Somogyi Hírlap, 2013. október (24. évfolyam, 229-254. szám)
2013-10-18 / 244. szám
14 olvasóink írjak 2013. OKTÓBER 18., PÉNTEK Nem a statisztikát érzékeli a lakosság pénzszámlálás Mindenkinek saját fogyasztói kosara s ezért személyes inflációs rátája van Közvetlen környezetemben én is folyamatosan azt hallom, hogy a rendkívül alacsony infláció egyáltalán nem látszik az áruházak polcain és az árcédulákon. A reálkeresetek és reálnyugdíjak hivatalos emelkedése ellenére, a lakosság döntő többsége nem „érzi” anyagi helyzetének, életszínvonalának érdemi javulását. Vajon miért mond ellent a mindennapi élet a statisztikának? Az infláció egy olyan makrogazdasági mutató, amellyel minden nap, minden vásárláskor találkozhatunk, és amely a pénztárcánkon keresztül a legközvetlenebbül érint bennünket. Ezért mindenképpen indokolt lehet a válasz keresése. A teljesség igénye nélkül a megértéshez és az ellentmondás feloldásához néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet. A fogyasztói árindexet gyakran használjuk az infláció, a pénzromlás mérőszámaként is. A fogyasztói árindex, egyetlen mutatóba sűrítve, a lakosság által leggyakrabban vásárolt javak és szolgáltatások súlyaránya alapján összeállított fogyasztói kosár átlagos árváltozását mutatja a bázisévhez képest. Ebből számos probléma és félreértés adódik. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2013. évi fogyasztói reprezentánsok (konkrét termékek, amelyek árát a KSH figyeli) jegyzékében 931 termék és szolgáltatás szerepel. Tehát a fogyasztói kosárban nincs benne minden kapható termék, a KSH árfigyelése részleges, „csak” erre a 931 féle jószágra terjed ki. A másik probléma a fogyasztói kosáron belül a súlyarányok meghatározása. 2013-ban például a nyugdíjas fogyasztói árindex számításához a 2011. évi fogyasztási szerkezetet használja a KSH: ■ Fogyasztói kiadások megoszlása a fogyasztói árindexben, főcsoportok: élelmiszerek, szeszes italok, dohányáruk, ruházkodási cikkek, tartós fogyasztási cikkek, háztartási energia, egyéb cikkek, üzemanyagok (a gyógyszerek és a gyógyáruk ebbe a csoportba tartoznak; ezek súlyaránya a nyugdíjasok kiadási szerkezetében 5,9 %, az általános fogyasztói árindexben pedig 2,9 %), szolgáltatások. Az előzőekből következik, hogy mindenkinek saját fogyasztói kosara, egyedi súlyaránya és ebből adódóan személyes inflációs rátája van, amely gyakorlatilag sohasem esik egybe a KSH által mért átlagos, hivatalos pénzromlással. Az átlag mögött szélsőséges értékek, nehéz sorsok is vannak, és ezek mind hozzájárulnak a lakossági „érzések” kialakulásához. Vannak olyan tételek is, amelyek a KSH módszertana szerint be sem kerülnek a megfigyelési körbe, de a sajátságos magyar viszonyok miatt jelentős anyagi megterhelést jelentenek a háztartásoknak. Ilyen például a deviza alapú hitelek törlesztő részleteinek drasztikus emelkedése. A hitel felvételekor ugyanis egy összegben kifizetjük a termék jelenbeli vételárát, ezt „látja a KSH”, de az árfolyamváltozás miatt megnövekvő törlesztő részleteket, amelyek végül is „megdrágítják” a termék árát, már nem veszik figyelembe az infláció kiszámításánál. (Megjegyzem, hogy ez nem is feladata a KSH-nak.) A deviza alapú hitelek nagy száma, hazai elterjedtsége miatt ez a tényező jelentősen befolyásolja tudatunkban az infláció megítélését. Mindenki a saját fogyasztói kosarán érzékeli az inflációs rátát További problémát okoz, hogy Magyarországon kormányzati sokkok, egyedi beavatkozások és egyszeri intézkedések „rángatják” a fogyasztói árindexet. Az adóemelés növeli, a piacgazdaságtól idegen rezsicsökkentés pedig mesterségesen lenyomja az inflációt, tehát a fogyasztói árindex nem a gazdaság szerves működésének eredményeként alakul ki. Ez az úgynevezett bázis szemlélet miatt erősen eltorzítja a valóságot. Hiába „nyomta le” ugyanis a kormány a 10 %-os rezsicsökkentéssel az átlagos inflációs rátát, a lakosság nem ezt a csökkenést, hanem a 2012. évi szinten „beragadt” magas fogyasztói árak további, 2,2 %-os emelkedését érzékeli vásárláskor. Ugyanis a rezsi csökkentés nagy súlyaránya és a tavalyi magas bázis miatt leviszi ugyan az átlagos inflációs rátát, de ezzel párhuzamosan kisebb súlyarányú termékek százai drágultak meg, és vásárláskor közvetlenül ezt érzékeljük. Hasonló a helyzet a reálkeresetek és a reálnyugdíjak esetén is. 2012-ben a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozásoknál, költségvetési szerveknél és nonpro- flt szerveknél a teljes munkaidőben foglalkoztatottak nettó reálkeresete 3,5 %-al csökkent. Ez nagyon jelentős életszínvonal romlást mutat. Az idei 2,4 százalékos reálkereset növekedés csak részben kompenzálta a tavalyi visz- szaesést, így a munkavállalók a jelentős inflációcsökkentés ellenére sem érték el a 2012. évi induló életszínvonalukat. Nagyon fontos, hogy ebben a statisztikában nem szerepelnek az 5 fő alatti mikro- és kisvállalkozások minimálbéren bejelentett és/vagy részmunkaidőben foglalkoztatott alkalmazottai, valamint a közmunkások juttatásai sem. Az ő kereseti adataik csak tovább rontanák az egyébként sem rózsás kereseti képet. Sajnos ezen felül náluk még egy másik „időzített bomba is ketyeg”, mi lesz velük, ha nyugdíjba vonulnak? A tavalyi évben a kormány betartotta ígéretét, lényegében megőrizte a nyugdíjak vásárló értékét. (A nyugdíjemelés 5,8 százalék, az infláció pedig 5,7 százalék volt.) 2013 első nyolc hónapjában a statisztikai adatok szerint a reálnyugdíjak átlagosan három százalékponttal emelkedtek. Elvileg ez már egy olyan mértékű javulás, amelyet a nyugdíjas társadalomnak saját életszínvonalában is érzékelnie kellene. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez még sincs így? Én úgy gondolom, hogy az előzőeken túlmenően a másik fő ok, hogy a nyugdíjasokra is „átháramlik” közvetlen családjuk, környezetük nehéz, sokszor kilátástalan helyzete. Mint „biztos jövedelemtulajdonosok”, kénytelenek átvállalni gyermekeik és unokáik terheinek egy jelentős részét is, mint például a hiteltörlesztés segítése, vagy az unoka egyetemi tanulmányainak támogatása. A témának természetesen könyvtárnyi szakirodalma van, a különféle infláció-elméletek gyors ütemben keletkeznek és fejlődnek. Nagy véleménykülönbségek vannak ugyan a közgazdászok között, de abban egyetértenek, hogy az „infláció tehetetlenségi rátájának” bármilyen irányban történő erőszakos megváltoztatása óriási haszonáldozat költséggel jár az egész társadalom számára! Sajnos a kormány a külön adókkal és a rezsicsökkentéssel pontosan ezt teszi, sokkhatások érik a nemzetgazdaságot, és ezek súlyos károkat okoznak a kibocsátásban és a tényleges piaci foglalkoztatásban. A bruttó hazai termék volumenindexe (reál GDP) a 2012. évi bázishoz viszonyítva az I. negyedévben 99,5 %-os, a II. negyedévben pedig 100,1 %-os szinten állt, tehát lényegében stagnált. A kormányzati sikerpropaganda egyik fő területe a különféle munkaügyi statisztikai adatok manipulálása. Ezekkel szemben a legfontosabb körülmény, hogy a magyar nemzetgazdaságban az alkalmazásban állók átlagos létszáma a 2012. évi 2.674 ezer főről 2013. I. félévben 2.653 ezer főre csökkent. Az alkalmazásban állók munkája ugyanis, tehát akik a munkáltatóval munkaviszonyban, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban állnak, a GDP előállításának és növelésének legfőbb forrása. A jövőbeni kilátásokról any- nyit, hogy a kormány benyújtotta T/12.415 számú törvényjavaslatát az Országgyűlésnek Magyar- ország 2014. évi központi költségvetéséről. A törvényjavaslat szerint a következő évi nyugdíj- emelésnél 2,4 %-os fogyasztói árnövekedést kell figyelembe venni, azaz a nyugdíjakat 2014. január 1-től 2,4 százalékkal kell emelni. Ez a mérték azonban a költségvetési törvény vitája során természetesen még változhat. Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a történelmi mélyponton lévő inflációs ráta ellenére a lakosság „érzése” most közelebb áll a gazdasági valósághoz, mint amit a különféle statisztikai adatok mutatnak. Kovács Bálint nyugdíjas, Kaposvár Még egyszer: dresszkód a Kaposvári Egyetemen, 2013 viselkedéskultúra A színes egyéniségeknek az átlagostól eltérő a külsejük - A rektor utasítása jogszabályt nem sértett A kaposvári dresszkódról a nagykanizsai, gimnázium jutott eszembe, ahol 16 évesen a kötelező iskolaköpeny hosszúságát úgy alakítottam, hogy az övét megkötve mini lett, ha tanár közeledett kioldottam az övét, és így a köpeny a térdemet is eltakarta. A Pécsi Túdományegyetemen már minden lány miniszoknyát hordott, de nem idétlen rövidséggel, így az nem okozott gondot. Sokakat foglalkoztatott, hogyan minősíthető a Kaposvári Egyetem rektora által az okta- tók-hallgatók által hordható ruházatról, lábbelikről kiadott utasítás (dresszkód). Nem kevesen mondják: miért kell ezzel a kérdéssel ennyit foglalkozni, nincs fontosabb, túl jó dolguk van azoknak, akik felfújják a dresszkód ügyét? Helytelen ez a hozzáállás, mert zsarnoki rendszerek, döntések gyakran kezdődtek lényegtelennek tűnő, egyes embereket, csoportokat korlátozó intézkedések életbe léptetésével. leien esetben nem erről van szó. Jogászként abból kell kiindulni: lehetővé teszi-e jogszabály ilyen tartalmú utasítás kiadását, illetve tiltja-e. Tudomásom szerint nincs hatályban jogszabály, amely megtiltaná. A továbbiakban azt kell megvizsgálni, hogy jogszabályba ütköző-e az utasítás tartalma. A rektori utasítás sem az alaptörvényt, sem más törvényt, sem alacsonyabb rendű ágazati rendeleteteket nem sért, nem ütközik a felsőoktatásról szóló, a hallgatói jogviszonyra vonatkozó, az oktatási, kulturális tárca által kiadott jogszabályokba. Az alaptörvénynél az egyén szabadsága, méltóságának joga jön szóba, a polgári törvény- könyvnél is a személyiségi jogok. Nem gondolom, hogy a hallgatóknak a becsülethez, az egészséghez, az emberi méltósághoz fűződő jogait sértené, hogy egyetemre ne járnak rövid nadrágban, túl rövid szoknyában, strandpapucsban, agyonsminkelve, parfű- mözve. Joggal várható el az egyetem polgáraitól, hogy vizsgákon komolyabb, elegánsabb ruhákat, lábbeliket hordjanak és az ápolt- ság általánosságban. Ha jogszabály nem tilt valamit, akkor a következő kérdés amit jogászok megvizsgálnak: megfelel-e az adott rendelkezés az általános társadalmi elvárásoknak, szokásoknak, értékrendnek? Itt már nagyobb tere van a szubjektumnak, a rektori utasítás azonban nem a kínai kulturális forradalmat idéző szürke egyenruha, vagy bármilyen egyenruha, de nem is méregdrága Chanel kosztüm viselését írta elő. Ma, itt nem minősíthetők eltúlzottnak a megfogalmazott elvárások. A világban számos oktatási intézmény létezik, ahol minden oktatási napon, vizsgán, rendezvényen kötelező az egyenruha viselése, és ez nem okoz gondot. Nagyobb korlátozást jelentett, hogy a bírák, ügyvédek, ügyészek kötelesek talárt hordani a tárgyalásokon. Jó ez így, mert bár az ember alapvetően szexuális lény, és ez természetes módon kifejeződik külsődleges megnyilvánulásokban is, mégsem a tárgyalás ideje alatt kell annak látszani, hogy pl. a bírónő mekkora keblekkel büszkélkedhet. Érhető, hogy a művészeti kar hallgatóit zavarta leginkább az utasítás. A színes, eredeti művész egyéniségeknek gyakran az áltagostól nagyon eltérő a külső megjelenése, normális, jogos igény, hogy akár a művészek, akár más megtehesse ezt. E szándékot nem korlátozza a vitatott utasítás tartalma. Jogvédő ügyvédként mit lehetne mondani ügyfélként bejelentkező hallgatóknak? Nem azt: keresetet kell benyújtani az egyetemek ellen, mert nem lehet ápolatlan a hajatok, arcotok, nem hordhattok az egyetemen strandpapucsot, túl rövid szoknyát túl mély dekoltázst, nem lehet erős, kirívó a sminketek és parfümötök! Más kérdés lenne, ha a színésznövendékeket a próbáikban, helyzet- gyakorlataikban, előadásaikban korlátozná az utasítás. Nem sérül a szabadsághoz, a magánélethez fűződő jog sem, hiszen az egyetem területén kívüli viseletbe az utasítás nem szól bele. Fiam phd-sként a doktori dolgozatát Oxfordban írja, ahol általános az oktatók, hallgatók körében a lezserség, de azzal együtt az ápolt külső, a kényelmes, szolid, nem kihívó ruha, lábbeli. A figyelmét nem kellett felhívni arra, hogy szép ingben, hosszú nadrágban, zárt cipőben jelenjen meg egyetemi rendezvényeken. Amikor felkérték interjúra az egyetemét ismertető kiadvány elkészítéséhez, a fotósok sajnálták, hogy a hosszú, dús, hullámos haját nem lehet kibontani a fényképezéshez, mivel az egyetemről szóló kiadványban mellőzendő a „rokkeres külső”. Kidolgozatlan a kaposvári rektori utasításban, hogy annak be nem tartása milyen, a jogszabályokba, és a belső szabályzatokban meghatározott jogkövetkezményeket von maga után. Sokan támadják az utasítást azzal, hogy nehezen eldönthető mi a túlságosan ápolatlan arc, haj, túl rövid szoknia, túl erős smink, parfüm. Ezeket a jogászok gumi fogalmaknak hívják. Léteznek írott és íratlan dresszkódok. A világhírt a rektori utasítás kiadását követő performansz idézte elő. Az egyik hallgató a tiltakozókkal kapcsolatban azt nyilatkozta: „A legsúlyosabb jelenlegi nehézség az egyetemi munkát is nagyban megnehezítő anyagi helyzet mellett az, hogy Vid- nyánszky Attila színházi intézet- igazgatói (és később rektorhelyettesi) kinevezése óta eltelt időben több olyan tanárnak szüntették meg a munkaviszonyát, akik ezt az osztályt felvételiztették, és éveken át tanították is.” Joggal merül fel a kérdés: a performansz politikai színezetű (is) lehetett? Nem vagyok sem „bal liberális bérenc”, sem KDNP-FIDESZ fan. Az a véleményem, hogy aki az utasítás kiadójának, az utasítás tartalmának, oktatók elküldésének bármilyen politikai célt, szándékot tulajdonít, az tiltakozása esetén politikai eszköztárral lépjen fel ellenük. Ez esetben a fellépés okát, célját - előzetesen - ismertetni kell a bevont hallgatókkal. A jogszerűtlen, politikailag inkorrekt döntések elleni fellépés, a fiatalok ebbe bevonása indokolt, törvényes, előrevivő megmozdulás. A politika azonban általában kemény fiúk hadszíntere. Nem homokozó. Nem tetsző politikai, vagy politikai árnyalatú döntések ellen nem lehet „levetkőzöm meztelenre, de különböző rekvizitekkel el is takarom magamat” demonstrációval eredményesen felvenni a harcot. Remélem, hogy a hallgatók által megjelölt okon, és célon - szerintem - túllőtt demonstráció miatt semmiféle joghátrány nem éri a résztvevőket. Dr. Zárdainé dr. Ádám Edit Az olvasói leveleket esetenként rövidítve, szerkesztett formában közöljük. Az olvasói vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját l
