Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
2013-12-20 / 296. szám
14 ALKOTO DIAKOK 2013. DECEMBER 20., PÉNTEK Valami fáj... Egy percre leülök, keresek Egy hangot, egy nevet feledek, Megzúdult lelkembe belekap a szél. Az egész tényleg csak eny- nyit ér? Mintha megtépázott lelkemben Nem lenne nyugalom, Fájó csendben hallgatom, Dúdolom altatóm. Csitító hangodat meghallom: Ég veled! Háborgó létemben békét, ha találsz, Csak azt ne mondd, hogy hallgass! Több ez, mint vallomás. Én se kértem életet, se tavaszt, Mindkett? ajándék, de látom, ravasz. Most ?sz van, s ködbe borul a táj, Tegnap sírtam, mára minden fáj. Átkozott az egész, két világ közt élek, Bár lenne kiút, hova most lépjek. Nem kell nagy ösvény, kenyér- morzsa útnak, Csak tudnám, merre, mit válasszak útnak? Egy percre leülök, keresek, Életem útján rögöket temetek. Bár lenne erőm elkaparni mélyre, Omladozó falam, elsodort reményem. Ha fel?röl a világ, s már nem leszek itt, Akkor is tudd, viszlát egy másik életig. FODOR VIRÁG KATALIN (12/G) TAB, RUDNAY GYULA KÖZÉPISKOLA Egy képzelt ősember Sándor, Aki lángol és bátor, Sándor, félegyenesen, de eljár bárhol, Majdnem csak beszél, de még csak mormol, Sándor, Nekem mindegy mi van vele, csak legyen máshol. CSILLAG BENCE, (9/R), RENDÉSZETI FAKULTÁCIÓ TAB, RUDNAY GYULA KÖZÉPISKOLA Cím nélkül "Sok mindent nem kérhetek, csupán remélhetek. Mondja, én elhiszem...látom is, csak nem értem. Nehéz elhinni, de mégis szeretném. Szeretnék tisztán látni és nem félni, kételyek nélkül felnőni... de ha látom, haragszom. Szemrebbenés nélkül tönkre tesz, és csak mosolyog...felhívja magára a figyelmet, aztán pofára ejt. Másokat tönkretesz, így élvezi az életet..." PASKA GRÉTA KAPOSVÁRI MUNKÁCSY GIMNÁZIUM D ávid teljesen átlagos gyerek. Iskolába jár, haverkodik, csajozik, bajba keveredik. Ezenkívül az olvasás a szenvedélye. No meg az írás. Amikor volt egy kis ideje, írt, vagy az írásról gondolkodott. Több tucat novellája volt már. Elég jók ahhoz, hogy komolyabb lapok is leközöljék, és ha szorítottak is neki helyet, olyankor Dávid csak úgy sugárzott a boldogságtól. De nem volt elég boldog. Tudta, hogy jól ír. Máskülönben senkit sem érdekeltek volna a művei. Valami mégis hiányzott. Végigolvasta minden írását, de nem talált semmit. Mindegyik megfelelt a maga stílusának. Hát persze! Épp ez az. Mindegyik novellája gondolkodtató vagy vicces, leíró vagy fordulatos. Nincs egy sem, amelyik ötvözné ezeket. Ráadásul mind rövid. Márpedig olvasott novellát, ami 47 oldalas volt. Eldöntötte: ír egy nagylélegzetű, mindent tartalmazó novellát. Pár napig pihent. Nem foglalkozott az írással, hogy mire elkezdi, ne legyen káosz a fejében a sok félkész ötlettől. Majd egyik este, amikor úgy érezte, készen áll, leült az asztalhoz. Érezte, hogy a feje kellemesen könnyű, nincs tele csupa ostoba történettel. Eljött az ideje a munkának. Jöhet a nagy sztori. Vagy legalább egy kis cselekmény. Elég egy mondat is. Nem jutott eszébe semmi. Csak bámulta a fehér lapot. Olyan, mint a frissen hullott hó. Talán egy téli kalandot? Gondolkodott, gondolkodott, de semmi érdemes nem jutott az eszébe. Kinézett az ablakon. Ott meg persze épp fényesen sütött a nap. Horgászat? Favágás? Mi legyen a kezdőpont? Egyszerűen nem volt miből kiindulnia. Mennyi idő telhetett el azóta? Már két teljes órája csak itt ül, és nem írt semmit! Elege lett. Majd holnap folytatja. Á következő napok sem hoztak semmilyen változást. Igaz, sikerült írnia két novellát, de mindegyik tizenkettő egy tucat. Megpróbálta néhány régebbi írását folytatni, ám ezek mind nagyon erőltetettnek tűntek. Olvasott vicceket, hátha kiindulópontot lel közöttük, társaságokban még élénkebben fülelt, de egyik sem segített a baján. Találomra nézegetett képeket az interneten, mindhiába, így telt el két hét. Sokkal gyakrabban támadt migrénje, néha még el is sírta magát. Éjszakánként alig, ha pár órát aludt. Nap- | ról napra egyre szörnyűbb álla- I pótba került. Még a higiéniáról is elfeledkezett. Bárki, aki vele találkozott és régebb óta ismerte, most rettegve fordult el tőle. Dávid azonban mindenkit arra kért, hogy mondjon valami témát, és ha az illetőnek volt is bátorsága felvetni egy ötletet, Dávid azonnal ordibálni kezdett vele: - Erről írjak? Ez hülyeség! Szoktál gondolkodni? Nem volt képes uralkodni magán. A csepp a pohárban az volt, amikor magyarórán egy fogalmazást kellett írni, szabad témában. Dávid ekkor elkezdett egész testében remegni, olyan hangokat adott, mintha a torkában sikoltoznának, arca pedig olyan vörös lett, mint a neon fénye. A padtársa lekísérte őt a mosdóba. Alig volt erő a lábában. Épphogy le tudott bicegni az illemhelyiségig. A tükör előtt már nem sírt. Nem is reszketett. Egyáltalán nem volt semmi baja, csak a tekintete! Az a borzalmas, sötét tekintete. Arca, mintha kőből faragták volna, nem mutatott semmilyen érzelmet, nem mutatott életet. A padtársa egyenesen reszketett, ha csak ránézett. Dávid továbbra is csak a tükröt bámulta. Enyhén oldalazva ringatta a fejét. Az osztálytársa remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Hirtelen üvegcsörömpölést hallott. Megfordult, meglátta az összetört tükröt és Dávidot vérző fejjel a földön. Meg sem mozdult, csak az ujjai kopogtak a padlón. A padtársa rémülten futott vissza az osztályba. Megpróbálta elmondani, mi is történt, de csak dadogni volt képes. Mire megértették és kirohantak a teremből, addigra már az alsó osztályokból is mindenki ott tolongott a folyosón. Valaki felhívta a kórházat. Pár percen belül az egész tanári kar ott állt az eszméletlen fiú körül, mint egy kordon, hogy levegőhöz juthasson. Szerencsére hamar megérkezett a mentőkocsi. Könnyen megtalálták a mosdót, csak a Dávid a nagy mű megírására készült... tömegen volt nehéz átfurakodniuk. Míg a tanárok igyekeztek mindenkit visszaküldeni a terembe, addig a mentősök megvizsgálták Dávidot. Nem volt súlyos baja, se agyrázkódás, se nagyobb vérvesztesége. Óvatosan felemelték a fiút a hordágy- gyal, majd kimentek vele a parkolóba. Dávid hirtelen kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt ez játszódott le a fejében:- Ez a pasas pont olyan, mint az a gengszter abból a filmből, de ő egy mentős. Á! Megvan! A főállású, bőkezű, szerető családapa bérgyilkos, de ez olyan munka neki, mint másnak az, hogy be kell mennie az irodába. Megvan az alapötlet! - azzal lepattant a hordágyról - a gengszter képű nagy meglepetésére -, majd elrohant egészen a szekrényéig. Ott megállt és kivette a jegyzetfüzetét. Máris elkezdte írni a történetet: A nagy fekete kalapjában lépett be a kórházba. A régi, kopott hegedűtokjában lapult a jó, öreg tom- my-gun. De most igyekeznie kellett, hisz ez a rengeteg beteg csak rá várt...- Öcsi, vigyázz! Ne erőltesd meg magad! Lehet, hogy van valami komolyabb bajod is, inkább gyere, beviszünk a kórházba.- Ide ne jöjjenek! Tűnés! Végre eszembe jutott egy normális...- ismét elájult. A kórházban tért magához. Agyvérzése volt. A teljes jobb oldala lebénult, de szerencsére tudta mozgatni a fejét, enni, sőt, még beszélni is. Bár nem volt sok haszna. Egész álló nap csak azt hajtogatta, hogy: - A francba, a francba, még nincs címe, engedjenek el már, a fenébe isile kellett kötözni, nehogy kárt tegyen magában. Nem sokkal később egy pszichiáter is megvizsgálta. Nem tudott semmi jót mondani. Dávid kényszerállapotba kergette magát azzal, hogy ennyire nem volt megelégedve korábbi műveivel. Az orvos kénytelen volt beutalni. Egy év telt el azóta. Dávid megtanult uralkodni magán, és a könnyen kezelhetők osztályára került. Ott mindenki megkedvelte. Napóleon, aki mindig a piros macskájával játszott, az osztály egyik legjobb sakkozója, Napóleon, na és persze ott van még a jó, öreg Napóleon, aki feltalálta a tengeralattjárót. Egész kellemes kis társaság volt ez ezzel a három Napóleonnal, két Zeusszal, egy félóránkét kukorékoló kakassal, a beszédes kedvű haranggal és egy kutyával, aki csak rímekben volt hajlandó beszélni, még ha néha nem is csengtek össze a sorvégek. Napközben Dáviddal sem volt semmi baj. Beszélgetett a többi bentlakóval, alkalmazottal. Beszélt a hírekről, a sportról, még azt is megengedhették neki, hogy olvasson. Hétvégénként irodalmi magazinokat olvasott. A felügyelője, a 27 éves önkéntes, Gergely is nagyon megkedvelte. Az éjszaka sötétjében változott meg minden. Egyre lassabban beszélt, míg tüdeje egyre szaporábban vette a levegőt. A homlokán vékony erek kezdenek lüktetni. Az ép keze elkezd remegni, és a mélyről jövő, fájdalmas ordítás küszöbére kerül. De nem képes kitörni belőle. Egyre csak fojtja a torkát, végül teljesen elzárja a légcsövét és elkezd fuldokolni. Ha mindezt el akarták kerülni, akkor Dávidot még az este beállta előtt vissza kellett vinni a szobájába. Az asztalán volt egy régi írógép. Az asztal előtt ült egész éjszaka és írt. Megszállottan kopogtak a billentyűk. Minden alkalommal ugyanúgy: Az életmentő gyilkos... A nagy fekete kalapjában lépett be a kórházba. A régi, kopott hegedűtokjában lapult a jó, öreg tommy-gun. De most igyekeznie kellett, hisz ez a rengeteg beteg csak rá várt... Valóban ez lett a legjobb műve. Mindig, mikor végzett, odaadta Gergelynek, akinek első alkalommal igencsak tetszett Az életmentő gyilkos, de így sokad- jára csak sajnálta, azt a szegény, de tehetséges fiút, akinek ilyen sors jutott. Elolvasta az összes korábbi művét is, és csak akkor értette meg igazán, hogy milyen tehetséges szellem sínylődik a test fogságában. Joggal ítélkezhetett így a fiúról, hisz apja, bátyja is író. Többször is megpróbált beszélni Dáviddal, írjon napközben. Hátha akkor írna egy új novellát. Sajnos ilyenkor Dávid arra panaszkodott, hogy a nagy zajban nem tudna dolgozni. Gergely teljesen le volt törve. Nem tudott mit tenni a fiú érdekében. Egyik nap bátyjának, Aladárnak, elpanaszolta, hogy kit kell felügyelnie. Elmondta, hogy milyen nagyszerű író válhatott volna belőle, ha nem lenne semmi baja..- Ha tényleg olyan jól ír, esetleg én beszélhetnék vele - ajánlkozott a báty. Dávid napjai megszokott módon teltek. Azon kivételes emberek közé tartozott akiknek a megszokott nap, egyet jelentett a nyugodt, békés nappal. Na- póleonékkal nagyszerű sakkpartikat rendezett, a beszélő haranggal gyakran beszélgettek a sporteredményekről. A harang is valamilyen sport közben szerzett fejsérülés miatt került ide. Már nem emlékszik, éppen mit csinált. A po- étista kutyával verseket fabrikáltak. Gergellyel pedig mindenről tudott beszélni. Legfőképpen az irodalomról szerettek eszmecserét folytatni. Igen, Dávid tudott róla, hogy ott van. Próbált ő írni nappal, de az agya egyszerűen nem dolgozott. Ám sikerült elfogadnia sorsát. Azt a pár korábbi írását olvasgatta, mutogatta másoknak, örült, hogy ilyen nyugalmas az élete. Es, hogy a szerzeményei tetszenek a felügyelőjének és a többi alkalmazottnak. Az igazgató párat még ki is nyomtatott, hogy kirakhassa a bejárati folyosó falára. Egyszóval Dávidnak békében teltek a napjai. Egy héttel később, a beszélgetés után az agyonhajszolt író, Aladár megérkezett a pszichiátriára. Örült, hogy egy kicsit elszabadul a kiadójától. „Hol van már a novellásköteted! Tavaly Karácsonyra ígérted az olvasóknak. Ajánlom, hogy minél hamarabb kész legyél, különben szerződést bontok! Rágyújtasz?” A falakról mintha rakétaként pattantak volna vissza ezek a gondolatok. Egy pillanatra megállt és behunyta a szemét, hogy elűzze ezeket a kellemetlenkedő mondatokat a fejéből. Mikor újra kinyitotta a szemét, egy bekeretezett szövegre pillantott. Elolvasta. „Ez vajon annak a gyereknek az írása? Egész jó”. Dávid majd kiugrott a bőréből, mikor meglátta az írót. Még inkább meglepődött, mikor Gergely elmondta, hogy ő a bátyja, és hogy ő hívta meg. Dávid hatalmas lelkesedéssel mutatta írásait az írónak. Aladár tátott szájjal olvasta az ifjú munkáit. Rádöbbent, hogy némelyik jobb, mint az ő írásai. A nap végére már egy kicsit zavarban érezte magát, hogy egy ekkora tehetség ül vele szemben és kér véleményt az alkotásairól. Aladár mindet pozitív kritikával illette, mielőtt elment. A folyosón sokáig bámulta a bekeretezett novellákat. Egy hónappal később Dávid az irodalmi magazint lapozgatta. Egyszercsak meglátott egy kétoldalas cikket Aladárról: Az író legújabb novelláskö- tetét mutatta be múlt héten, „A főnix, mely nem születik újjá”. A kritikusok szerint ebben írta meg élete fő művét. Az író, kérésünkre, hozzájárult, hogy az első pár oldalát megmutathassuk önöknek; Az életmentő gyilkos... A nagy fekete kalapjában lépett be a kórházba. A régi, kopott hegedűtokjában lapult a jó, öreg tommy-gun. De most igyekeznie kellett, hisz ez a rengeteg beteg csak rá várt... Dávid ájultan esett össze. A kórházban megállapították, hogy teljesen lebénult. Gergely aggódva kérdezte az orvost, hogy van-e remény? Az orvos csak ennyit felelt:- Nincs. De még utoljára valami olyasmit mondott, hogy az enyém. Én fizettem meg érte. AZ ENYÉM! Kálmán Attila Kaposvári Munkácsy A történet ára
