Somogyi Hírlap, 2013. július (24. évfolyam, 151-177. szám)

2013-07-27 / 174. szám

2013. JÚLIUS 27., SZOMBAT 5 MEGYEI KÖRKÉP Évszázados könyv az emlékmorzsákból somogyi legendárium Megőrzésre méltó örökséget hagyott hátra a kaposvári krónikaíró Gruber János Légifotó Gruber Kaposváréról. Akkor még jóval kisebb volt a város. A kép felső részében látható park a Berzsenyi Száz esztendeje jelent meg az első somogyi helytörténeti munkák egyike: Gruber János negyvenéves „morzsái­nak” gyűjteménye. Több ezer somogyi kiadvány lépett a nyomába a következő évszá­zadban, de a Morzsák hírne­ve, amelynek néhány év múl­va a folytatását is megírta a szerző, azóta sem csökkent. Az idős kaposvári lokálpatrióta, aki sok mindennel foglalkozott hosszú élete során, még több do­loggal próbálkozott, és még en­nél is többet figyelt meg a világ­ból, a 20. század első negyedé­ben két kis könyvet adott köz­re szülővárosában, hogy így is megörökíthesse élményeit és tapasztalatait. Azokat az élmé­nyeket és tapasztalatokat, ame­lyeket a kiegyezés körüli és utá­ni években szerzett szeretett So­mogy vármegyéjében. A szóban forgó két kötet - az 1913-ban megjelent Morzsák a negyven­éves asztalról és az 1925-ben ki­adott Morzsák az ötvenéves asz­talról - a somogyi helytörténet­írás hőskorának fontos és máig sokat idézett alakjává tette Gru­ber Jánost. Természetesen nem vele kez­dődött a helyisme­reti irodalom So­mogybán. Csor­ba József 1857-ben, Bergel József 1877- ben, Noszlopy Tiva­dar 1910-ben írta meg nevezetes helytörténeti munkáját, és Ro- boz István is több könyvecskét publikált a dualizmus idősza­kában. Csánki Dezső 1914-es és Bereczk Sándor 1925-ös kiadá­sú munkája nagyjából Gruber műveivel egy időben született, Fekete Gyuláé (1929) és Noszlo­py Aba Tihaméré (1943) valami­vel később. Gruber írásai nem annyira témájukban voltak út- törőek, inkább műfajukban, stí­lusukban, hangulatukban. A két könyv különálló története­ket - „morzsákat” - tartalmaz a régi Somogy vármegye világá­ból, gyakran humorral, ritkán keserűséggel, de mindig böl­csességgel fűszerezve. Szerzőjük 1846-ban született Kaposváron; gazdatiszt édesap­ját már nem ismerhette. A fia­talember Kaposváron, Székes- fehérváron, Pécsen tanult, és végzett jogászként lépett ki az életbe. Korábban papneveldébe is járt - onnan azért tanácsolták el, mert egészségi állapota miatt nem hitték, hogy megéri a húsz évet. A nyolcvanöt évet élt Gru­ber aztán húszévente megün­nepelte „újjászületésének” év­fordulóját... Nem mondhatni, hogy egy­hangúan peregtek a napjai. A kortársak számon tartották mint ügyvédet, tanfelügyelő- ségi hivatalnokot, vármegyei tisztviselőt, politikust, pénz­ügyi szakembert, műkedvelő színészt, turistát, később mint a helytörténet krónikását és már a kezdetektől mint gaval­lért. Az 1891-től 1893-ig megje­lenő Somogyi Hírlapot is ő hívta életre - ezzel a címmel először ő szerkesztett újságot a megye- székhelyen. 1881-ben és 1884-ben ellen­zéki programmal választották országgyűlési képviselővé a so- mogyszili választókerületben. 1889 nyarán Gruber volt az, aki Kossuth Lajos díszpolgárrá vá­lasztását kezdeményezte Ka­posváron: a képviselő-testületi jegyzőkönyv tanúsága szerint az indítványt „egy­hangú lelkesedés­sel” fogadta el a vá­rosi közgyűlés. Számtalan fog­lalkozása közül - ez tűnik ki visszaemlékezései­ből - a legtöbb időt? valószínűleg hivatásos bálrendezőként töltöt­te Gruber János. Nagy kedvvel vetette bele magát a társasági életbe, elfogulatlanul barátko­zott cigányokkal és főispánok­kal, iparosokkal és színészek­kel. Tagja volt a Kaposvári Nép­körnek és a Berzsenyi Társaság­nak, a somogyi közélet jeles sze­mélyiségein kívül ismerte Bla- ha Lujzát, Prielle Kornéliát, Ap- ponyi Albertét, Orbán Balázst (a nagy székely helytörténészt), Ugrón Gábort, Wekerle Sándort. Rippl-Rónai József festőművész apja is a jó barátja volt. Könyvei általában hétköznapi helyzetekben mutatják be a po­litikai élet vagy a művészvilág szereplőit. Sokszor nem is fog­lalkozásuk gyakorlása közepet­te, hanem mulatozó barátként, esendő emberként. De Gruber önmagát sem kíméli: nemegy­szer a szerző is nevetségesnek vagy esetlennek mutatkozik a történetekben. Megírja például, hogy ügyetlensége folytán ho­gyan terült el a táncparketten partnernőjével együtt, mégpe­dig „a legszerencsétlenebb pozí­cióban”, vagy hogy miként lep- leződött le, amikor tortát lopott az udvari bálon. Azokon, akiket nem szenvedhetett, leginkább úgy próbált bosszút állni, hogy hallgatott róluk népszerű írása­iban. Azt a világot igyekezett to­vább éltetni az utókor emlékeze­tében, amelyben ő jól érezte ma­gát, azokat halhatatlanná tenni, akikkel megtalálta a hangot. Amikor Gruber a Morzsákat írta, Kaposvár fejlődésének leg­dinamikusabb szakasza már a vége felé járt. Ezt talán még nem lehetett érezni az első kö­tet megjelenésének idején, de a második összeállításakor, 1925- ben már bizonyosan. Hiszen a két könyv kiadása közötti bő év­tizedben omlott össze a Monar­chia s vele Gruber világa, ekkor vágta el annyi életpálya fonalát a világháború, ekkor rendezték át az értékrendet, a közgondol­kodást a forradalmak, ekkor vo­nult be legszomorúbb történel­mi jelképeink közé Trianon. És persze a megye és székvárosa se volt már a régi. A nosztalgiázás, ami sok évtizedes távlatból visz- szatekintve amúgy is természetes, a második könyv ese­tében még inkább érthető. S persze maguk a kötetek is mutatják a csillagok változását: az elsőt az utolsó bé­keévben még 4 koronáért árul­ták, a másodikat a háborút köve­tő infláció idején 30 ezer koroná­ért vesztegették, vidékre küldve pedig potom 38 ezerért... Gruber János éles szemű meg­figyelő volt, aki komoly megjele­nítő erőről tett tanúbizonyságot írásaiban. Cikkei és könyvei ér­zékletesen ábrázolják a dualis­ta Magyarország világát, köny- nyeden, lélektanilag mégis ala­posan, mindenkor pontos jel­lemrajzokat állítva elénk. Több­nyire kevés vonással dolgozott Gruber, de határozott színek­kel. Láthatóan rabul ejtette az emberi természet csodálatossá­ga, változatossága, az élet sok­színűsége. Könyvei arra tanítanak, hogy meg kell ragadnunk az elro­hanó pillanatot, s arra is, hogy nem csupán a szenzáció lehet fontos. Ő már csak hajlott kor­ban vállalkozott a memoárírás­ra, s átmelegedő szívvel fordult, de bizonytalan uj­jakkal nyúlt fakuló emlékei felé. Maga is tudta, hogy tar­tozik valamivel az .utána következő nemzedékeknek, hiszen egy el­múlt korszak lelkét igazán csak az efféle munkákon keresztül és a hozzá hasonló bölcs öregek segítségével lehet megérinte­ni. Dúsan terített asztal volt az, amelyről vénülő kezével még összesöpörte a morzsákat; és bi­zonyos, hogy ezeket a története­ket így csak ő írhatta meg. Ezer szál fűzte Somogy megye és Ka­posvár múltjához, amelyet ép­pen olyan buzgalommal kísé­relt meg bemutatni az utókor­nak, mint amilyen életkedvvel alakítani próbált még fiatalko­rában. Eleinte biztosan csábítónak találta a gondolatot, hogy a ba­rátokkal és egykori harcostár­sakkal összekacsintson az asz­tal fölött, s azoknak írjon, akik­kel úgyis szinte szavak nélkül megértik egymást. A hasonló történetek tényleg akkor élnek, a csattanók altkor ülnek iga­zán, ha az olvasók még ismerik a szereplőket, az eseményeket, de legalább a szereplők jó vagy kevésbé jó hírét, az elbeszélt események kereteit, kulisszáit, hátterét. Gruber azonban nem a könnyebbik végén fogta meg a dolgot: olyan sokáig halogat­ta a „morzsagyűjtést” emlékei­nek közreadását, hogy rákény­szerült a világos beszédre, egy olyasféle előadásmódra, amely az utódok előtt is érthetővé te­szi ezeket a történeteket. Ezért Gruber könyvei - melyeknek közvetlen célja nyilván a szóra­koztatás volt - hatalmi és törté­nettudományi kurzusoktól füg­getlenül évtizedeken át közked­veltségnek örvendtek Somogy­bán, a jó értelemben vett ama­tőr helytörténészek és a hivatá­sosok is számon és becsben tar­tották azokat. Talán mert a Mor­zsák egyaránt szólnak a laiku­soknak és a kutatóknak. Biztosan elégtétellel töltené el a félmúlt rohamosan halványo­dó emlékeit sikerrel megőrző szerzőt, ha tudná, hogy az utó­dok némelyikében követőkre is talált. Lévai József György, aki eddig valószínűleg a legbeha­tóbban foglalkozott Gruber Já­nos életművével, valamint Var­ga István újságíró nemcsak fo­gyasztója, hanem szaporítója is a morzsáknak: ők saját kapos­vári történeteiket a „morzsás” könyvek folytatásának tekintik. Gruber János 1931 októberé­ben hunyt el, a kaposvári Kele­ti temetőben nyugszik. Az Iván- fa-hegyen 1997 decemberében utcát neveztek el róla, s keleti- vánfai présházának falán 1998 tavaszán emléktáblát helye­zett el a Kaposvári Városszépí­tő Egyesület. 2004 elején, a vá­ros napján pedig a Kontrássy és a Zárda utca sarkán, a So­mogyi Hírlap székházának fa­lán leplezték le az emléktáblá­ját. A Morzsák idős írója aligha­nem maga is tisztában lehetett már azzal, amit később Fekete István fogalmazott meg nagyon szépen: hogy hamarosan „em­lékké válók magam is”. ■ Nagy Zoltán ■ Parlamenti kép­viselő lett a so- mogyszili vá­lasztókerületben ■ Könyvei arra tar oltanak, hogy meg kell ragadni a pillanatot VAS ANDRAS TARCAJA Újraértelmezett L ehet, hogy cigiért indult - jegyezte meg tőle szokatlanul meglehetősen morbidan Lajos, a filozofikus hajla­mú informatikus, amikor kiderült, Fülöpke látta a hétközi Máriafürdő és Fenyves közötti vasúti gázolást. Illetve bő három fertályórával a tör­ténet kezdete után világossá vált, hogy az elálló fülű hajdani serdülő megyebajnoki ötödik birkózó valóban arrafelé kerekezett, ám a tragédiának nem volt szemtanúja, viszont a közeli kocsmában, ahová dologidőben járt felfrissülni - a törzsgárda által csak Lerakatnak hívott máriai Lerakat ebből a szempontból messzinek szá­mított - akadtak, akik a járókelőktől hallottak a tragédiáról. Fülöpkét ez persze nem zavarta, kifejezetten örült, hogy ezúttal nem Lajos vagy Bazalt, a meglehetősen szabadszájú kőfaragó áll a közép­pontban - ahogyan Berci, a kolerikus kanizsai pedagógus megjegyezte: megkapta az Andy Warhol-féle - eny- nyi ideig mindenki lehet világhírű - tíz percet... Milyen Andi? - állt meg a egy pilla­natra negyedik stendhali kör - vörös spiccer fekete felessel - hígabb része Fülöpke kezében és torkán, jelezve, a pillanatnyi szónok kevéssé jártas a képzőművészetekben, mire Berci csak legyintett, s tőle szokatlanul nagyvo­nalúan nem kezdett el virtuálisan ug­rálni a fenyves-alsói cimbora lelkén. Főként, hogy kiderült, Fülöpke ázsiója amúgy is jelentősen emelkedett az el­múlt napokban, sztenderd kerékpáros lévén ugyanis ő vált a Lerakat-törzs- gárda első számú cigibeszállítójává. András mama - aki elhalt ura után nemcsak az apró kerthelyiséges egységet, de volt férje nevét is örö­költe - hiába dobáltatta ki velünk a tavalyi szezonzárással az összes régi bútort - felmerült, hogy ilyen indok alapján elsősorban bazalttól kellett volna megválnia, ám a kőfaragó olyan körmondattal reagált az amúgy mély valóságtartalmú poénra, melyet nem­hogy a papír, de még a gránit sem bírt volna el, ha elkezdi belevésni... -, s csináltatott új berendezést, melyben már „gyári” helye lett volna a ciginek, a Bazalt által csak BTK-nak - bagó­sokkal totál kib....s - nevezett törvény miatt a bútor egy része funkciótalano- dott. S így jött el Fülöpke felemelke­désének ideje, hiszen a faluban csak egyetlen helyen, a Várban lehet cigit kapni, s a lepkesúlyú, engedve a több­ség verbális - és Tomika, a nyugal­mazott rendőr-főtörzs részéről némi fizikai - rábeszélésnek vállalta, hogy a hétvégékre ő lesz a csapat futára. I gazából csak most tudta meg, mire vállalkozott, ugyanis az előző víken- dig még lehetett itt-ott bagót kapni, viszont a harmadik júliusi hétvégére a máriafürdői trafikgyőztes konkuren­cia nélkül maradt. Fülöpkének viszont kinézett egy infarktus vasárnap esté­re, ugyanis - alig titkoltan szívatásból - valakinek mindig akkor jutott eszé­be, hogy fogytán a füstölnivalója, ami­kor a zsugorított díjbirkózó visszakere­kezett a posta mellől. A keresztségben Endre névre hallgató körtársnak így két lehetősége maradt: vagy a jövő évi Tour de France-felkészülés jegyében telik el számára a nyár még meglehe­tősen hosszúnak ígérkező hátralévő része - nem beszélve a vénasszonyok­ról, valamint egyéb korcsoportokról és nációkról elnevezett utó-utószezonnak -, vagy nagybeszállítóvá avanzsál. Szombat délutánra utóbbi mellett döntött, s dohányosonként egy karton cigivel állított be. Hogy a „Nesztek!” mellett még mit mondott, korábban csak Bazalt szájából tudtunk volna elképzelni hasonlót. Amikor meglátta a kereskedelmi mennyiségű paklit, András mama is olyan jelzőkkel illette a tikkadt teke­rőt, hogy a páros jelzőket Berci, aki nemcsak kolerikus, de praktikus is volt, azonnal felírta a mobiljába: alka­lomadtán, ha esetleg mégsem az ígért irányba halad a pedagógus-életpálya, csak a címzett számát kelljen majd odapötyögnie... Az egységtulajdonost csak egységes erővel - (Le)rakatnyi- an - tudtuk meggyőzni, nem fogja öt­millióra megbüntetni az adóhatóság, ha nála is hagyjuk a cuccot, ugyanis nemcsak a számlát mellékeltük, de mindenki írásba adta, hogy saját tu­lajdonú doboz cigijeit elméje és bün­tethetősége teljes tudatában tárolásra adta át András mamának (név és cím a tanúkkal aláírt papírokon). Na, ránk így már nem vonatkozik a BTK - jelentette ki a mondat elejére és végére némi magyaros nyomatéko- sítót is odabiggyesztő Bazalt, s elége­detten emelte Fülöpke poharát. Egyet­értettünk vele, csak Tomika ingatta a fejét némiképp bizonytalanul, igaz, a régi szakmai beidegződések és Bazalt miatt ő a másik Btk.-ra gondolt...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents