Somogyi Hírlap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

2014-02-07 / 32. szám

2014. FEBRUÁR 7„ PÉNTEK 15 Isten, áldd meg végre a magyarokat! a himnuszról Balsorsunk okozójának tartok olyan tipikus, magyaros vonásokat, mint az irigység, széthúzás Január 22-én diákok ezrei a kor­szerű technika segítségével egy­szerre, együtt szavalták a ma­gyar Himnuszt szerte a világon. Igazán megható volt látni az át­szellemült arcokat, hallgatni a magasztos gondolatokat. Him­nuszunk túlzás nélkül tekint­hető nemzeti imánknak. Mesz- szemenően elismerve és méltá­nyolva Himnuszunk magasztos gondolatait, lelkesítő erejét, egy­értelmű jókívánságait a nemzet számára, azon gondolkodtam el, hogyan viszonyulnak egy­máshoz felemelő gondolataink és hétköznapi tetteink? Mi van a Himnusz elszavalása, elének- lése után? Megteszünk mindent azért, hogy a magasztos gondola­tok a tetteken keresztül valóság­gá váljanak? Kölcsey az első sorokban Is­ten áldását kéri a magyarra. Hát bizony az áldás az jó, az kell, az ad erőt, biztatást a jövőre. A hét­köznapokban viszont tudomásul kell venni, hogy az áldás nem elég, naponta kitartóan tenni kell céljaink eléréséért. Ha most így nézzük magyarságunkat, hát bizony láttunk már szebb napokat. A három tenger mos­ta Magyarország, Mátyás király udvara, európai váltópénzként használt aranydukátja után már az is nagy eredmény, hogy van magyar nyelv, Magyarország. A jelenlegi helyzetet mindenki a maga sorsán keresztül reálisan láthatja. A gondomat az emberek tet­tei okozzák, akik az áldás birto­kában elvágják egymás torkát. Gondoljuk csak meg, az európai keresztes hadakat, a Mohácsra igyekvő magyar sereget Isten nevében, a hazájukat védő ara­bokat, az ugyancsak Mohácsra induló törököket Allah nevében áldották meg. Mindezzel együtt szerintem is nagy szükség van a HIT-re, mely erőt ad, megnyug­tat, lelkesít. Következő kételyem a „ma­gyarral” kapcsolatos. Ki tekint­hető magyarnak? Aki annak vallja magát, aki Magyarorszá­gon lakik, aki tesz is ezért a ha­záért? Magyarország lakossága mindig is soknemzetiségű volt. Szememben Damjanich és Bem igaz magyar volt, holott magya­rul nem is tudtak. Azt gondolom a tettek alapján kell eldönteni a magyarságot, és nem a szavak alapján. Kölcsey az áldás során „jóked­vet” kér a magyarra. Ez bizony a mai napig csak kívánság ma­radt, mert a nemzetközi közvé­lemény kutatások a magyaro­kat a legpesszimistább nemze­tek között emlegetik jelenleg (a vizsgált 156 országból a 110. helyen állunk, Európában csak Bulgária és Macedónia áll mö­göttünk). Persze voltunk mi már „vidám barakk” a szocializmus­ban, nem beszélve Nagy Lajos és Mátyás király Európa szerte is­mert fényes udvartartásáról, lo­vagi játékairól, művészeti ese­ményeiről. Szerintem az igazi jó­kedv az ember belsejéből jön, a jól végzett munka után jelenik meg. Kell hozzá nyugodt, kiszá­mítható környezet, biztonság, előrelátás. Ezt megteremteni ve­zetőink dolga. Kölcsey a következőkben „bő­séget” kér a magyarnak. Hon­foglaló őseinknek ez meg is ada­tot, hisz gyönyörű tájat, kelle­mes éghajlatot, kiterjedt dús fü­vű legelőket, halban gazdag fo­lyókat, vadban bővelkedő erdő­ket találtak itt. Végigjárva ma­gyar tájainkat, teljesen megér­tem őseinket, hogy azt mond­ták, ez lesz a mi hazánk, innen nem megyünk sehova. A kezde­ti Isten adta bőség sajnos az idők folyamán kevésnek bizonyult és bizony sok hazánkfia keres­te (1933,1956) és keresi ma is a boldogulást más országokban. Erre mondta egyik „jeles” politi­kusunk nem is oly rég „akinek nem tetszik, el lehet menni”. Biz­tos, hogy ez a jövő, nem kellene inkább a magyar hon határain belül is megélhetést, jövőt bizto­sítani a magyarnak? Ma a bőséget mással mérik, a pénz, a jólét a mérce. Tudom, so­kan az olajkutak, nyersanyagok mennyiségével mérik a bőséget, az arab olajkitermelő országok gazdagsága mesébe illő. Sajnos Magyarországnak ebből egyik sincs, viszont van termékeny földje, bőséges vízkészlete (ivó- és termálvíz) és közel 10 mil­lió lakosa. Ha megnézzük a sta­tisztikát nincs még egy ország, ahol 10 millió lakosra ennyi No- bel-díjas tudós, olimpiai és vi­lágbajnok sportoló, feltaláló, mű­vész jutna. Ugyanez mondható el remek szakmunkásainkról, mesterembereinkről, akik tény­leg képesek úgy dolgozni, hogy igazolódik a mondás „a lehetet­lent azonnal teljesítjük, a cso­dára egy kicsit várni kell”. Meg­győződésem, hogy Magyaror­szág legnagyobb jelenlegi bősé­Kaposvári diákok a költészet napján Kölcsey Ferenc képével ge az emberben, az emberi telje­sítményben van, mely egyedüli forrása a hozzáadott érték növe­lésének. Ennek segítségével lesz egy darab fából tűzifa, épületfa, esetleg intarziás íróasztal vagy hegedű. Mi nem érezzük gazdagnak magunkat. Igazolódik a mondás, „amit az emberek ingyen (Isten­től) kapnak, azt általában nem becsülik meg”. Ezért folyik a me­zőgazdaságban búza, kukorica, tej, hús, tehát alapanyag terme­lés, az ipar kiemelt stratégiai vál­lalataiban önálló alkotás helyett összeszerelés (Audi, Mercedes, Suzuki, stb.). Ezért dolgoznak ki­váló informatikusaink, szakem­bereink külföldön, mert idehaza a munkájukat nem becsülik. A bőségnek van egy veszélye: elkényelmesíti az embereket. Ezért nem tanul a ragyogó szel­lemi adottságú ifjú, mert köny- nyen tanul. Ezért nem edzi ma­gát a kiváló fizikumú fiatal, mert e nélkül is erős, gyors, ügyes. Ezért nem osztja be pénzét az anyagilag bőven támogatott fi­acska, kislány, kisunoka, úgyis megvan mindene. De tudomásul kell venni, hogy a mai világban a bőség, az adottság nem elég, az egyénnek is hozzá kell tennie a magáét. Európa országai közül az észa­kiak természeti adottságai a leg­kedvezőtlenebbek, mégis ezek lakói a leggazdagabbak, a leg­boldogabbak. Jó példa Svájc is, ahol se termőföld, se energia, se nyersanyag nincs, de van szor­galmas, beosztó népe és mind­ezek után gazdagsága. A Fortu­ne magazin vüág leggazdagabb embereinek névsorát elemezve kiderül, hogy a jelenlegi tíz leg­gazdagabb nem gazdag családba született, maga küzdötte fel ma­gát. A hazai lista kísértetiesen azonos tendenciát mutat a nem­zetközivel. „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel” írja Kölcsey a továbbiakban. Hát bizony ez is ráfér a magyarra, hisz küzde­lemben bőven volt és van is ré­szünk, és egy védő, oltalmazó kar nagyon is elkél. Fennmara­dásunkért tatárral, törökkel, né­mettel, orosszal bizony sokat kel­lett küzdeni a magyarnak, de ez most is folyik Brüsszellel, világ­piaccal, bankokkal, energiaszol­gáltatókkal, stb. Ezzel kapcsolatban azon gon­dolkodtam el, hogy ha Isten (Al­lah, Buddha, stb.) mindent tud és lát, hogy értékeli honfoglalásun­kat, mely gyakorlatilag az itt élők javainak, földjeinek elvételét, le- gyilkolását, erőszakos beolvasz­tását jelentette. Hogyan értékeli a Mindenható őseink 300 éves rablásait Európában, amit ide­haza finoman „kalandozásnak” hívunk. Ki mellett emelte fel vé­dő karját, mikor magyarjaink Habsburg csatlósként a franciá­kat üldözték, mikor Hitler csatló­saiként a büszke magyar II. had­test bevonult Ukrajnába, vagy amikor 1968-ban az oroszok ol­dalán bevonultunk Csehszlová­kiába? A kérdés sajnos most is aktuális, hisz magyar honvédje­ink Afganisztánban pénzért vé­dik a magyar hont. Tüdőm, ma­gyarázat (nemzetközi szerződés, helyzet, egyesség, stb.) minden­re van, de a tények ettől függet­lenül tények. Az ellenség képe a fentiek sze­rint eléggé változó, de szerin­tem a magyar legnagyobb ellen­sége a másik magyar. Aki nem pont úgy gondolkodik, nem azt vallja, mondja, nem olyan zász­ló alatt masíroz, stb. Gondoljuk csak meg, a II. világháború dú- lása (német, orosz) után alig 20 év alatt újjáépült az ország, meg­szűnt az éhezés, volt munka, meleg otthon. Most 25 év telt el a rendszerváltás óra. A segély- szervezetek soha ennyi ado­mányt nem gyűjtöttek, soha eny- nyi rászorulónak nem volt szük­sége ingyen szállásra, soha eny- nyien nem álltak sorba egy tál meleg ételért. így talán jogos a kérdés, honnét van ez a sok ké- regető, rászoruló, hisz se török, se tatár, se orosz nem sanyargat bennünket. Lehet, hogy az okot bennünk kell keresni? Az ellen­ség nem kívülről, hanem belül­ről támad? Sajnos az emberi természet így lett megalkotva, önmagá­val is naponta meg kell küzde­nie. Ezért nehéz betartani az új­évi fogadalmakat, a fogyókúrát, a mérsékletességet italban, él­vezetekben, anyagiak gyűjtésé­ben, a hatalomban, stb. A körül­mények - család, társaság, tár­sadalom - hatására jönnek fel­színre ezen tényezők, vagy szo­rulnak háttérbe. Azt is tudom, a legnehezebb feladat önmagunk káros, vagy hiányos tulajdon­ságainak a legyőzése, de e nél­kül sem az egyén, sem a magyar társadalom fejlődése nem reális cél, maradnak az álmok. „Bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt” mondja nem­zeti imánk következő sora. Saj­nos jogos a kérés, balsorsból bő­ven kijutott a magyarnak. Má­tyás király óta szinte csak vesz­tes csatákról, háborúkról szól történelmünk. Szabadsághar­caink (Rákóczi, ’48-as, ’56-os) sorra elbuktak, hőseinknek tra­gikus sors jutott. A hivatalos sajtó szerint Magyarország még mindig szabadságharcot foly­tat. Az „ellenség” Brüsszel, ban­kok, energiaszolgáltatók, stb. Nem kellene már ezt a szabad­ságharcot befejezni és végre ér­telmes napi munkát folytatni? A gazdaságban nem szerencsés a harc, sokkal inkább a meg­egyezés, az együtt gondolko­dás az elfogadható. 1848-as sza­badságharcunk és az azt köve­tő kiegyezés példázza talán leg­jobban, hogy mire megyünk a harccal, és mire a megegyezés­sel, kiegyezéssel. Ugyancsak balsorsunk oko­zójának tartok olyan tipikus, magyaros vonásokat, mint a szalmalángú lelkesedés, hi­székenység, irigység, széthú­zás. Ez utóbbi talán még har­cosságunknál is veszélyesebb, hisz ezért szolgálta az ország egyik fele a törököt, a másik az osztrákot. Ezért nem tudnak megegyezni a hatalomért vi­askodó pártjaink. Az összefo­gás közös ügyeinkért nem si­kerül, mindenki a saját szűk érdekét nézi. Talán egy dolog­ban tud a magyar összefogni - a gyűlöletben. Napjaink politi­kájában kísértetiesen ismétlő­dik a gyűlöletre alapozott ösz- szefogás. Úgy látszik a magya­rok nem akarnak tanulni saját balsorsukból. A hétköznapokban szinte ál­landó téma, hogy egyéni és tár­sadalmi balsorsunkért az embe­rek a vezetőket - helyi, vállala­ti, megyei, országos - teszik fe­lelőssé. Igen, ezt tudja a magyar. Ha sikeres, az az egyéni képes­ségei eredménye, ha sikertelen, „azok” a hibásak, a vétkesek. Én senkit nem mentek fel a felelős­ség alól, és Széchenyivel értek egyet, aki a következőket mond­ta: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megér­demel.” Tegyünk többet magun­kért, az országért, s akkor eljöhet a „víg esztendő”! KALMÁR SÁNDOR KAPOSVÁR En is megtapasztaltam, hogy öröm segíteni Megemlékezés az oktatás deformitásai tükrében Kapunk is, meg adunk is: áramot fogyaszt a reklám Ha valaki naponta több órán át televíziót néz, akkor a kelle­ténél sokkal több több áramot felhasznál. A mérhetetlenül és kéretlenül sok reklám ugyan­is viszi az időt, de elkapcsolni nem érdemes, mert nem tudni előre, hogy mikor tér vissza a képernyőre a kiválasztott film. Ez pedig havi szinten rengeteg plusz áramfogyasztást jelent. A kormány által biztosí­tott 10 százalékos villanyáram csökkentés forintban átszámí­tott összege így elveszik. Saj­nos ez tény, talán érdemes len­ne ezt felülvizsgálni. K. 0., KAPOSVÁR a somogyi hírlap 2014. febru­ár 1-jei lapszámában ismét jól­eső érzéssel, örömmel olvastam Czene Attila jegyzetét, amely­ben így vall: „Nekem volt idő­szak az életemben, amikor kü­lön figyeltem arra, hogy minden nap tegyek valami jót. Ma már rutinosan teszem ezt, s a jó ér­zés minden alkalommal elfog.” Ez az írás ösztökélt arra, hogy elmondjam az én történetemet. Élemedettebb korú nősze­mély vagyok, túl egy nagyon jól sikerült térdprotézis műtéten. Hegyen, völgyön, sík terepen ví­gan járok, de a lépcsőkön kicsit félek, bizonytalankodók. Akkor érzem biztonságosnak a világot, ha fogom a korlátot. A napokban egy hótól, jégtől nem teljesen le­tisztított utcai lépcsőn kellett le­mennem. Nem volt korlát, a kör­nyező hótorlaszok miatt kikerül­ni sem lehetett. A mögöttem jö­vő fiatal hölgyet kértem, enged­je meg, hogy belekaroljak. Az is­meretlen a karját nyújtotta, fel­néztem rá és meglepődve lát­tam az arcán felsugárzó örömöt, hogy segíthet. A lépcsőn leérve még tovább is segíteni akart, pe­dig láttam, hogy nagyon siet va­lahová. Megköszöntem kedves­ségét, és elváltunk egymástól. RUISZ GYÖRGYNÉ KAPOSVÁR Vajon érdekli még a döntéshozókat a Tiborcok panasza? hálás vagyok a „Margit néni” aláírású cikkért, teljes mérték­ben igazat adok levele minden sorának. Ez főleg az álhumá­nus intézkedéseknek és ügyin­tézőknek is köszönhető. Az ál­lam igenis „fejőstehén” (a dön­téshozók felfogása szerint). Tetszett egyik kedvenc olva­sóm, Hegyi Imre írása is. Én az ő helyében megkérdezném még a képviselőinket, kit kép­viselnek, továbbá jár-e nekik a Somogyi Hírlap, s ha nem, ak­kor honnan tájékozódnak? Ér­dekli- e őket a Tiborc-félék pa­nasza? ÖZVEGY FARAGÓNÉ ZICS gelencsér Attila parlamenti képviselő (FIDESZ-KDNP), a me­gyei közgyűlés elnöke a doni át­törés gyászünnepségének szóno­ka szerina a magyar katonák hő­sök és áldozatok voltak. Ameny- nyiben az iskolában tanultakat mára elhomályosította az aktu- álpolitika, célszerű ránézni a tér­képre. Nyüvánvaló, hogy a Don soha nem folyt magyar földön. Az ott harcoló magyar katona - bár­milyen fájdalmas ezt elismerni - csak nevében volt honvéd, valójá­ban egy megszálló hadsereg oda­parancsolt áldozata volt. Vajon megemlékeztek az orosz áldozatokról is? A hatalmas pusz­títást elszenvedett polgári lakos­ságról és a mi katonáinkkal szemben álló, valóban szülőföld­jüket védelmező orosz hősökről? Ebben a történelmi helyzetben a „ne bántsd a magyart” nem kér­hető számon az oroszokon. Visz- szaemlékezni szükséges. Méltá­nyos és elvárható magatartás ha mindkét oldal vétlen áldozatai és hősei előtt fejet hajtunk. Ami a példamutatást illeti: csak re­mélni merem, ezt a példát soha nem fogjuk követni! S aki aláza­tot vár el, az meghajlított gerin­cet vár el. Szomorú fejleménye ez a rendszerváltásnak. SZÉPNÉ JUDIT SOMOGYVÁMOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents