra igyekvő emberek jártak ki. 'Autóbusz abban az időben még nem járt be a lakótelepre, így az ott élők csak vonattal tudtak közlekedni. Ez az ösvény a „kiserdőn” vitt keresztül. Tulajdonképpen nem is erdő volt ez, csak egy kis facsoport, amelyet kisgyerekként mi erdőnek láttunk. Sokszor gyalogoltunk errefelé a vonathoz, ami bevitt bennünket a városba. Gyakran jártunk ide gombát is szedni, hiszen egy-egy kiadós eső után rengeteg volt belőlük. Sokszor volt abban az időben otthon gombaleves ebédre. Játszani is kijártunk a „kiserdőbe”. Emlékszem, hogy óvodásként a tízórait is ide hozták utánunk. Sokat szaladgáltunk, bú- jócskáztunk akkoriban. A lakótelephez vezető bekötő- úttal kapcsolatosan is őrzök néhány emlékképet. Öt évesen itt tanultam meg kerékpározni, majd később, 13 évesen itt sétáltam az első szerelmemmel. Abban az időben az volt a divat, hogy a fiatalok - mint a pestiek a Duna-korzón - a bekötőút melletti járdán sétálgattak, jobb szórakozásuk nem lévén. Igaz ugyan, hogy látnivalóban nem bővelkedett a környék, de nekünk ez volt a sétatér. Amikor közeledik a szeretet ünnepe, sokminden eszembe jut a réges-régi taszári karácsonyokról. Mindig is nagy fenyőfára vágytam, de a szüleim általában kis fát állítottak, mondván, hogy ez praktikusabb. Őszintén irigyeltem azokat a gyerekeket, ■ A bekötőúton tanultam meg biciklizni, s tizenhárom évesen ott sétáltam az első szerelmemmel. akiknek nagy fenyőfájuk volt. Egyszer véletlenül édesanyám későn kapott észbe, és - nagy örömömre - már nem kapott kis fát a zöldséges bolt előtt, ahol év- ről-évre árulták, így be kellett utaznia Kaposvárra, de már ott is csak nagy fenyőfát tudott venni. Nagyon boldog voltam azon a karácsonyon. Igaz, hogy a fa nem volt olyan formás, mint a korábbi évek kis karácsonyfái, de feldíszítve édesanyám szerint egész helyes lett. Én akkor a világon a legszebbnek láttam. A mi családunk nem volt vallásos, így én sem részesültem vallásos neveltetésben, de mindig tiszteletben tartottam mások hitét. Karácsonykor nálunk nem a Jézuska, hanem a Télapó hozta az ajándékot mindaddig, amíg észre nem vettem a turpisságot. Történt egyszer ugyanis - 4-5 éves lehettem -, hogy a szüleim éppen a fát díszítették, amikor váratlanul betoppantam a szobába. Mindhárman meglepődtünk. Azóta nem hiszek a Télapóban. Ami a karácsonyt illeti, számomra mindig a legcsodálatosabb családi ünnep volt, és ma is az. Már kisgyermekkoromban legalább annyira szerettem adni, mint kapni. Hihetetlen boldogsággal töltött el az ajándékozás. Mindig kora ősszel kezdtem kuporgatni a kis zsebpénzemet, hogy karácsonyra ösz- szejöjjön az ajándékokra való. Apró kedvességekkel igyekeztem édesanyámnak és édesapámnak örömet szerezni, s az én praktikus ajándékaimnak nagyon örültek. Azóta is jó szokásunk, hogy méregdrága - de sokszor mihaszna - ajándékok helyett praktikus dolgokat veszünk egymásnak. Mindannyian tudjuk, hogy nem az ajándék értéke számít, hanem az, hogy ki adja kinek. A fiaimat is így iieVeltertv, és ahogy közeledik a kuiácsony.a készülődés izgalma egyre inkább úrrá lesz mindannyiunkon. Nálunk az a szokás, hogy szenteste - mivel egyedüli gyermek vagyok - együtt ünnepelünk a szüleimmel. Finom vacsorát készítek, amelyet gyertyagyújtás és ajándékbontogatás után fogyasztunk el. Minden esztendőben kerül hal és pulyka az asztalra. így volt ez idén is. Ha becsukom a szemem, most is érzem a fenyő örökzöld illatát, és a gyerekkoromban oly kellemesen duruzsoló cserépkályha máshoz nem hasonlítható melegét. Hallom édesanyám hangját, ahogy belekezd egy réges-régi dalba: „Fehér havas utakon lassan lépeget...” Ha a hó néhány napot késett is, eljött a karácsony, és gyönyörű volt! KÖRTÉSINÉ TOMCSÁK-PIEROG MÁRIA A tanár egyszerre pedagógus és szülő, orvos és bíró is hétköznapi élet Meglepett, hogy mosolygósán jönnek iskolába, de nem csak karácsonykor érzik jól magukat a diákok Tabon Hosszú ideje állást kerestem. Zárt ajtókon kopogtattam, kilincseltem, könyörögtem, sok mindent kipróbáltam, küszködtem és küzdöttem. Végül beletörődve a nincsbe, feladtam a harcot. Ekkor a feladat talált meg engem. Szóltak, hogy lenne egy pedagógiai asszisztensi állás lakóhelyemen az általános iskola alsó tagozatában. Rábólintottam, pedig a tanítást kívülről monoton, idegtépő, fárasztó szakmának tartottam, és mint a legtöbb gyerek, én magam sem szerettem iskolába járni. Most viszont már bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha itt kell hagynom ezeket az apró kis kezeket, amik most még szeretettükkel viszszahúznak. Lehet, hogy megtaláltam valamit, amire nekem is nagy szükségem van, és ami engem is tanít és nevel. Néhány hónapja belelátok a Tabi Takáts Gyula Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola mindennapjaiba. Itt igazi pedagógusok tanítanak, nem csak órát adnak, vagy jelen vannak, hanem valóban nevelnek, segítenek, támogatnak és nem csak gyökeret, de szárnyat is adnak a gyerekeknek. Egyszerre anyukák, tanárok, nevelők, néha orvosok és bírók is. Ma már tapasztalatból tudom, hogy nehéz szakma a pedagógusé is. Nehéz igazán jó tanárrá válni. Bevallom őszintén: eleinte meglepett, amikor reggelente mosolygó, boldog arcú diákokat láttam bejönni az iskolába. Csodálkoztam is egy darabig: ezek a gyerekek ennyire szeretnek iskolába járni? Nincs nekik soha matek órájuk? Nem utálják a testnevelést? Nem kapnak soha rossz jegyet? Aztán belekerültem a körforgásba és látom, tapasztalom, hogyebben az iskolában mindenki a jóra törekszik. Arra, hogy egy új, értékes generációt példát mutatva, értékesen, jól neveljen fel. A konyhán dolgozóktól és a takarítóktól elkezdve, a tanárokon át a vezetőkig itt tényleg mindenki arra törekszik, hogy a mindennapok is jól teljenek. Több osztályban segítettem már a pedagógusoknak, aktívan részt vehettem az órákon, így bele látok abba is, hogy hogyan tanulnak (ahogy én hívóm őket) a manóink. Furcsa volt még, hogy ebben az iskolában nincs érezhető feszültség. Nem tesznek különbséget a gyerekek között, ha az esetleg gyengébben teljesít, vagy rossz a magatartása, hanem inkább segítenek nekik és a leggyengébb láncszemet is igyekeznek bevonni a közös tevékenységekbe, hogy egyszer talán ő vezethesse a többit. Valljuk be, mi felnőttek, nem ezt szoktuk meg. így azonban a gyerekek sokkal jobban fejlődnek. Azért is, mert érzik a szeretet, az odafigyelést. Mert a törődésnél nincs fontosabb ezen a világon! Ez a törődés pedig meglátszik a diákok eredményein, a megyei tanulmányi- (magyar, matematika, nyelv), sport- és úszó versenyeken mindig jó helyezéseket szereznek. Az eredményeket pedig az iskola és a város vezetése is értékeli, érmeiket, alkotásaikat kiállítják akár a városi könyvtárban, akár a művelődési házban, akár az iskola falai között. Közös műsorokat szerveznek nekik, így közösen készültek például a karácsonyra is, amit napról napra egyre nagyobb hittel és szeretettel vártak. Most már értem, hogy ezért járnak reggelente a kisdiákok mosolyogva iskolába, és ezért ragaszkodnak oly nagyon egymáshoz, osztályaikhoz és tanítóikhoz. Jó látni, ahogy ezek a gyermekek nem csak a nevelőiket tisztelik, hanem saját kis társaikat is. Jó látni, hogy alsós létükre sokszor már önállóan elsimítják a konfliktusokat egymás között, és jó látni, ahogy védik, pártfogolják egymást, kiállnak a másikért. Hisz ez egy igazi közösség, egy jól működő társadalom alapja. Sőt minden teljes élet alapja ez lenne. Ha így nevelnének minden gyermeket, talán nem lenne eny- nyi probléma a világban. NÉMETH NIKOLETT TAB
