Somogyi Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-06 / 4. szám
2014. JANUÁR 6., HÉTFŐ INTERJÚ 13 dr. zacher gábor Semmivel sem tartja betegebbnek a mai magyar társadalmat a többinél. Szerinte a fiatal korosztályok sem adnak rosszabb választ az új kihívásokra, mint az előző generációk. Úgy véli, megdöbbentő, mostanában milyen könnyen dobálózunk a depresszió kifejezéssel TUDJUNK, MERJÜNK NEMET MONDANI! A szenvedélybetegségekben testet öltő életviteli zsákutcákkal naponta szembesül dr. Zacher Gábor toxikoló- gus. A napi munkája mellett minden idejét a drogban, alkoholban és egyéb függőségekben jelentkező veszélyek elleni felvilágosító munkának szentelő, országszerte ismert szakembert egyik előadását követően általános lelki, egészségi állapotunkról kérdeztük. Szathmáry István- Főorvos úr! Sokan betegnek, aggasztó testi-lelki állapotúnak tartanak bennünket. Valós ez a kép?- Semennyivel nem tartom betegebbnek a magyar társadalmat a többinél. Ebből a szempontból sem lógunk ki az európai kultúrkörből. Egy nemrégen készített vizsgálaton, amely arról szólt, hogy menyire betegek a különböző európai országok, elég jó helyezést értünk el. Nem kerültünk be az első harmadba, hanem a középső harmad alsó részén helyezkedünk el. Persze, ha a részleteket nézzük, akkor kicsit más képet is látunk. Például alkoholfogyasztásban Európa élén állunk. Kábítószerben szerencsére sehol sem vagyunk, és játékszenvedélyben is nagyjából hátul kullogunk. Nem mérték a gyógyszerfüggőséget sem, ami szerintem szintén szocializációs betegség, továbbá nem nézték az öngyilkossági kísérleteket. Sem a sikeres, sem a nem befejezett eseteket. Úgy gondolom, e nélkül sántít egy ilyen összehasonlítás, de nem hinném, hogy nagyon kilógnánk az európai átlagból.- Sokan szeretnek azzal operálni, hogy a magyarság egy frusztrált, lelkileg meghason- lott ország népe.- Nézze! Mátyás óta nyertünk háborút? Csatát igen, de háborút nem. Mondjuk, ez a történet sem ma volt, de amit azóta látunk, hogy - amint mondják - magyar magyarnak az ellensége, nagyon sokszor előjön még napjainkban is. Tulajdonképpen egymás ellen dolgozunk, amit én nem tartok igazán jó dolognak. Miért kell folyamatosan kritizálnunk egymást? Ez elég rossz hangulatot tud ebben a világban, a Kárpát-medencében teremteni.- Depressziós nép lennénk?- Én úgy gondolom, nem vagyunk alapvetően depressziósok. Vannak, akik azok, nem is kevesen, de megdöbbentő, milyen könnyen dobálózunk ezzel a kifejezéssel. Az ember reggel felkel, esik az eső, hideg van, köd van, rossz az idő, fel kell kelnem - máris itt a depresszió. Jaj, de depressziós vagyok! Ennek semmi köze sincs ehhez. Ha más lenne, például sütne a nap, csivitelné- nek a madarak, rögtön elmúlna az egész. A depresszió az őszi-téli időszakban valóban jobban jelentkezik, de nagyon elcsépeltük már ezt a szót. A depresszió ma egy önálló kórkép, amivel pszichológusok, pszichiáterek foglalkoznak, miközben a mindennapi szóhasználatunkba úgy belekerült, mintha egy kiló kenyeret venne az ember. Nem tartom a magyarokat alapvetően depressziós népnek, úgy gondolom, ezzel a nagyon-nagyon rossz gazdasági helyzettel jól meg tudott küzdeni az ország. Szerintem most már látszik a ■ Ha mi alapvető dolgokra nem tudunk nemet mondani, miképpen várjuk el a gyerektől? kiút, de senki ne várja, hogy holnaputántól kolbászból lesz a kerítés. Szó nincsen erről, de elindult egy pozitív változás. Van bennünk valami türelmetlenség, hogy holnaptól minden jó legyen. Nos, ilyen nem lesz. Lesz olyan, akinek gyorsan változhat az élete, másnak sokkal lassabban, de én bízom abban, hogy most már pozitív irányban indult el ez a dolog. Nem hiszem, hogy olyan sötét a kép, amennyire egyesek sulykolni igyekeznek.- Változik-e a világunk, ha korosztályonként nézzük? Például a fiatalabb nemzedékek közt több vagy kevesebb a szenvedélybeteg, mint az idősebbeknél?- Ez érdekes kérdés. Mert attól, hogy valaki lerészegedett, és bekerül az osztályra, ahol dolgozom, még nem arról szól a történet, hogy ennek a gyereknek vége, alkoholista lett, és a többi. Én azt gondolom, még ő a szerencsésebb, mert a haverok mertek hozzá mentőt hívni, és nem pátyolgatták fél éjszaka. Nem feküdt le egy parkban, ahol kirabolhatják, vagy megfagyhatna reggelre. Ebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A mai fiatalok pontosan olyanok, mint mi voltunk annak idején, csak a világ változott meg jelentősen körülöttünk. Valljuk be őszintén, erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Úgy harmincöt év után szépen bearanyozódik egy kamaszkori berúgás. Amikor összejönnek osztálytársak, haverok, feljön, hogy „emlék■ A körülményeink, a bennünket körülvevő világ változott meg nagyon szel, amikor ott voltunk Lacinál a buliban és úgy berúgtál, hogy úgy húztunk haza?” És ma nagyon jót derülünk rajta. Nem hiszem, hogy édesanyám 1977-ben nagyon örült neki, amikor részegen vitt haza két osztálytársam, habár soha nem hánytorgatta fel nekem ezeket a dolgokat. Igazából a körülményeink, a világ változott meg nagyon. Akkor mi hogyan sértettünk keretet? Úgy, hogy csupán alkoholt fogyasztottunk, mert nem nagyon voltak tudatmódosító szerek, habár előfordult ilyen is. A gyorsan fejlődő világban megnőtt a kísértések száma is, tessék csak a kábítószerekre gondolni, amivel a mi korosztályunk még nem találkozott. Dr. Zacher Gábor szerint sokatmondó, hogy egy felnőtt átlagosan napi hét percet beszélget a gyermekével Névjegy DR. ZACHER GÁBOR született: Budapest, 1960. október 8. végzettsége: 1986-ban végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán FOGLALKOZÁSA: A Honvédkór- ház sürgősségi osztályának osztályvezető főorvosa. Mellette klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetemen és a Pécsi Tudományegyetem Egészség- ügyi Centrumában. Narkológia című tantárgyat oktat a Rendőr- tiszti Főiskolán, orvosi toxikoló- gus igazságügyi szakértő családja: Nős, felesége építőmérnök, hídépítő, egy fiúgyermekük van KEDVTELÉSEI: PipázÓS, pipa- gyűjtés, mogyorós csokoládé rendszeres fogyasztása, futás, kerékpározás. PÁLYAMÓDOSÍTÁS: Dr. Zacher Gábor 2013. december 31-ig a budapesti Péterfy Sándor Kórház toxikológiai osztályát vezette. Január elsejével tért vissza a Honvéd Kórházba, ahol tizenhat évvel ezelőtt baleseti sebészként dolgozott. Onnan ment át a Korányi Kórházba, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást, mivel véleménye szerint a toxikológiai esetek is a sürgősségi ellátás részét képezhetik. Mostani pályaváltásakor néhány munkatársa is vele távozott jobb ellátási lehetőségekkel rendelkező új szolgálati helyére, de teljes osztályának áthelyezését nem támogatta az Egészségügyért Felelős Államtitkárság. Hogyan tette volna? Ma pedig huszonéve itt vannak Magyar- országon a különféle szerek. Amikor itt beszélünk, a mai estén háromszázötvenezren fognak valamiféle tudatmódosító szert használni Magyar- országon. Ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni. A cél persze az lenne, hogy minél kevesebben próbálják ki.- Mit tehetünk ellene?- Ha én merek, tudok valamire nemet mondani, az egy értékrendet jelent, ami abból is adódik, hogy milyen a szociális, a kortársmintánk. Ezzel visszakanyarodtunk az otthoni tanulási formához. De ha belegondolunk abba, hogy ma az otthoni kommunikáció elég gyatra dolog, és egy átlagfelnőtt egy átlag- gyerekkel átlagosan naponta hét, azaz hetes percet kommunikál, akkor azt mondom, ne csodálkozzunk azon, hogy ilyenek a gyerekek. Erről nem feltétlenül ők tehetnek, mert nincs olyan kamaszgyerek, akivel ne lehetne kommunikálni. Legfeljebb nem találjuk meg vele a közös nevezőt, de ugyanakkor elvárunk tőle egy csomó mindent, rájuk dobunk különböző mágikus mondatokat, amikkel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mi magunk megfelelünk-e ezeknek. Egy egyszerű példát hadd mondjak erre. Itt vannak a közlekedési táblák. Hányán tartjuk be az előírásaikat, például a városok határán belül nagyon fontos sebesség- korlátozást? Ha mi alapvető dolgokra nem tudunk nemet mondani, miképpen várjuk el a gyerektől?- Ön szerint a jelenlegi fiatal korosztályok sem adnak rosz- szabb választ a kihívásokra, mint mi?- Abszolút nem, csak a kihívások mások. De a gyerek is megváltozott. Ma egy kamasz három-hat dolgot tud párhuzamosan csinálni, míg én felnőtt férfiként csupán egyet. Például ha telefonálok, és a feleségem rákérdez valamire, tökéletesen elvesztem a fonalat ott is meg itt is. Ezzel szemben a gyereknél bármelyik tevékenységére kérdezek rá - miközben ül a számítógépe előtt, ahol a felosztott képernyőn több dolog fut párhuzamosan és közben zenét hallgat - bármire pontosan válaszol. Ehhez képest mi ingerszegény környezetben nőttünk fel, és ez a történet az edzésről szól. Egészen másban edződtek, mint mi, tökéletesen mások, mint mi, de egyben ugyanolyanok. A kereteket ugyanúgy próbálják megsérteni, mint mi.- Ezek szerint nem látja rosz- szabbnak az utánunk jövő nemzedékeket?- Igazából nem. De jó lenne, ha mi, felnőttek is tudnánk változni, akik sokszor megmaradunk a „bezzeg az én időmben, fiam!” című mondatnál. Ami nem jó, el kell felejteni, mert semmi értelme. Kábítószerben szerencsére sehol sem vagyunk, és játékszenvedélyben is nagyjából hátul kullogunk - mondja dr. Zacher Gábor
