Somogyi Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-20 / 296. szám
4 2014. DECEMBER 20., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Kilopták a svábokat Somogybái a szovjetek munkaszolgálat Három napra indult karácsonykor, három esztendővel később tért haza Ukrajnából Hoffman Marika épphogy betöltötte a tizenhetet, de az újabb kíméletlen háborús tél mindent megváltoztatott az életében. Szűcs Tibor A fiatal leánynak egyetlen bűne az volt a Somogyba érő szovjet frontvonal mögött, a hozzá hasonló csaknem kilencven kaposfőivel együtt, hogy a magyarországi németséghez tartoznak. Bár, mint amikor hét évtizeddel a történtek után a napokban vendégei lehettünk, azt mondta, még egymás közt sem beszéltek anyanyelvükön abban az időben sem, mert mindvégig magyarnak vallották magukat. De ezt hiába hangoztatták, amikor a községházára szólította őket az utasítás 1944 szentestéjén. A kíméletlen világháború tragédiával érte utol Marikát néhány nappal korábban: egy rosszul, és némiképpen céltalanul a házak közé suhintott szovjet gránát repeszei megölték édesapját. Bátyja ugyanebben a detonációban elvesztette hallását, ezért nem a félig munkaképtelen testvérét, hanem Marikát hívták frontvonal mögötti szolgálatra. Eredetileg három napról volt szó, szenteste indult el otthonról sorstársaival együtt. Három év múlva tért haza az ukrajnai Gorlovkából (ukránul Horlivka). így beszél a hetven évvel ezelőtt történtekről az özvegy Wéber Jánosné kaposfői otthonában. Tárgyszerűen, a penge élességével, mintha mindez tegnap történt volna. Férje egy esztendővel többet, összesen négy évet volt munkaszolgálaton ugyanott, de ugyanilyen precizitással írta le annak a karácsony estének a történetét, ahogyan most Mariska néni teszi. lános bácsi 1989-ben emlékezetből begépelte azon falubeliek nevét, akiket ’44-ben szabályosan kiloptak az oroszok az országból. Mert bár az ideiglenes magyar kormány még a megalakulással küszködött ekkor Debrecenben, a szovjet hadi parancsnokság nem várt rá, a kollektív bűnösként megjelölt németséggel szemben szisztematikus büntetésébe kezdett. Erről árulkodik a Somogy Megyei Levéltár: Somogy megye a Ií. világháborúban című kötete is (1993. Kaposvár), amelyben fellelhető az a december 22-éről, a szigetvári szovjet katonai parancsnokságról ránk maradt utasítás nyoma, melynek értelmében elkezdték ösz- szegyűjteni a dunántúli németeket, mint a parancs írja, „közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára.” A németséget, a felmenőket, a családot nem nagyon vizsgálták, elég volt a német hangzású név is a munkaszolgálthoz, gyülekező- helynek a szigetvári polgári iskolát jelölték ki. Ugyanígy emlékszik Mariska néni is, bár mint mondta, csak az utóbbi időben beszél megpróbáltatásairól. Sokáig a hazatérés után egymást is fi- gyelmezették, inkább ne mond- . janak semmit a történtekről. - A községházán volt a gyülekező nekünk, miután a falu vezetőségének közreműködésével azonosítani tudták a sváb családokat - emlékszik vissza. - Három napi élelmet kellett vinnünk, két váltás ruhát, két jó pár cipőt, amikre szükség is volt a nagyon sáros eleinte enyhe téli időben. Karácsony első napján értek gyalog Kaposvárra a Baross laktanyába, ahová mindössze pár szovjet katona kísérte őket. Az újévet már Szigetváron a gyülekezési pontnak kijelölt iskolában köszöntötték. Innen már bőszénfai, németla- di és almamelléki svábokkal együtt vitték őket tovább Pécsre, egy nagyobb gyűjtőhelyre. Két éjszakát két nagy katonai istállóban töltöttek, amelynek melegét csak akkor értékelték igazán, amikor egy újabb be- vagonírozás után Bátaszéken, a Duna-parton, a csikorgó januári hidegben éjféltől délután háromig egy helyben kellett várniuk, hogy valahogy átjuttassák a munkaszolgálatosokat Bajára. A Duna túlpartján sem volt rózsásabb a helyzet, a fagy nem engedett, a fekhelynek kínált cementlap sok lelket tört meg már utazásuk elején. Mariska néni úgy emlékezik, hogy Temesváron három lány direkt azért kérte, hogy az ő vagonjukba kerüljenek, mert magyarul beszéltek, nem németül. A £90?' Wéber Jánosné 87 évesen tisztán emlékszik a 70 évvel ezelőtti karácsonyra, amikor elvitték a szovjet munkatáborba „Nemzethűség-vizsgálat”: a bűnösnek nyilvánított németek megpróbáltatásai somogy vármegye alispánját a Kaposváron székelő katonai parancsnokság 1945január 17-én utasította a Somogybán élő német lakosság összeírására január 20-ra, majd összegyűjtésére a Baross laktanyába. Ekkor már a németséghez tartozásról kizárólag a német anyanyelv döntött, s nem lehetett figyelembe venni az 1941-es népszámláláskor felvett adatokat. Szerencsére azonban az összeírtak elszállítására 1945február 20., a fegyverszüneti egyezmény aláírását követően nem került sor. Más kérdés, hogy a már össze- gyűjfőtteket a kaposfőiekhez hasonlóan kilopták az országai emlékezetből írt lista bál. A levéltári dokumentum 612 somogyi németről számol be, akiket összeírtak ugyan, de ily módon megmenekültek az elhurcoltatástól. a magyarországi németek megpróbáltatásai messze nem értek itt véget, személyes sza-. badságjogaikat érintő eljárások indultak ellenük. Az úgynevezett „nemzethűség-vizsgálat” eredményeként egy részüket internálták is, Somogybán 13 ezer 943 embert vontak ilyen eljárás alá. Sorscsapásaik újabb fejezetét jelentette később, amikor elkezdték végrehajtani kitelepítésüket Németországba. leginkább szomjúsággal teli út kíméletlen nyomokat hagyott mindannyiukban, a vagon szellőzőrácsáról lecsipkedett jégcsapok nem fedezhették alapvető szükségleteiket sem. Agyongyötörve, félig kiszáradtan értek úti céljuk végéhez, február negyedikén álltak meg a kelet-ukrajnai Gorlovkában.- Nyolcadikén már dolgoztunk, természetesen nők és férfiak külön. Mi először a „ki- nót” (mozit) építettük, raktuk a téglát, az épületfát, a férfiak mentek egyenesen a bányába - mondja a megérkezés utáni első napokról. Napközben a melegséget a langyos kohósalak mellett lehetett bezsebelni az utcán, de nem sokat segített tavasszal, amikor az esőben szétázott ruha alvás közben rajtuk száradt meg, mivel nem volt más lehetőségük az ancúg váltására. - A kétszáz kivagoníro- zott, és a városban munkába állított nőből húszán az első télen meghaltak - mondja Marika néni, akinek ezután a többiekkel együtt a vasműben volt feladata, a munkaszolgálat végéig.- Egész nap egy ötkilós kalapáccsal vertem a félkész vasat, hónapokon át - emlékszik vissza. - Egyszer még a formaszekrény, amiben a puha alapanyag jött, rám is zuhant, kitépett egy öklömnyi darabot a karomból, csaknem beszakadt a mellkasom - mutatja a végtagot csaknem átformáló hegesedét. Megpróbáltatásaikat nehéz lenne egyszerű lajstromba venni az ételmérgezést okozó gazlevestől, a szárított halcsontok szopogatásán át addig, amíg eljutnánk a három esztendő végére, de ami mindenképpen legjellemzőbb volt a mindennapokban, az az éhezés, s hogy nem tudták, meddig maradnak. A rájuk vigyázó katonák mindig azt felelték: „nem sokára” mehetnek, de a helybeliek megsajnálva őket elmondták az igazat: majd akkor láthatják kedves somogyi szülőföldjüket, ha már sorba dőlnek ki a munka mellől, s nem tudnak tovább robotolni a szovjet autóipar alapellátását kiszolgáló vasműben. így is lett, Hoffman Mária 1947. augusztus 25-én jött haza Kaposfőre, szinte teljesen lerobbanva, derékig felvizesed- ve. Előbb természetesen három napig megfigyelték Debrecenben. Későbbi férje, a 320 méteres mélységben szénbányában robotoló Wéber János egy évvel Mária után. 1949 januárjában házasodtak össze, decemberben lányuk született, három és fél évvel később napvilágot látott kisfiúk is.- Jancsimnak nem mondtam sohasem, de egyszer nagyon megvertek az őrök - mondja Mariska néni az utolsó munkaszolgálatos nyár összegzéséhez érve. - Annyira éheztünk, hogy nem bírtuk már tovább, kifigyeltem, az egyik vasúti elágazástól, honnan lehetne cukorrépát lopni éjjel. Kimentem, de két őr meglátott a vagonok mögül. Mire odaértek eldobtam a répát, s valahogy ők sem találták meg - meséli. - De nagyon elvertek ott helyben. Mégis olyan szerencsésen, hogy semmim nem tört el, s csak a bal szemem alatt látszott egy kicsit később. Isteni gondviselés ez is, s hogy haza tudtam jönni. Megbízottból lett végleges a siófoki jegyző kinevezés Az eddigi megbízott jegyzőt választotta hivatal- vezetőnek Siófok, Siójut és Ba- latonvilágos polgármestere. A beérkezett pályázatok elbírálását követően Kónyáné Zsar- novszky Judit korábbi aljegyzőt, az októberi választások óta megbízott jegyzőt nevezték ki a Siófoki Közös Önkormányzati Hivatal élére. Kónyáné Zsarnovszky Judit 1996 óta dolgozik a siófoki városházán, korábban többek között irodavezetőként, majd tizenegy esztendőn keresztül aljegyzőként, 2011 óta előbb köz- igazgatási osztályvezetői, később igazgatási csoportvezetői beosztásban. ■ F. I. Száz év vagány: decemberi hajóúttal köszöntötte családja és a hajózási zrt. Farkas Jánost, a legidősebb siófoki cserkészt Száz év vagány - a magyar cserkészmozgalom is ezzel a jelszóval ünnepelte századik születésnapját, pénteken Farkas Jánost is ezzel köszöntötte a jelenlegi siófoki cserkészcsapat nevében Tóth Tamás. Farkas János nemcsak a siófoki 466. számú Magyar Tenger Cserkész- csapatnak, hanem a balatoni hajósok Szent Miklós Egyesületének is a legidősebb tagja, lévén, hogy vasárnap lesz kereken száz esztendős. Ebből az alkalomból családja és a Balatoni Hajózási Zrt. hajóúttal lepte meg; pénteken késő délelőtt verőfényes, tavaszias időben futott ki a Fonyód motoros a siófoki kikötőből. Farkas János újra a fedélzeten. Kalandos életében Siófok a biztos pont Farkas János 40 éven át állt a balatoni hajózási társaság szolgálatában. Hajóépítő tanonc- ként kezdett a siófoki műhelyben 1930-ban. Néhány évet a könyvelésen is dolgozott, azután matrózként szolgált, 1945- től pedig részt vett a világháborúban megrongálódott balatoni hajók újjáépítésében. Dolgozott forgalmi vezetőként is, 1946- ban megalapítója volt a Balatoni Hajósok Munkás Sport Egyesülete vitorlás szakosztályának. De nemcsak vitorlázott, sokáig aktívan teniszezett is. Közben egy ízben elhagyta a hajózást, de kis kitérő után visszatért és 1975-ben onnan vonult nyugdíjba. - Abban az időben az volt a szokás, hogy egy helyen maradt a dolgozó, nem vándorolt - mondta Farkas János pénteken a hajón. A százéves városlakót Lengyel Róbert siófoki polgár- mester is köszöntötte. - Kalandokkal tűzdelt életében a család és Siófok volt a biztos pont - így a városvezető. - Siófokra ért vissza nagykőrösi tanulmányaiból, katonaként, a veszéllyel dacolva, a fronton áttörve Tihanyból csónakon szökött át az ostromlott Siófokra. A helyi cserkészcsapatnak 1930 óta tagja, 1945-től az 1948-as föloszlatásig parancsnoka volt; 1990-ben a tanácsai segítségével szervezték újjá a csapatot. ■ Fónai Imre A v*
