Somogyi Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 279-303. szám)

2014-12-12 / 289. szám

2014. DECEMBER 12., PÉNTEK OLVASÓINK ÍRJAK 15 Lesznek még itthon kiváló tudósok? egyetemi élet Méltán lehetünk büszkék a korábbi sikerekre, de nagyon rossz irányba „halad” az oktatás 8zwvflz«t meftwvezéx ________________________________________IMyeiii Ma gyar Tudományos Akadémia (MTA)______________________________________274 Bu dapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME)__________________________633 Semmelweis Egyetem (SE) ________________________________________701 Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE)_________ 785 Sz egedi Tudományegyetem (SZTE)___________ 786 De breceni Egyetem (DE)_____________________ 859 Pé csi Tudományegyetem (PTE)____________'____________________________1209 Sz ent István Egyetem (SZIE)__________________________________________1935 MT A Kémiai Kutató Központ__________________________________________2095 MT A Wigner Fizikai Kutatóközpont Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézete_______________2100 MT A Energiatudományi Kutatóközpont Atomenergia Kutató Intézete____________________2 225 MT A Wigner Központ Részecske- és Magfizikai Intézete___________________________2231 MT A Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet__________ 2284 MT A Szegedi Biológiai Központ_________________________________________2304 MTA Természettudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi I.____________ 2466 Kö zép-Európai Egyetem (CEU)_________________________________________2594 ER EDETI FORRÁS: WWW.SCIMAGOIR.COM ..............I.............................................................................................................. S. sz. Ország Közlemények Mj«s Hivatkozások száma száma (db) (db) __ 1. Oroszország__________________________39766 12 503 2. Lengyelország__________ 31948 13 850 3. Csehország___________________________16462 8 924 4. Románia___________________________12313 4105 5. Magyarország__________________________9 082 ______5552 ER EDETI FORRÁS: WWW.SCOPUS.COM Ambivalens érzésekkel olvas­tam Prof. Dr. Rosta István tudo­mánytörténész, professzor eme- ritus (Kaposvári Egyetem) vi­szontválaszát Gáldonyi Magdol­na Ünnepeljük a tudást című, a Somogyi Hírlap 2014. november 7-ei számában megjelent jegy­zetére. (Már rég vannak ran­gos egyetemeink, Somogyi Hír­lap, 2014. november 21.) A ma­gyar Országgyűlés a 2003-ban november 3-át a Magyar Tudo­mány Ünnepévé nyilvánította. 1825-ben ezen a napon ajánlot­ta fel gróf Széchenyi István bir­tokainak egy évi teljes jövedel­mét, „amely 60.000 forintból áll”, egy Tüdős Társaság alapítá­sára. A törvény preambulumá- ban az Országgyűlés kimondta, hogy a tudományok művelését és fejlesztését ...elismerésre és ki emelkedő támogatásra méltó­nak tartja.” Felvetődhek, hogy illik e, sza­bad e a tudomány ünnepnapján a magyar tudományosság, az alap-, közép- és felsőfokú ok­tatás mai,' nagyon súlyos gond­jairól beszélni és írni? A jegy­zetíróval egyetértve én is úgy gondolom, hogy nemcsak illik, nemcsak szabad, hanem kell is! Sőt! Ezt a kritikai elemző munkát elsősorban nem a sajtó munkásainak, hanem az egye­temi oktatóknak és a hallgatók­nak kellene, kellett volna elvé­geznie, ha valóban aggódnak a magyar nemzet jövőjéért. Mert itt valóban erről, a nem­zet jövőjéről van szó! A Rosta professzor által említett „közös erőfeszítés”, a „pozitív életfelfo­gás”, a „magyar érdekek szem előtt tartása” ma már nagyon kevés! Mivel fiatal tudósokká, nagyon ritka kivételektől el­tekintve, csak közép- és felső­fokú tanulmányaik elvégzése után válhatnak tehetséges fia­taljaink, igenis szólni kell ezen a napon a magyar köz- és felső- oktatás kritikus állapotáról is! Rosta professzor szerint vol­tak, sőt ma is vannak rangos egyetemeink, van hová vissza­jönni, és ennek igazolására pél­daként felhozza, hogy külföldi tapasztalatszerzés és tanulmá­nyaik befejezése után milyen so­kan hazajöttek, mert népüket, nemzetüket akarták szolgálni. Ez is igaz! És hányán nem jöttek haza, mert a regnáló hatalom ül­dözte őket származásuk, tudo­mányos meggyőződésük, vagy politikai nézeteik miatt? Sokan nem jöttek haza azért sem, mert a mindenkori magyar állam még a minimális feltételeket sem biz­tosította tudományos munkájuk­hoz. Állítom, hogy ők lényegesen többen vannak! Méltán vagyunk büszkék ma­gyar és magyar származású No- bel-díjasainkra! Szentgyörgyi Albert kivételével ők, és még na­gyon sokan miért külföldön ér­ték el világraszóló tudományos sikereiket? Azért, mert ott talál­ták meg a kutatásaikhoz szüksé­ges szabad szellemi környezetet, az anyagi feltételeket és a biztos egzisztenciális hátteret. Én úgy gondolom, hogy a tudomány iga­zi művelői a világmindenséggel mérik magukat, kivételes képes­ségeikkel és tudásukkal, szerin­tem nagyon helyesen, nemcsak nemzetüket, hanem az egyete­mességet, az egész emberiség ja­vát kívánják szolgálni. A tudás számukra nem hatalom, hanem elsősorban felelősség és szolgá­lat! És ezért a célért minden áldo­zatra készek, még hazájuk elha­gyását is vállalják, hogy küldeté­süket teljesíthessék. Őket lehe­tőségek és feltételek hiányában, csupán „erkölcsi alapon” ma­rasztalni, hazahívni, hazavárni, szerintem ellentétes az egyete­mes tudomány alapelveivel. ■ Lehetőségek és feltételek hiányában, csupán erköl­csi alapon hazahívni a ki­váló kutatókat ellentétes a tudomány alapelveivel. Azt írja Rosta professzor, hogy „A magyar tudomány szép ered­ményeit felnagyítani is hiba vol­na, de kisebbíteni is kifejezetten káros lenne.” Nagyon egyetér­tek, ezért hát nézzük a tényeket! A jegyzetíró jogos aggályára, hogy a jövőben lesznek e itt ran­gos egyetemek és világszínvo­nalú kutatóhelyek, ahová a ma­gyar fiatalok beiratkozhatnak, il­letve ahová fiatal tudósok öröm­mel hazajönnek, Rosta profesz- szor tehát határozottan kijelen­ti, hogy máris vannak ilyenek! A fő kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy a most kormá­nyon lévők társadalom, gazda­ság és oktatáspolitikája mellett a jövőben lesznek e ilyenek? Ros­ta professzor állításainak alátá­masztására felsorolja régi, pa­tinás egyetemeinket, a Magyar Tudományos Akadémia kutató intézeteit, egy bostoni agykuta­tó konferencia részvételi aránya­it, és az űrkutatásban elért sike­reinket. A történeti visszatekin­tést kiegészíthetem azzal, hogy Prága (1348), Krakkó (1364) és Bécs (1365) után, 1367. szeptem­ber 1-én Pécsen kezdődött meg az oktatás Magyarország első egyetemén! Az egyetem felállítá­sát Nagy Lajos király folyamod­ványára V. Órbán pápa engedé­lyezte, aki bullájában kikötötte, „hogy ebben az iskolában előadó magiszterek és doktorok díjazá­sáról Magyarország mindenkori királya gondoskodjék.” Sajnos a „mindenkori fenntartó” már ak­kor sem biztosított megfelelő fi­nanszírozást, magyarul pénzt, így az egyetem rövid működés után, valószínűleg a XV. század elején megszűnt. Mert nem tud­ta megfizetni híres tanárait, ez­zel elvesztette tudományos vonz­erejét, a tanulni vágyó hallgatók ezért nem itt, hanem máshol, külhoni egyetemeken kívántak diplomát szerezni. Az akkori és mai helyzet remélem nem erőlte­tett a párhuzam, sok hasonlósá­got mutat! Én inkább azt monda­nám, hogy voltak rangos egyete­meink, ma már lemaradásban vagyunk, és hogy a jövőben lesz­nek e, az erősen kérdéses! A „tudománymetria” a tudo­mányos kutatások eredményes­ségének mérésére, mennyiségi teljesítményértékelésére nagyon sokféle mutatót dolgozott ki. A mutatók alapján az ezzel foglal­kozó intézmények évente rang­sorolják a világ egyetemeinek és kutatással foglalkozó szerve­zeteinek tudományos teljesítmé­nyét. Nagyon nehéz az eligazo­dás a nemzetközi rangsorok vi­lágában, hiszen ismereteim sze­rint minimum tizennégy külön­böző rangsor van „forgalomban”, és ezek elismertsége is nagyon változó. Én a szakértők szerint legátfogóbb értékelést adó spa­nyol Scimago-csoport ranglistá­ját használtam, mivel a szigorú­an értékalapon működő tudomá­nyos közösségek elfogadják, legi­timálják az intézet által készített rangsort. A Scimago nyolc mu­tató alapján, rendkívül mély és bonyolult összehasonlító elem­zéssel állítja elő mindenkori lis­táját. A vizsgált mintába azok a szervezetek kerülhetnek be, amelyek az adott évben legalább száz „eredményre jogosult vég­terméket” (publikáció, tudomá­nyos közlemény, könyv, előadás, konferencia) produkáltak. 2012- ben 2 744 ilyen szervezet volt a Scimago listáján, és a rangsor­ban 16 magyar intézmény szere­pel, a felső táblázat mutatja a he­lyezéseiket: Az akadémiai kutatóintézete­ket kihagyva, a magyar egyete­mek világ és regionális rangso­ra sem mutat sokkal kedvezőbb képet. Az egyetemek világrang­listáján a BME 530., a SE 579., az ELTE a 641., SZTE 642., a DE 698., PTE 951., SZIE 1 436., a CEU pe­dig az 1 900. helyet foglalja el. Magyarországot a kelet-euró­pai régióba sorolták be, az első tizenöt helyezett között csupán egyetlen magyar egyetemet talá­lunk, a 12. helyen álló Budapes­ti Műszaki és Gazdaságtudomá­nyi Egyetemet. A reális helyzet- értékelés céljából jegyzem meg, hogy még a kelet-európai a rang­sorban is megelőz bennünket négy lengyel (!) és két cseh egye­tem, valamint a moszkvai, a zág­rábi, a ljubljanai, a belgrádi és a bukaresti egyetem is. Más oldalról közelítve a kér­déshez, az Európai Unió az úgy­nevezett innovációs index alap­ján rangsorolja a tagországok tudományos aktivitását. Az in­dex számításánál ma még leg­nagyobb súllyal a GDP-arányos K+F (Kutatás+Fejlesztés) kiadás szerepel, amely Magyarország esetében a valóságosnál kedve­zőbb irányba torzítja el az in­novációs indexet értékét. Ezzel együtt, Magyarország ezen a te­rületen is gyengén teljesít, és a „mérsékelt újítók” csoportjában helyezkedik el. ■ Kelet-Európa legjobb ti­zenöt egyeteme közé is csak egyetlen magyar ke­rült be. Merjünk reálisak és szerények lenni! Az Európai Unió egy új muta­tó bevezetését javasolja, amely négy területen méri majd a tag­országok innovációs aktivitását: (1) bejegyzett szabadalmak szá­ma; (2) a „tudás-intenzív” ipar­ágakban foglalkoztatottak ará­nya; (3) a „tudás-intenzív” ipar­ágak nemzetközi versenyképes­sége; (4) az innovatív szekto­rok foglalkoztatási trendje. Ezek alapján is könnyű belátni, hogy az Orbán-féle „közmunka ala­pú társadalom” építése nem a jö­vőt szolgálja, nem javítja, hanem erősen rontja Magyarország in­novációs képességét. A kelet-eu­rópai „tudományos verseny” ál­lását az alsó táblázat mutatja. Senki sem vitatja, hogy voltak, vannak, és remélem, lesznek is világhírű magyar tudósok, fel­találók, akik eredményeikkel nagyban hozzájárulnak a tudo­mány világának gyarapodásá­hoz. Matematikusaink valóban világhírűek! És itt lokálpatrióta­ként, büszkén említem a kapos­vári Franki Péter matematikust, egyetemi tanárt, az MTA kül­ső tagját, aki a Kaposvári Tán­csics Mihály Gimnázium diákja­ként, Kiss Zoltán tanár úr tanít­ványaként lett világhírű tudós. Agykutatóink valóban világhí­rűek! László Gyula professzortól tudjuk, hogy már szittya eleink is ismerték az agy ősi gyógyí­tását, a koponyalékelést. A „hu­mán műtéteket” bizonyára már akkor is megelőzték az „állatkí­sérletek”, amikor őseink a kerge birka kórt agyműtéttel gyógyí­tották meg. (Ezzel együtt, „bos­toni teljesítményünk” számítási „módszertanát” finoman szólva is nagyon aggályosnak tartom!) Igen, az űrkutatásban is sikere­sek vagyunk! De tegyük hozzá azt is, hogy a Rosetta-projektben 18 ország, a Philea-leszállóegy- ség munkálataiban pedig 8 or­szág tudósai, fizikusok, csillagá­szok, matematikusok, számító­gép programozók, mérnökök és gyakorlati szakemberek vettek részt. Összegezve a tényeket és az érzelmeket, azt tudom mon­dani, hogy merjünk reálisak és szerények lenni! Az egyetemek, a tudomá­nyos élet legfőbb merítési bázi­sa a gimnáziumokban tanuló if­jú nemzedékek sora. Én is szo­morúan látom, hogy Hoffmann Rózsától Parragh Lászlón át egé­szen a miniszterelnökig, miként próbálják megtörni az alap-, a közép-és a felsőoktatás, vala­mint a szakképzés „gerincét”! Egyetértek a jegyzetíró ez irá­nyú aggódó gondolataival is. Levelem írása közben a Holt költők társasága című film Mr. Keatingje lebegett előttem, az ő szabad szellemisége motoszkált bennem. A nagyszerű angol ta­nár, miután az első órán felolvas­tatta az irodalmi szöveggyűjte­mény bevezetőjében a verselem­zés tudományellenes módszerta­náról szóló blődséget, így kiáltott fel: Tépjék ki! Azon gondolko­dom, Magyarországon vannak e Mr. Keatingek, akik a rájuk eről­tetett tankönyvek láttán azt me­rik kiáltani: Dobják ki! Vagy le- horgasztott fejjel, lesütött szem­mel, és megtört gerinccel követ­jük a vezérürü kolompjának ha­mis hangját? Mert ez itt a kérdés! Kovács Bálint nyugdíjas, Kaposvár Vannak napok, amikor az idő nélkülünk múlik el... sorsok Félünk, hogy megint csalódunk, ismét porrá zúzzák szívünket, mely ma is ezer darabban dobog Vannak napok, amik csak úgy eltelnek. Nem történik semmi, nem jön senki, nincs változás. Az idő csak telik, de nem mú­lik el. Aztán van, hogy hirtelen minden megváltozik, olykor egy egész élet. Van, hogy egy perc fenekestül felforgatja az egész eddigi meg­szokott világot. Van, hogy rosz- szul; váratlanul ér, de néha kel­lemes meglepetéseket is okoz­hat. Olykor, amikor nem is vár­nánk, jön egy apró sugallat, amo­lyan vihar előtti gyenge szellő, ami felkap, és magával ragad oda ahonnan már nincs vissza­út. Nem is gondolnánk néhány pillanat, hogy megváltoztathat­ja életünket; sőt minket, egész lényünket. Teljesen kifordulha­tunk magunkból, sőt még el is veszhetünk. Mert hát valljuk be néha el is veszünk. Vannak na­pok, amikor szétcsúszunk, nem találjuk magunkat. Bárhogyan is keressük, nem találjuk lel­künk és régi életünk. Megvál­toztunk. (?) Ugyanaz a szoba, ugyanaz a szék, sőt még a kávé is ugyanaz, mégis más ízt érzünk. Valahogy máshogy nézzük a világot. Vala­hogy minden olyan más, nincs múlt, se jövő csak mi vagyunk és az a fortyogó kávé meg a régi fotel; más minden eltűnt. Ahogy mi is eltűntünk. Vala­hol, valamikor elvesztünk. El­vesztettük az utunkat, letértünk róla és most egy helyben topor- gunk, nem találjuk a feljárót. A régi útszakaszt már felégettük, mindent magunk mögött hagy­tunk, az újra pedig még nem engednek fel. Már azt sem tud­juk, mit akarunk. Jó volna a ré­gi út, mert az biztos volt, azt is­mertük, azt megszoktuk és hát valljuk be valahol szerettük is. De bármennyire is jó nosztalgi­ázni és csábítanak az emlékek, azt az utat már felégettük, ma­gunk mögött hagytuk. És itt van ez az új... Reményte­li, fényes, csábító; mégis ismeret­len. És itt vagyunk mi, szétesve, összetörve. Nem merünk már re­mélni, nem bízunk, és ki tudja, talán félünk is. Félünk, hogy megint csaló­dunk, hogy megint porrá zúz­zák szívünket, mely már így is ezer darabban dobog. Talán nem csak az újtól félünk, hanem sa­ját magunktól; mert mi van, ha megint elrontjuk? Ha ismét ki­húzzák alólunk a talajt? Ha elve­szünk? Amikor eljön ismét egy ilyen borús reggel, és mi ülünk az ódon tömblakás emeleti kony­hájában fortyogó kávénkkal ke­zünkben és nézünk ki az abla­kon. Nézzük a borús, őszbe bo­rult tájat, nézzük a szürke eget, a magasra szálló madarakat, s a lent parkoló autókat, ahogy hul­lik rájuk az eső. Pont, úgy ahogy ma is. Az ilyent éppen elég egyszer is meg­élni, de vagyunk többen, akik­nek sikerül többször is átélni. Ki tudja miért? Mert bevonz- zuk? Mert pechesek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg inkább szerencsések? Nem tudom. Ta­lán ő is szerencsés volt, amiért átélhetett mindent. Még a rossz dolgokért is hálát adhatott, mert azok sem mindenkivel történ­nek meg, és ha nincs rossz, nem jön a jó sem. így legalább tud mihez viszo­nyítani, át tudja élni á csodát, és majd felismeri, ha az bekopogtat ajtaján. Csak már jönne. Siethet­ne picikét legalább. De csak nem jön. Türelmetlen, és a boldogság csak nem siet. Pedig hiányzik, piszkosul hiányzik. N. N. Magyar himnuszt csak a magyar focistáknak! ígéret Még az ígéretek elle­nére is himnusszal kezdte az utolsó hazai fordulót a Bp. Hon­véd focicsapata. Nem lehet kü­lönbséget megengedni egy osz­tályon belül! Á magyar himnusz csak a magyar válogatottat és annak magyar játékosait illeti meg és nem a számtalan külföldi já­tékost foglalkoztató együtte­seket! Kérjük az Magyar Lab­darúgó Szövetség illetékese­it, hogy merjen közbelépni és a tavaszi fordulók kezdetén már egyformán megtiltani a him­nusz lejátszását. Vagy ha enge­dik, az mindenkire vonatkoz­zon, bár szerintem ez nem len­ne helyes. K. O. Kaposvár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents