Somogyi Hírlap, 2014. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
2014-04-01 / 76. szám
4 2014. ÁPRILIS 1., KEDD Tudom, hogy most találta meg a cipőjét öt történet Akkor is tudni kell nevetni, ha bennünket szednek rá, különben keserves lehet az életünk Kockafej. Hidd el, nagyon jól mutatnál a tévében, drágám! Manapság szorít itt-ott ez a televíziós műfaj, de majd megszokod... Attól féltem, hogy nagy bajom lesz a paradicsomdobálásból, de Hamupipőkeként jöttem ki a tiszti bálról Ebben a rohanó világban olyan jó megállni egy kicsit, és visszanézni a múltba! Amikor még az embereknek volt idejük egymásra, tréfálkozni, nevetni. Boldog, bolondos áprilisi tréfák, egymás után fakadnak fel bennem. Akik olvassák e történeteket, nevessenek! A nevetés gyógyít. A hetvenes évek végén copfos, vidám kislány voltam, Kaposváron diákoskodtam. A mostani Kapós Szálló helyén abban az idó'ben egy gyönyörű, impozáns barokk stílusú szálloda állt, a híres Korona Szálló. Akkor ez adott otthont négyszázunknak, itt volt a leánykollégium. Az első szinten a tanító- képzősök voltak, mi gimnazisták a másodikon laktunk, egy szobában nyolcán. Minden szoba előtt ott sorakozott nyolc pár cipő, mert mindenkinek volt váltó cipője. A barátnőmmel, aki szobatársam is volt, mindig csibész- kedtünk, ha alkalom adódott rá. Tíz órakor volt villanyoltás, azon az április elsején mi megvártuk amíg elcsendesedett az épület, aztán lelopakodtunk az ebédlőbe. Gyönyörű tükörterem volt, valamikor itt tartották a híres megyebálokat. Egy nagy kenyereskosár segítségével ösz- szeszedtük mindkét emeleten az összes cipőt - annak érdekében, hogy le ne bukjunk a sajátjainkat is - , majd össze- pároztuk, de úgy, hogy egy Pár év múlva tanítóképzős lettem, a mi kollégiumunk a régi zárda épületében volt, ahol mosta püspöki palota van. Szomszédos a tiszti klubbal, a padláson egy-két téglát kibontottak, így át lehetett látni. Április elseje szombatra esett, délután kezdtek gyülekezni a bálra a csinos katonatisztek, és a kiöltözött szép hölgyek. A fürdőszoba ablakából néztük őket. Én egy lyukas pénzre vékony cérnát kötöttem és amikor odaértek ledobtam, de gyorsan fel is húztam. A pénz lent csör- rent. Mindenki megállt, a nők tapogatták magukat, hogy mi esett le, gyűrű, karkötő vagy a nyaklánc? És mi ezen majd megszakadtunk nevetésünkben. Később érett paradicsomokat dobáltunk. Az egyik paradicsom tányérsapkán fröccsent szét, a mellette fehér kosztümben levő hölgy nevetségesen nézett ki. Hamar elment a jókedvünk, mert a pár bejött a kollégiumba. Pár perc múlva hivatott bennünket az igazgatónő. Ahogy leértünk és megláttuk a nőt paradicsomosán, nem bírtuk visszatartani a nevetésünket. A hölgy pattogott, hogy kifizetteti velünk a tisztítás díját, de a férfi velünk együtt nevetett és megkérdezte, hogy volna-e kedvem átmenni a bárba, szeretettel meghív. A drága igazgatónő megengedte. Nagy izgalom keletkezett a kollégiumban: ki kell öltöznöm egy katonatiszti bálra. Mindenki adott valamit, végül egészen jól néztem ki. Nyolc órakor átkísért az igazgatónő. Már állt a bál, bennünket nagy szeretettel fogadtak. Ők is készültek egy áprilisi tréfával: egy parányi, gyönyörű cipő volt kitéve az asztalra, • szép magas sarkú, fekete bársony és arany berakásokkal. Az volt a tét, hogy akinek a lábára jó, azé lesz. Már sokan próbálták előtte, de nem volt jó senkinek. Nekem nagyon kicsi lábam van, 34-es. Velem is fel- próbáltatták, és pontosan jó lett. „Na megjött a Hamupipőke a cipőjéért” - mondták. És én lettem a bálkirálynő. Táncolni nagyon tudtam, mert hat évig a Somogy Együttes tagjaként roptam, aztán a Szép Elemér tánciskolájában. Elmúltak az évek, de az a cipőm még most is megvan. csizmát egy papucshoz, aztán meg egy szandált egy bakancshoz. Tényleg nagyon sokat dolgoztunk, mert iparkodnunk kellett, így is már hajnalodott, amire végeztünk. De közben majd megszakadtunk a visszafojtott röhögéstől. Izgatottan visszalopakodtunk a szobába, senki nem vett észre bennünket. Lassan telt az idő virradatig, persze egyőnk sem tudott elaludni. Hat órakor volt ébresztő a lánykollégiumban. Pár perc múlva olyan lett az egész épület, mint egy megbolygatott méhkas - kiabálás, sírás, káromkodás hallatszott mindenhonnan. Mi meg majdnem kipukkantunk a nevetéstől, miközben vigyáznunk kellett, hogy el ne áruljuk magunkat. Hét óra tájban lementünk reggelizni, majd átsétáltunk a gimnáziumba. Drága osztály- főnökünk, Macskásy úr nyugodt, drága ember volt, kedves szóval érdeklődött, hogy mi van a többiekkel? Aztán egyenként jelentek meg a lányok, mindegyikük elnézést kért, de végül az mondta a tanár úr: tudom kérem, most találta meg a cipőjét, foglaljon helyet. A többi osztályban is ugyan ez volt a helyzet. A reggeli probléma ellenére azon a napon mindenki vidám volt. A kollégium igazgatónője később rájött, hogy mi voltunk a tettesek, de nem büntetett, csak mosolyogva megdorgált bennünket. ÖZVEGY GELENCSÉR ZOLTÁNNÉ KAPOSVÁR Raportra küldött az igazgatónőhöz a takarítónő Megijedt, s nem mert kirándulni Farkassal a néni Egy éjszaka Szenna lelkésze megfogta a molnárt Már tanítottam a szentjakabi cigány általános iskolában. Volt ott egy tündéri szép, vidám takarítónő, szintén cigány. Április elsején megyek tanítani a hétórás busszal, s azzal fogad, hogy ugyan már siessek be a „nagyiskolába”, mert hivat az igazgatónő. Tudniillik az én cigány iskolám a Vörös Hadsereg úti iskolához tartozott. Nagyon megijedtem. Jó két kilométerre esett a központ, buszom már nem volt, így gyalog vágtam neki az útnak, elszorult szívvel. Alig álltam a lábamon, amikor bekopogtam az igazgatónőhöz.- Tessék parancsolj, itt vagyok! - jelentkeztem. Csodálkozva nézett rám. Majd megkérdezte: téged ki küldött? Mondtam, hogy a Rozika. Erre aztán olyan kacagásba tört ki, hogy a tanáriban is meghallották, s amikor a lépcsőn botorkáltam lefelé, az egész tantestület hahotája kísért. Mire gyalog visszaértem az én iskolámba, ott is vidám hangulat fogadott. Gyönyörű nap volt! Volt idő amikor idegenvezetőként menetrend szerint jártam Bécsbe-Triesztbe. Egy alkalommal épp április elsején kellett mennem. Mondta a főnöknő, hogy korábban álljak ki, mert idegen sofőr lesz. Értem jött a busza lakásom elé, aztán mentünk a csoportért. Belibbenek a buszba és mondom: „Szia, Farkas Piroskának hívnak, én leszek az idegenvezetőd!" Mire a válasz: „En meg Bárány Tamás vagyok.”Először azt hittem, hogy ő szemtelen, ő meg azt hitte, hogy én vagyok bolond. Mindkettőnknél volt útlevél, igazoltattuk egymást, aztán nagyon jót nevettünk. Leértünk a térre. Régi utasaink köszöntöttek: szervusz Piroska! Körülnéztem, talán öt új arcot láttam. Nekik mondtam: - Úgy hívnak, hogy Farkas Piroska, a lovakat hajtja: Bárány Tamás. Most úgy játszunk, hogy kint a bárány, bent a farkas. Arrafelé a Tamás viszi a buszt, visszafelé én hozom! A harmadik ülésen egy néni kétségbeesetten jön oda hozzám: - Édösöm, még ki lőhet szállni? Aztán, mint akit puskából lőttek ki úgy elszaladt. Ez a nagyapám története. A drága Szennában volt református lelkész, annak a gyönyörű, Európa hírű kazettás mennyezetű templomnak volt a papja 64 évig. Volt a falu közepén egy gőzmalma, ami egyedül őrölt nyolc községnek. Az alkalmazottak között volt egy vidám gépész, nagy lókötő. Egy tréfát eszelt ki április elsejére. Ott lakott a malom mellett szolgálati lakásban. A nevezett nap előtt elment nagyapához és azt mondta: éjféltájban valaki jár a malom körül. Elment a molnárhoz, és ugyanezt elmondta neki is. A nagyapa éjfél előtt átment a malomhoz és várt. Nemsokára valóban lépések zaja hallatszott, jött valaki. Nagyapa előjött és támadóállásba helyezkedett. Szép holdvilágos éjjel volt, jól látta az érkezőt. Szegény molnár védekező állásba állt. Amikor megismerték egymást, kitört a röhögés. Bementek a ma lomba, a nagyapa irodájába és nevetve koccintgattak. Persze megjelent a csínytevő gépész is és tovább mulattak. A faluban híre ment, hogy fogta mega nagytiszteletű lelkész úr a molnárt. Jelige. Elveszítettem 19 babafejet egy zöld zacskóban. A megtaláló jutalma: elmondom, mire jó 19 babafej... Ugrató . Csikókkal gyarapodott a vármegyeháza ménese. A notabilitások ezentúl a lovaikat ugrathatják... ÁPRILIS ELSEJEI TÖRTÉNETEK
