Somogyi Hírlap, 2013. november (24. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-02 / 255. szám

4

2013. NOVEMBER 2., SZOMBAT

MEGYEI KÖRKÉP

Nincsenek szent vagy ördögi szavak

kilenc évtized A szobraiból állt össze élete regénye, így egy epigramma miatt nem érzi rosszul magát

re építeni kell, s a kulturális azonosságot a legprobléma- mentesebben a művészetek révén lehet megteremteni. Elsődlegesen természetesen az irodalommal, noha az is meglehetősen szerteágazó.- A képzőművészet egységesebb?- Egy fenét! Egyfelől mindenki azt hitte, ért hozzá, másrészt az érintett országokban más és más volt a kultúrpolitikai helyzet. S lehet, hogy meglepem, de itthon általában rosszabb volt, mint a határokon túli magyar területeken.- Erősebb volt a cenzúra?- Az állandó centrális irányítás ugyan eltörölte az egyenlőtlenségeket, ám egyúttal a karaktereket is. A hazai politikai emlékművek rányomták a bélyegüket a szobrászatra is. Elég csak összehasonlítani a korabeli magyar alkotásokat az akkori jugo- szlávokkal vagy románokkal, utóbbiakban felismerhetőek a sajátos karakterek. Idehaza igazából csak a 80-as években liberalizálódott a helyzet.- Egyáltalán nem látom sablonosnak a szobrait...- Mert az öt év szilencium alatt, melyre az 56-os forradalom után ítéltek, kénytelen voltam megtanulni mások nyelvén beszélni: svarcban dolgoztam megannyi helyre, nem kerültem be a fősodorba, ahol levagdosták a nem- kívánatos sallangokat az emberről. Miután a saját munkáimmal nem jelenhettem meg sehol, nem kellett megváltoztatnom a művészi nyelvemet.

Persze ennek ára volt, anyám telkeinek eladásából öntettem ki a szobraimat, s esélyem sem volt velük a nagyközönség elé lépni.- Nagy durranás lett, amikor végre megtehette.- Szerencsém volt, a tihanyi tárlatot eredendően másnak szánták, de ám neki nem volt elegendő anyaga. A rende- Varga Imre szerint, amíg sokan megértik a munkáit, érdemes dolgoznia

Az egykori horthysta repülőtisztnek a kommunista potentátokat is sikerült lenyűgöznie szobraival

Hol is lehetne másutt egy hajdani katonatiszt állandó kiállítása, mint a Laktanya utcában. Ahol szombatonként bárki találkozhat az alkotóval, Varga Imrével, aki kilencven esztendősen is rendre elzarándokol műveihez a Budapest Galéria óbudai tárlatára.

Vas András- Stabil hétvégi elfoglaltság. Nem fárasztó?- Harmincvalahány éve járok ide, most már minek változtatnék - feleli mosolyogva Varga Imre szobrászművész, aki Mindenszentek napján ünnepelte 90. születésnapját. - Meg aztán itt a sajátjaim között lehetek, azaz ennél tökéletesebb légkört nehéz lenne kialakítani. Öt évig még él a szerződés, addig bizonyosan látható lesz a tárlat, vagyis 2018-ig adottak a szombati programjaim.- Utána?- Ki tudja, mi lesz velem már akkor?!- És a szobrokkal?- Hivatalosan az enyémek, a fiaimé, az unokáimé.- Gondolom, azért mások is érdeklődnek.- Állítólag a kis múzeumok közülez az egyik leglátogatottabb. A vendégkönyv alapján a világ minden részéről jönnek, nemrég Japánból és Ausztráliából is voltak látogatók, s egy texasi egyetem minden évben elhozza a végzős képzőművészeti hallgatóit, akik képben vannak a szobraimat illetően.- És nem lepődnek meg, hogy még mindig akadnak „mobil” alkotásai?- Ezt a témát nem hozom szóba, nem is kérdezem őket, itt nem politizálni akarok. Örülök, hogy létezik ez a hely, mely tisztességes vállalkozás az önkormányzattól, s nem ők tehetnek róla, hogy ilyen időket élünk.- Milyeneket?- Hagyjuk az álnaivitást! Mindig vitatéma volt, hogy a képzőművészet mennyire képes nemzeti tudatot adni egy országnak, s a 20. században többször meg is erőszakolták emiatt a nyelvét. Mert vagy a közönséghez szól az ember, vagy megrendeléseket kap... Néha persze azért sikerült kapcsolatot találni a közönség és a művész között - talán nekem is...- Csak hát a kultúrpolitika diszkrét bája...- Mint Moliére botcsinálta doktora... Persze hiszek benne, szükség van-volt nemzeti kultúrpolitikára egy olyan országban, melyet az elmúlt évszázadban többek között egy Trianon sújtott. Csak éppen egészséges megközelítésből. Vagy például normális kisebbségi politikára: ezt amúgy anno Kádáron is számon kértem, miután 1977-ben találkozott Ceausescuval. Mert a nemzeti összetartozás olyan erő, melya tehetség elnyeri a jutalmát. Másként nehezen magyarázható, hogyan válhatott egy ellen- forradalmi tevékenységért perbe fogott hajdani horthysta tiszt a huszadik századi Magyarország utolsó három évtizedének talán legmeghatározóbb szobrászává. Főként, hogy a délvidéki Csantavérről - ott ötezer lánc földet hátrahagyó - az első világháború után Siófokra, pontosabban Siójutra menekült család az idén november elsején 90. születésnapját ünneplő sarja eredendően pilótaként képzelte el jövőjét. Noha rajztehetségére már korán fény derült, s középiskolás művei egy párizsi kiállításra is eljutottak, Varga Imre mégis a katonai pályát választotta. A második világháborúban előbb felderítőként, majd kiképzőként szolgálta a hazát, a világégés után úgy tűnt, esélye sincs a katonai vagy a művészi pályára. A Ganz Villamossági Gyárban dolgozott csoportvezetőként, amikor az egyik kiállításán

megjelent Pátzay Pál, s a Képzőművészeti Főiskola szobrász- művész tanára meglátta a talentumot a partvonalon kívülre került művészben. Olyannyira, hogy meglehetősen sok követ megmozgatva elérte, kiválasztottját vegyék fel festő szakra az intézménybe r persze ehhez az is kellett, hogy az iskola párttitkára éppen akkor vegye ki szokásos három hetes szabadságát.

MÉGSEM FESTŐKÉNT Végzett, Pátzay ugyanis már az első napon a szobrászokhoz irányította, ahol Mikus Sándor kezei alá került. S rögtön az első vizsgamunkájával kiverte a biztosítékot a meglehetős Sztálin-imá- dó tanárnál, elkészítette ugyanis Rákosi Mátyás szarkofágját. Már ekkor megpróbálták ellen- forradalmárnak bélyegezni, ám ez csak az 1956-os forradalom után sikerült. A szabadság napjaiban ugyanis valakik betörték az Iparművészeti Egyetem kapuját, s egy barátjával őket jelölték ki, nézzék meg, mi történt az intézménynél. Mivel odakint éppen „olyan idők” jártak, kaptak egy-egy puskát, ezzel vonultak végiga városon. Már ez is elég lett volna egyeseknek, ám a forradalom bukása után elrejtette egy barátja röplapjait a Várkertnél álló műterme szomszédságában, s bár hamarost elégette a papírokat, a szomszédos terem tulajdonosa feljelentette. Letartóztatták, fegyverviseléssel, röplap-terjesztéssel és a fegyveres harcokban részvétellel próbálták megvádolni, ám bizonyítékok hiányában végül nem sikerült bíróság elé állítani. A retorzió azonban így sem maradt el, a minisztérium illetékes bizottsága öt év szilenciumra ítélte, s ezalatt hivatalosan nem végezhetett érdemi munkát. Másoknak dolgozott tehát feketén, s közben otthon a saját polcaira készített szobrokat - utóbbiakból állt össze aztán az 1971-es tihanyi tárlat anyaga, mely meghozta számára a valódi visszatérést. Ettől kezdve kiállízőket szorította az idő, kellett valaki, aki megfelelő anyaggal rendelkezik, s kényszeredetten engem választottak. Ki is használtam a szorult helyzetüket, kikötöttem, nem lehet előzsűrizés, én állítom ösz- sze a tárlatot. Belementek...- Tényleg szoríthatott a cipő...- Azért persze próbálkoztak. Miután elrendeztem mindent, az utolsó este egy elvtársnő mindenféle háttérrel, girlanddal megpróbálta átértelmezni az egészet. Amikor reggel észrevettem, kiszórtam mindent az ajtó elé. S ahogy terveztem, a Fej nélküli katona fogadta az érkezőket. Ott állt egyedül a folyosó végén, s a saját kitüntetéseim lógtak a mellén...- Most itt áll mellettünk.- Ez egy másik. Az eredetit megvette a Norvég Tudományos Akadémia. Itthon valahogy nem akarták kiállítani, pedig igazából egy második világháborús hősi emlékmű.- Bajba kerülhetett volna miatta, mégis Tihanytól datálódik

a barátsága Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható urával.- Ekkor csak megismerkedtünk, később lettünk jóban. Örkény Istvánnal, Vas Istvánnal, Várkonyi Zoltánnal, Juhász Ferenccel alkottunk baráti kört, s ide járt Aczél is. Mindig másvalakinél vacsoráztunk - Várkonyi és felesége voltak messze a legjobb szakácsok, szegény Aczél- né pedig rendre megküzdött a fakanállal, például, amikor töltött káposztát kértünk tőle... -, s bizony ilyenkor kive- séztük, nem ritkán minősítettük is a döntéseit. És direkt segítséget ettől függetlenül nem kértünk, s nem is kaptunk tőle. Nem véletlen, hogy az igazi áttörésre Tihany után még négy évig várnom kellett, s csak a római Szent Péter-bazi- lika Magyar kápolnájába készített szobor hozta el a teljes feloldozást.

fásai valódi társasági eseményekké váltak, s bár munkái mondanivalója nemritkán átlépte a hatalom ingerküszöbét - Prométheusz szobrát, mely ma a belgiumi Antwerpenben áll például kidobatták a Műcsarnokból, ám a kiállítás kezdete előtt visszavitette... -, a kultúrpolitika akkori irányítója, Aczél György rendre kiállt mellette.

MUNKÁSSÁGÁT ÉRDEMES és kiváló művész címmel, Kossuth- és Herder-díjjal ismerték el, s megannyi megrendeléssel. A rendszerváltás előtti évtizedben független képviselőként az országgyűlésbe is bekerült - ahogyan megjegyezte: nem lehetett nemet mondani a felkérésre...-, s önálló kiállítása nyílt az ó- budai Laktanya utcában. Művei közül több Siófokon látható, szülővárosa ugyanis befogadta az ilyen-olyan okok miatt másutt nemkívánatossá vált alkotásokat is. Legutóbb Károlyi Mihály érkezett meg a Balaton partjára...- Meglehetősen groteszk: a kommunizmusban egy egyházi téma...- Ekkor már más volt az egyházak megítélése, hiszen már szervezték Kádár és VI. Pál pápa találkozóját.- Azért mégis: egy évvel korábban Mohácson még a Le- nin-szobrát avatták...- ...aki lefelé ballagott a lépcsőn... A tévé nem is merte nagyban mutatni az avatáskor, csak közelről.- A rendszerváltással elbontották, ahogyan néhány más alkotását is. Akad köztük, melyet mai fejjel nem csinálna meg?- Még a vérmezei Kun Bélára sem mondanék nemet. Pedig akkor két hét gondolkodási időt kértem. És rájöttem, nincsenek csak szent vagy ördögi szavak. Csak az ember saját gondolatai, kifejezései, így állítottam Kunt egy lámpaoszlop alá, mely idehaza az akasztófa szinonimája. És nemcsak a munkásmozgalom jelképeit tettem mellé, de az áldozatait is: az ukrán tiszteket, a Károlyi-családot...- Egy másik Károlyi-szobrának is mennie kellett Budapestről, 22 évvel a rendszerváltás után.- Ez van. A szobraim helyét amúgy nem én választottam meg. S csak mellékesen: Károlyinénak egyáltalán nem tetszett, ahogyan a férjét ábrázoltam, kifogásolta a testtartását, s a díszzsebkendőjét. Szerinte ugyanis dalia volt, s a zsebkendő pedig kispolgári.- Végül mégis rábólintott.- Megmutattam neki a fotót, amit ő adott a grófról... Különben Károlyi nekem semmit sem jelentett, csak éppen a szobor nem Siófokra készült. De ettől még az enyém marad.- Nagyon nyugodtam beszél a helyzetről.- Nekem a szobrászat az anyanyelvem, ezen tudok megszólalni. A szobraim a szavaim, melyek mondattá kerekednek, s így készül el életem regénye. Akkor egy epigramma miatt érezzem magam rosszul? Amúgy néhány politikai alkotásról sejtettem, már amikor elkészítettem, hogy nem fognak örökké állni. De vállaltam-vállalom őket, mert mindig úgy dolgoztam, ahogyan beszéltem. Az igazat. Persze mindig akadtak, akik félreértettek, de amíg vannak, akik megértenek, s értik a munkáimat, addig megéri. Ezért is dolgozom ma is.- Nem fárasztja?- Inkább, ha nem engednek dolgozni. Vagy ha nincs rá időm.- Hivatalos helyről keresik?- Shakespeare-esen szólva: a dolgoknak ár-apálya van... De nincs ezzel semmi gond. Ez egy gyönyörű ország, most is süt a nap, kék az ég, csodálatos az ősz. Persze nem ártana egy normális kulturális gondolat és erkölcs... Ám én már csak azt várom a világtól, hogy hagyjon hosszan szemlélődni, mert szeretek élni. Nagyon szeretek...