Somogyi Hírlap, 2014. július (25. évfolyam, 151-177. szám)
2014-07-18 / 166. szám
4 2014. JÚLIUS 18., PÉNTEK A vád lopás, a tettes ismeretlen- Ellopta a pénztárcámat! Adja vissza azonnal, fiatalember! Adja vissza a pénztárcámat! Miért csinálja ezt velem! Annyira, de annyira szerettem volna, így utólag semmi mást sem szerettem volna jobban, hogy amikor a könyörgő, nyöszörgő, sírásra hajló hang forrására nézek, akkor ő nem engem néz éppen. De engem nézett. Idős, nyugdíjas korú néni volt, alacsony, kissé testes. Olyan nagymamás. Semmi baj nem volt vele azon kívül, hogy tolvajnak nézett, elég nagy nyilvánosság előtt. Azt kérte tőlem, sokadszor, és elég hangosan a nagyáruház nyüzsgő pénztárainak egyikénél, hogy adjam vissza a pénztárcáját, mert hogy nálam van, és hogy, mit szépítsük, elloptam azt. Mármost jó megoldása az ilyen helyzetnek nincs. Tulajdonképpen az lett volna az egyetlen kézenfekvő megoldás, ha vissza tudom adni a néni tárcáját, mert akkor hamar végzünk, ő megnyugszik, és megnyugszom én is, mert mi tagadás, zaklatottnak éreztem magam. Mégsem az járt a fejemben, hogy zaklatnak, hanem hogy hol lehet a néni tárcája. Hiányzik neki, benne lehet minden vagyona. A statisztika alapján az átlag magyar, nemrég olvastam, alig egy-két hétig tartana ki, ha elvennék a nyugdíját vagy a fizetését. A néni enélkül még addig se húzná nyilván. Aggódtam. Tudtam, a leggyorsabb megoldást nem tudom kivitelezni, nem tudom visszaadni a tárcáját, hiszen nincs nálam. De ezt ekkor rajtam kívül senki sem tudta teljes bizonyossággal. Próbáltam fizetni. Pakoltam a szatyorba, amit ezúttal nem felejtettem el bevinni, mert a huszonöt forintos nejlonszatyor-vásárlással csak a baj van, úgy a környezetvédelem, mint a családi béke rendre megsínyli a feledékenységet, teljesen jogosan. A sor állt. Nézett mindenki. Talán azt fürkészték, a saját pénztárcámból fizetem-e ki a cechet, vagy előkapom a néniét. Nem tudom. Igyekeztem nyugodt maradni. Ha idegesnek tűnök, a néni nyilván még tolvajabbnak néz. Elővettem a pontgyűjtő kártyát, odaadtam. Bepakoltam. Mentem volna.- Ne engedjék el! Ellopta a pénztárcámat! Mondják be a hangosbemondóba! Hatalmas türelmemet egyre inkább fojtogatta a kínos szavak kellemetlen hüdrája. Akkor és ott persze semmi emelkedetten irodalmi beütés nem volt a helyzetben. Nagyon is prózai volt. Vagy inkább drámai.- Ne tessék ezt mondani! Nincs nálam a tárcája! - próbáltam halkan, de határozottan mondani. A pénztáros, és egy időközben megjelent középvezetőnek tűnő fiatal lány közben a nénivel beszélgetett. Nincs meg az a tárca mégis?, biztosan elhoz- ta otthonról? A számból vették ki a kérdéseket. De a néni sokadszor sem találta kézitáskájának fakkjaiban a vonatkozó értékőrzőt. Közben megtudtuk, ötezer forint volt benne és egy bankkártya, meg a papírjai. Keze, hangja remegett, olykor elsírta magát.- A kis unokám ott hagytam a pultok között, édes Istenem. Csináljanak már valamit! Adja vissza a tárcámat! Na még ez is! Kis unoka a zsúfolt áruházban egyedül. Ez még de hiányzott! Már kezdtem volna kipakolni a zsebeimet, hogy a néni megnyugodjon, de egyre csak az járt a fejemben, a szegény kis unoka mellett, hogy velem csak az idő van itt vesztegetve. Minden egyes másodperc pocsékba megy, a tolvaj pedig elillan közben. Amikor kivettem a telefonomat, elkezdve a bizonyítást, hogy nincs nálam a tárcája, akkor vitte be a kegyelemdöfést.- Ha nincs magánál, akkor odaadta valakinek! Ekkor lettem életemben először szervezett bűnözőnek nézve. Zsebes tolvajbanda tagjának. Pedig nemrég borotválkoztam, ing volt rajtam. Mentem már meszelés után, melósruhá- ban és szakadt cipőben is áruházba. Még jó, hogy azt megúsztam tömeggyilkossági kísérlet vádja nélkül. De mi ebben a vicces? Világos lett, a néninek ez alatt az ég alatt én nem tüdőm bebizonyítani az ártatlanságomat. Kikészült. Ez volt az egyetlen közös nevezőnk. Emeltebb hangon is megkértem, ne mondjon ilyeneket, nem tehetek semmiről. De, mondta, én voltam abban a sorban az egyetlen rajtuk kívül. Tényleg, mi lehet a kis unokával? Valóban ott jártam, spagetti tésztát vettem. Na persze, ha nem fogy el a négyvenöt forintos buci hamburgerzsemle, akkor nem kell a tészta, és akkor most a fejem se fáj. Vagy a másé fáj, nem az enyém. Sok lehet a spagettivásárló rajtam kívül. Már két biztonsági őr is mellettünk állt. Én nyugodtam, a néni nem, elmeséltük a helyzetet. Mondtam, elmehetnénk éppen motozásra, de semmi értelme, mert a néni szerint volt bűntársam is. A néni elmondta, nem látott semmit, de csak én lehettem. Hát nagy bajban voltam. Ennél körültekintőbb vásárlónak jobban örültem volna. Az őrök elmondták, elmehetek, ők nem tarthatnak visz- sza. Nem akartam elmenni. Mindegy volt már akkor. Talán tíz perce, ha még az elején elmegyek. De akkor utánam szaladt volna, hangosan kiabálva, hogy tolvaj, tolvaj. Ez nem hiányzott, éz se hiányzott. A tárca hiányzott. Elszégyelltem magam, mert átfutott az agyamon, hogy a szomszéd sorban láttam furcsa figurákat. Talán ha azokra terelném a gyanút, meglenne a tárca. Mondom, elszégyelltem magam. A veszedelmes cigánybűnözőzés és a különféle vallási és nemi identitási csoportok elleni társadalmi fóbiák mai állása szerint csak elszégyellni magam volt jogom. Javaslattal álltam elő, mivel a kisgyerek hollétéért aggódtam. Nem kicsi, nyolc éves, mondta a néni. Jó, mondtam, nyolc éves, menjünk el érte. Megyek én is, nyugodjon meg. Megkérdeztem, bevihetem-e a szatyromat. Mentünk. Az őrök, a néni, és én a tömött szatyrommal. Hülye érzés tömött szatyorral lenni egy nagyáruházban. A néni nem találta a tészták között a kis unokát. Én látni véltem. Egy kislány tologatta játékosan a nagy kosarat a gondolák között. Ott van szerintem, mondtam. A néni igyekezett hozzá. Kotorászott egy óriási szatyorban. Sok nejlon- szatyor lapult a nagy hordtás- ka alján. Előkotorászta a tárcát. Nem hittem volna, hogy meg lesz.- Visszatette! - nézett a néni a tárcára, aztán rám. Ez már tényleg fájt. Ezredmásodperccel később megragadta a karom. Elsírta magát.- Nem tudom, hogy kérjek bocsánatot! Kérem, bocsásson meg! Könnyekkel küszködtem, nem értem, miért. Haragudnom kellett volna nagyon.- És mindezt aí unokám előtt, hogy tehettem ezt... - vádolta magát nyöszörgőn. Megkértem, ne csinálja ezt még egyszer. Nem jutott más eszembe. Menni akartam, elvégre negyed órája is nagyon siettem. Kifelé a pénztárnál igyekeztem megmagyarázni a tömött szatyrot, elővettem a blokkot.- Hallottuk, mi történt... Elköszöntem. Drága vásárlás volt. Miért nem mondtam, hogy köztiszteletben álló újságíró vagyok, aki nem lop se nagymamáktól, se mástól, kérdezte a családom. Nem tudom. Kiváló és nagyra becsült kollégám is követett már el szalámis baklövést. Van ma gyanún felül álló foglalkozás? Talán csak a tűzoltóké és a pilótáké. De miért nem mondattam be a hangosbemondón, kérdezték, hogy ártatlannak bizonyultam. Aki látta, már otthon volt akkor, aki ezt hallotta volna, semmit nem ért az egészből, mondtam. Nem volt jó megoldás. Valamiért jobban megrázott ez az egész, mint amennyire nyilvánvalóan nagyon kellemetlennek érzi az ember a hamis vádat. Mintha három-négymillió lét peremén tengődő kért volna számon rajtam egy lopást. Amit nem én követtem el, és még csak nem is a nemlétező „cigánybűnözés” Amúgy sem egy pénztárcát, hanem valami sokkal értékesebbet éreztem ellopva. De politizitáljon az öreg ördög... ■ Balassa Tamás Romkerti séta, múzeumlátogatás kézműveskedéssel és tudománnyal Létszámleépítés miatt hosszabb a sor a siófoki kispostán? Nincs kommentár tolna megye Paksra kirándultak a somi, ságvári és kiüti református hittanos kisdiákok. A városi múzeumban tárlatvezetéssel egybekötött kézműveskedés is szerepelt a programban, amelynek témája a római/antik kor volt. A fiúk fakardot, a lányok antik hatású rongybabát készítettek, de kosztümöt is magukra ölthettek. Jártak a lussoniumi romkertben, az atomerőmű látogató központjában, ahol a különféle tudományos fejlesztésekkel, illetve az ott dolgozók hétköznapjaival ismerkedtek meg a somogyi gyerekek. ■ Gamos A. Antik hősök a paksi múzeumban. A somogyi diákok készítették kellékeiket szolgáltatás Amióta két alkalmazottnak felmondtak a siófoki foki-hegyi kispostán, sorok állnak csekkel a kezükben - jelezte siófoki olvasónk. „Eddig is hatalmas sorokban állt a nép, de 3-4 pénztárban azért elég gyorsan kiszórták őket - írta a panaszos. - Most azonban 26-an álltunk sorba pénzfeladásra, egyetlen ablakban volt kiszolgálás, a másik munkatárs épp a beérkező árut vette át. Összesen két alkalmazott van szolgálatban 10-től 18-ig. Nemrég felmondtak kettőnek, csak úgy maradhattak volna, ha vállalják négy órában, fele fizetésért. A maradék kettőnek is a kiszolgálás mellett ügynökösködni kell, különböző pénzügyi termékekkel és biztosításokkal”. Megkeresésünkre Apáti-Tóth Kata, a Magyar Posta Zrt. szóvivője azt válaszolta: a hosszú várakozási időt érintő panaszt azonnal kivizsgálják és ameny- nyiben rendszeresen az olvasó által ismertetett várakozási időt tapasztalják, megteszik a szükséges lépéseket. A siófoki foki-hegyi kispostát érintően - tájékoztatott a szóvivő - korábban nem érkezett panasz a hosszú várakozási időre, „de természetesen előfordulhatnak hirtelen forgalomfelfutások, amelyeket munkaszervezéssel kezelünk.” A levél-, csomag- és csekkfelvételen túl a Magyar Posta által forgalmazott befektetési, megtakarítási, biztosítási és kiskereskedelmi termékek értékesítése is a munkatársak feladata - áll a válaszban, hozzátéve: a fejlett országokban tapasztalt trendhez hasonlóan Magyarországon is évről évre csökken a levél- és csekkforgalom. Annak érdekében, hogy a forgalomkiesést kompenzálja, a posta új, pénz- forgalmi szolgáltatásokat is végez. A szóvivő elnézést kért a kellemetlenségért, mindazonáltal az olvasónak azt az információját nem kommentálta, igaz, nem is cáfolta, hogy létszámleépítés miatt nőttek volna meg a sorok a fokihegyi kispostán... ■ Fónai I. MEGYEI KÖRKÉP
