Somogyi Hírlap, 2013. október (24. évfolyam, 229-254. szám)
2013-10-04 / 232. szám
2013. OKTÓBER 4., PÉNTEK OLVASÓINK ÍRJAK 15 Nem álltak szóba velünk Annus néni nem akar köszönni a szobromnak földprivatizáció Az Európai Közösségnek írt petíciót a segesdi gazda A magyar országgyűlés elfogadta a 2013. évi CXXII-es törvényt a mező- és erdőgazdasági földek forgalmazásáról. Egy átlag állampolgárnak az jut erről eszébe, hogy 1947-ben a magyar föld két földművelő réteg tulajdonában volt a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság létrehozása előtt. Első helyen, a magyar vidéken élő kistermelő tulajdonosok a parasztok szerepeltek, a másik réteg pedig az 1945. évi földosztáskor jutott földhöz, ez az újgazdák rétege. Ez a két földművelői réteg vitte be a nagyüzemi mezőgazdaságba a magyar földet, Mindehhez akkor két aláírás kellett az egyik aláírást a mezőgazdasági szövetkezeti belépési nyüatko- zaton kellett alkalmazni, amely belépési nyilatkozaton az aláíró teljes földterülete és a vele közös háztartásban élő családtagok földterülete is szerepelt. A másik gazdacsoport az nem bevitte a nagyüzembe, az állami gazdaságba a földjét, az a munkavállalási lehetőség feltételeként azt írta alá, hogy ingyen és bérmentve lemond a saját földjéről. A rendszerváltáskor a mező- gazdasági privatizáció során, Magyarországon senkinek nem jutott eszébe, hogy az eredeti tulajdonosoknak vissza kellene adni a magyar földet, mert ne felejtsük el, hogy 1945 tavaszán a fent megjelöltek minden biztatás nélkül elindították a magyar föld művelését a háború során még megmaradt nagyon szerény'eszközökkel. A rendszer- váltáskor aztán az lett a jelszó, hogy meg kell szüntetni a magyar nagyüzemi mezőgazdaságot, mert a nagy kolhozokkal nem kellünk az Európai közösségbe. Jó lenne látni, hogy a fenti jelszót írásba foglalták-e? Az is kérdés, hogy egyáltalán volt-e ilyenfajta jelszó? Egy dolog azonban elkezdődött a magyar mező- gazdaság privatizációja során, hogy a magyar földtulajdon az egymillió háromszázezer földművelőtől átirányíttatott tizenöt-húszezer állampolgárhoz elsősorban a kárpótlási árveréseken majd a részaránytulajdon földek adás-vétele során filléres áron. Az érintettek jól ismerik Sok gazda még mindig úgy éli meg, hogy Magyarországon a földeket nem azok kapták vissza, akiknek járt volna az árakat és az adás-vétel módszereit is. Ebből kifolyólag vesztesek lettek a fent jelzett földművesek a parasztok tábora, nyertes pedig az lett, aki az adott időpontban jókor volt jó helyen. A nyertesek úgy vehették birtokba a teljes magyar földet, hogy e földeknek a kárpótlása, míg a mai napig sem történt meg, sőt a részaránytulajdonú földek gazdái is a vételárak miatt súlyosan károsultak lettek. Mondjuk ki, hogy így a teljes magyar parasztság kisemmizett lett. Minderről több száz oldalnyi irodalom is rendelkezésre áll a sorok írójának. A közvéleményt szeretném tájékoztatni arról, hogy a kisemmizettek nevében én készítettem el a Magyar Országgyűlés részére az alaptörvényben biztosított jogaink alapján azt a panaszt, amelyet Szili Katalin az akkori országgyűlés elnöke elfogadott, azzal szemben sem alkotmányos, sem törvényes, sem tartalmi, sem formai kifogást nem emelt. Mindennek ellenére a Magyar Országgyűléstől a panaszra érdemi válasz nem érkezett. De szabadjon idézni a magyar alaptörvényből két cikket, az első a XXV. cikk így szól: „mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyedül vagy másokkal együtt írásban kérelemmel, panasszal, javaslattal forduljon bármely közhatalmat gyakorló szervhez.” A második cikk a XXIV. cikk ez így intézkedik „mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni.” Ezen alkotmányos alapjogokból pontosan választ kapunk arra, hogy a magyar országgyűlés a panaszos esetben nem egészen szabályosan járt el. Senki ne vegye rossznéven a fent leírtakat, mert ezt csak olyan emberek írhatják le akik végigjárták a szocialista mezőgazdaság teljes működését. De engedtessék meg nekem, hogy befejezésül hivatkozzak gróf Széchenyi István 1826. február 13-án tett napló feljegyzésére: „A császár: tudjátok mit hűséges alattvalóim? Tartsunk össze és faljuk fel a parasztokat.” Közel kétszáz esztendő telt el azóta és bekövetkezett, hogy felfalták a magyar parasztokat, elvették a földjüket, elvették ezzel a munkahelyüket is. Az 1991. évi XXV.-ös törvényben lefektetett részleges kárpótlás során a kárukat a mai napig nem térítették meg. Ismerve az Országgyűlés törvényalkotását, de ha én a törvényt pontosan tanulmányozom, abban nem esik szó a kárvallottak ügyének rendezéséről, szó esik azonban a törvényben arról, hogy az unokák a nagyap- juktól-apjuktól elvett földet tisztességes áron visszavásárolhatják, ahelyett, hogy a rendszer- váltáskor tisztességesen visszaadták volna. Ez esetben senki ne csodálkozzon azon, ha a nagyüzemi mezőgazdaság privatizációja a magyar paraszti társadalmat ért kár ügyében az Európai Közösséghez fordultunk, mint európai polgár 2012. szeptember 10-én. A benyújtott petíciónkat az Európai Közösség elfogadta és regisztrálta. Mindezt azért tettük, mert a fentiekből kiderül, hogy Magyarországon eddig senki nem állt szóba velünk. SZALAI JÓZSEFSEGESD ■ Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit jól intézzék Szomszédasszonyomat, Annus nénit, második anyámként szerettem. Nem csak azért, mert leányát, velem pontosan egy időben szülte, hanem mert szókimondó, okos, szép öregasszony volt. Egyszerű, fejkendős, falusi parasztasszony, akinek mindenről és mindenkiről volt, rosszmájúságtól mentes, figyelemreméltó véleménye. Valamivel bevágódhattam nála, mert hosszú időket töltött velem a kerítés mellett a falu, az ország és a vüág dolgait meghány- va-vetve. Soha nem untam és sajnáltam a vele töltött időt, mert mindig tanultam tőle valamit. Ő nem is sejtette, hogy megint valami újat, szépet és jót loptam el mondókájából. Természetesen engem is meghallgatott és igazi anyai bölcsességgel, szeretettel kormányzott vissza az indulatmentes, igaz útra. Később egy angyali szépségűlánykát kapott megőrzésre. így szinte semmi ideje nem jutott rám. Eleinte féltékeny voltam a kis pisis- re, de aztán engem is meghódított. Oly annyira , hogy puszikát is adott a drótfonaton át, de csak szombaton, mert a többi napon kis picike csőrét a mamára pazarolta. Ennek a kislánynak később szintén egy kis tündérkéje lett és mi tovább örvendezhettünk neki, mígnem az idő gyorsvonata őt is iskolába röpítette. Annus néni pedig az égiek magasságából figyeli lépéseinket. A mai napig érzem, hogy visszaránt a szakadék széléről. Ránk nem érvényes a török átok, mert leszármazottaival is jó szomszédok vagyunk. Valahol azt olvastam, hogy mindenkinek van valamihez valami féle képessége, adottsága, tehetsége. Nos, elkezdtem magamban búvárkodni. Mindenbe beleütöttem az orromat. Végül kénytelen voltam önmagam előtt elismerni, hogy sok mindenhez konyítok, de úgy istenigazából semmihez nem értek. Egy időben szobrász szerettem volna lenni. Persze csak úgy másodállásban. Fából kezdtem alkotni. Gyerekeimnek tetszett, mert ami hiányzott róluk, azt rárakta gyermeki fantáziájuk. Majd az agyagra tértem, mert egyik tanítványom keramikus lett. Lehet, hogy udvariasságból, de dicsérte munkáimat. Miután kiégetett egy lányfejet, befestettem fehér zománcfestékkel. El voltam magamtól ragadtatva. Rá akartam térni a sorozatgyártásra de a gyönyörű kis keramikusomat feleségnek vitték, kemencével együtt. Az építkezésből hatalmas vörös kövek maradtak. Egyet ügy- gyel-bajjal kigurítottam a halomból. Naponta körbejártam. Egyszer csak látni kezdtem egy asz- szonyfejet a kőben. Később fejkendőt is adtam rá. Kis műhelyemben akadt hidegvágó, kalapács és egy mosógépmotorból kialakított köszörű. Nekiestem a felesleg lefejtéséhez és a fej pár hét alatt elkészült. Rajztanáromtól Tömöri Ali bácsitól hallottam és megjegyeztem, hogy a szobroknak van rálátásuk, alálátásuk, szemmagasságuk. Rájöttem, hogy alkotásomat szemmagasságba kell elhelyezni. Igen ám! De mire? Hová? Ez is megoldódott. Az építkezésből vastag etemitcső maradt. A szőlőlugas mellett ástam le és minden erőmet összeszedve ráraktam a fejet. Alkotásom a levelek közül kikandikálva egészen élethű lett. Csodálatos érzés volt látni művemet, szinte szobrásznak éreztem magamat. Minden vendégemnek eldicsekedtem vele. Jól lepleztem, de nagyon bosz- szantott, hogy nem lelkesednek és nincs katarzis a látványtól. A minap kimentem a szőlőbe. A gaztengerből kilesett egy vörös kőből faragott fejkendős asszonyfej. Az idő, visszafelé kezdett pörögni... Álltam a kerítés mellett, figyeltem Annus nénit, aki idegesen toporgott, néha a szemembe, néha mögém nézett. Észrevettem, hogy nagyon mondana valamit, de nem meri. Végül kibökte: - Volna egy nagy kérésem.- Mondja csak Annus néni!- Ugye nem nevet ki?- Dehogy nevetem...- Vigye el valahová ezt a fejet!- Mi baja van a szobrommal?- Minden reggel köszönök neki... e. sípos gyula CSOKONYAVISONTA ■ Ránk nem érvényes a török átok, jó szomszédok vagyunk Közös szégyenünk a nád falfirka, avagy háttal a jövőnek hiányzó szembenézés A rovásírás idején helységneveink még nem voltak, annyi a hasznuk mint az apácák termékenységének Este a Szántód-Kőröshegy vasútállomás felé vettük sétánk irányát. A régi Gesztenyés vendéglő helyén szép emlékpark, az állomás tiszta, délcegen kivilágítva, Földvár is megirigyelhetné. A sorompón átsétálva a parti úton ballagtunk Földvár felé. Kíváncsiságom az aluljáró felé lök- dösött. Vajon ez is olyan koszos és lepusztult, mint a Pesti rokonai? Mielőtt leértem volna, a lépcső pihenőjében ért az első meglepetés. Nem kosz, nem emberi ürülék, annál rosszabb fogadott. A betonpadlón egy méretes horogkereszt éktelenkedett. Békésen, nyugodtan, semmi eltávolításra utaló nyom, kaparás átfestés vagy ilyesmi. A második, még nagyobb meglepetés a fordulóban jött, annak is a fala volt képes erre. Nácik haza, hirdette egy meglehetősen primitív betűkkel odarótt írásmű. Zavarba jöttem. Horogkeresztet általában náci érzelmű, nácikkal szimpatizáló nácik szoktak festeni meg rajzolni. Vagy szerény érzelmi világú, egygondola- tú egyedek, alakét nem fenyeget az a veszély, hogy a Túdományos Akadémia levelező tagjai lesznek. Legalább is ez idáig így vélekedtem, de ideám most összeom- lani látszik. A Nácik haza felirat teljesen összezavart. Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy mind a két műremek egy kéz alkotása. A másik pedig az, hogy egy szabadtéri, mély intellektusú vitának vagyok a szemtanúja. Sajnos az alkotói szándék az agyamba hatolást követő napon sem derült ki. Akár egy, akár két, egymással szembenálló elme áll az alkotások mögött. Szakadjunk el az alkotói szándék értelmezésétől, hagyatkozzunk a befogadói értelmezésre. Az első megállapításom az, hogy a két firkálmány ottléte közös szégyenünk. Ezt oldandó, ma lefestem a horogkeresztet. Elég ennek a megyének a kereki Horthy szobor körüli, közröhejt kiváltó eseménysor, elég sokáig uralta ez a rólunk szóló hír a sajtót. Ne éktelenkedjék tovább a horogkereszt, nem irányítsuk emiatt újra magunkra az ország értelmesebbik felének sajnálkozó figyelmét. Á másik megállapítás fontosabb. A horogkereszt pingálók sokan vannak, és komolyan veszik magukat. Szerencsétlenek nemhogy a jövőben, a jelenben sem találnak kapaszkodót. Semmifélét, se ideológiait, se eszmeit, se tárgyit. Bizonytalanságuk a múlt felé taszigálja őket. A felé a múlt felé, aminek élő tanúja már alig akad, tudásunk a korról tanulmányaink, olvasmányaink, filmélményeink alapján lehet. Ezek az emberek, ha már készségeik és képességeik okán nem versenyképesek az eszmék és ideológiák mai piacán, a múltat akarják megnyerni, a közös emlékezetünket kisajátítani és átértékelni. Nemzeti értékként feltüntetni azt a náci, nemzeti szocialista ideológiát, amit a világ ma megvet és szégyell. Nem félni kell a firkakészítőktől, a gárdáktól, a pártjuktól, hanem szánni őket. Hasonló a lelkületűk azokéhoz, akik rovásírásos falunév táblákkal árasztják el az országot. Mivel a rovásírás idején helyiségneveink még nem léteztek, ezzel az erővel ciril vagy kínai írásjelekkel is felékesíthetnék a falvak elejét. Azt legalább az oroszok meg a kínaiak értenék, a rovásírásnak annyi a haszna, mint az apácák termékenységének. A vonatkozó agyi állapotokat a két firkálmány együttes jelenléte jelzi. A horogkereszt világos, de a „nácik haza”, fogósabb kérdés. Az a náci menjen haza, a saját lakásába, aki a horogkeresztet festette? Merthogy a náciknak nincs hazájuk, csak bölcsőjük volt, és rákos sejtként már csecsemőkorukban megfertőzték fél Európát. Vagy talán a németekre gondol a felíró, és Németországba küldené a nácikat? Vagy talán lázas fejében maguk a németek a nácik? De tudnia illene, hogy a legtisztességesebb módón a németek zárták le és számoltak el a múltjukkal. Ott eszükbe sem jut önkormányzatoknak a Horthy szövetséges Hitlernek, közös nemzeti szégyenüknek szobrot állítani. Persze ott is léteznek neonácik, de nem a parlamentben. Ezek az emberek, miután csak a múltba néznek, farral mennek a jövőbe. Ne hagyjuk, hogy ők, az örökösen múltba nézők, seggel vezessenek minket a jövőbe. Nem kell sokat tennünk. Csak annyit, ha horogkeresztet, vörös csillagot, cigányokat, zsidókat gyalázó firkálmányokat látunk vagy szóljunk rendőrnek, hiszen ezeket a törvény tiltja, vagy egy spray-vel fújjuk le. Én is ezt teszem. A spray nem kerül sokba, nagyon megéri. A lelkemnek is. HERÉNYI KÁROLY BALATONFÖLDVÁR Az olvasói leveleket esetenként rövidítve, szerkesztett formában közöljük. Az olvasói vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. ■ Elég ennek a megyének a kereki Horthy-szobor körüli biráradat
