Somogyi Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-24 / 119. szám

15 2013. MÁJUS 24., PÉNTEK OLVASÓINK ÍRJÁK Szegény háznál is lehet tisztaság falusi lét Kenyérre és tejre nem jut pénz, de cigarettára és sörre, pálinkára igen Nem pénzkérdés. Egyszerű eszközökkel is szépítheti az ember a környezetét A március 20-i számuk elő­lapján Húsra, cipőre nem futja címmel jelent meg Jeki Gabriel­la cikke. Sajnos ha így van ez szívszorító, hiszen gyerekekről van szó. A fotón a kisgyermek kinnt van az udvaron, kabát és sapka nélkül. Nem igaz, hogy nincs télikabát és cipő. A Mál­tai Szeretetszolgálat mindenho­va eljuttatja ha nincs, olyannyi­ra, hogy sok család még azzal tüzelt. A kilós boltok tele van­nak régi holmikkal, külföldi alig használt ruhákkal, csak ugye azt ki kellene mosni. De a kínai boltokban és a piacokon, vásárokon is lehet olcsón vásá­rolni. Persze attól, hogy valaki sze­gény, nem jelenti azt, hogy az udvar szemetes legyen! Valami­kor a szegény falusi emberek is­merték a seprűt, a gereblyét, vi­rágos volt az udvaruk, meszelt a kis házuk, és tiszta volt a la­kásuk. A ma 65 évesek átélték a kommunizmust, bizony sokszor ettünk krumplilevest, krump­listarhonyát, a kertben termett a répa, zöldség, krumli. A kö­zölt fotón a konyhakertnek nyo­ma sincs, de a gereblyének se! Ahhoz, hogy jusson a gyere­keknek élelem, nagyon sokat dolgoztunk otthon a kertben, a ház körül. Volt aprójószág és egy pár malacka, netán kecs­ke is a tej miatt. Nagyon sok helyen látom, hogy ahol osz­tottak malacokat, nyuszikat, tyúkokat, már nyoma sincs, mert a malacokat azonnal elad­ták, a tyúkokból mindössze né­hány maradt, a nyulak sehol. Oda szívesebben ad az ember, ahol bár szegénység van, még­is rend van és tisztaság, és aka­rat a szebbre, jobbra. Sajnos húsra nem csak a gyermekeknek nem jut min­dennap, de a felnőtteknek sem. A mi korosztályunk is úgy nőtt fel, hogy ünnep volt a rántott csirke, alig vártuk, hogy jöjjön a vasárnap. Ismertük az esti ha­jába főtt krumlit egy kis hagy­más zsírral, mert sokat volt olyan is. De volt célunk, a szü­léinktől láttuk, hogy csak úgy jut az asztalra, ha nem csak várjuk a segítséget, hanem mi is teszünk azért, hogy legyen. Dolgozunk és spórolunk - ez volt édesapám jelszava. Nagyon sokaknak nincs meg a nyolc elemijük se, a szakmai végzettségről ne is beszéljünk. Pedig a mostani középgeneráci­ónak volt lehetősége az ingyen tanulásra. Nem véletlen, hogy van olyan család ahol generáci­ók óta segélyen élnek, alig alig volt munkahelye a szülőnek és a nagyszülőnek is, ha egyálta­lán volt. A munkahely nem jön a házunk elé. Én 40 éven át 50- 50 kilométert utaztam oda-visz- sza a falunkba, mire nyugdí­jas lettem. A vonaton, buszon olvastam az újságot, képeztem magam továbbtanulással, mert otthon várt a család, a főzés-mo­sás, a gyekekek leckéinek átné­zése, a kert és a jószág. De tud­tuk a férjemmel: ha szeretnénk hogy a gyerekek többre vihes­sék, akkor sokat kell dolgoz­nunk. Most is el lehetne men­ni a vidéki nagyszülőkhöz segí­teni, akár gyerekekkel, és lesz a kertben minden. Lehet, hogy a kiscsirkék, kiskacsák, malac gondozásába is be kell szállni, s megvenni a takarmányt is, de megéri. Ráadásul egészsége­sebb is, mint amit a nagy áru­házak polcain ki tudja mióta fa­gyasztanak, másról nem is be­szélve. Össze kell fogni a családok­nak! Tisztelettel beszélni az öregekkel, a nagymamákkal nagybácsikkal stb. Sajnos ezt is tanítani kellene! Valamikor mi­ért nem kellett ehhez külön tan­tárgy? Azért, mert akkor egy gyerek nem beszélhetett vissza és nem üthette meg se a szüle­it, se a tanítóját, ami ma szinte sikk a fiatalok körébe. A háztartást illetően sajnos sok helyen van fizetéskor hopp, pár napra rá pe­dig már kopp. Min­ket úgy tanítottak az édesanyámék, hogy a fizetést há­rom felé kell osz­tani: egyharmad a kötelező befizetni valók, aztán az éle­lem, és aztán a tartalék. Ru­hát nem mindennap vesz az ember, az én gyerekeim egy­más után használták a kinőtt ruhákat. A pirospaprikát és a sót is úgy használjuk a mai na­pig, hogy mindig maradjon egy kevés, amíg nem tudunk bolt­ba menni érte. Ha otthon nem tudják a szülőktől megtanulni, miért nem segít az iskola? Hol a háztartástan óra? Az apácák­nál volt, a kommunizmus ezt is törölte, no de annak már 25 éve vége! Kedves Jeki Gabriella! Állt már reggel korán, vagy délelőt­tönként a falusi boltok előtt? Mit vesz sok család? Cigarettát, az apának 2-3 sört netán pálinkát. De nincs kenyérre és tejrevaló! Ugye milyen érdekes? Nézzen szét, nincs bezárt kocsma, a falvak­ban, városokban az van a legtovább nyitva. Nincsenek csődben, mert inni azt tud a magyar! Ne az állam, ne a szomszéd, ne a jószándékú szorgos adófizető emberek se­gítsenek, hanem először min­denki saját maga magán, akkor lesz igazi változás! Van olyan ismerősöm aki pa­naszkodott, hogy az apja meg­halt, ő 14 éves volt, és nem tudta az qnyja taníttani, hogy szakmája legyen, mert többen voltak testvérek. Ám 26 évesen megnősült, és jött a család! És 14 éves korától 26 éves korá­ig mit csinált? Volt állása, igaz segédmunkásként, de mellette 12 éve volt, hogy akár estin, le­velezőn tanulhatott volna! De nem! Oldja meg problémáit az állam! De az állam nem tud­ja megoldani, mert nem lehet senkit se arra kötelezni amit nem akar. Sajnos a mi társadal­munkban az van, hogy egye­sek akarnak mindent, de sem­mit se tesznek annak érdeké­ben hogy a sorsuk jobbá váljon. A 30-40 év közötti tanult réteg kimegy külföldre, mert rájött, hogy nem tud eltartani olyan rétegeket akik se dolgozni, se tanulni nem akarnak. Külföl­dön is csak a szakképzett, ide­gen nyelveket jól beszélők bol­dogulnak, aki enélkül megy ki, annak nagyon keserves és ha­mar visszajön. Cikkük írja, hogy sok az egy- szülős család. Miért is? Már nincsenek házastársak, nem sikk, csak az élettárs. És en­nek a gyerek issza meg a levét. A házasságkötés egyben köte­lezettséget jelent a férjnek és a feleségnek, hogy egymás táma­szai legyenek holtodiglan hol­tomiglan, ami a gyerek irént is felelősséget kellene hogy jelent­sen. Az élettárs jön, és ha vala­mi nem tetszik neki, akkor el­megy. Egykor nem volt család- gondozó, nem volt ennyi apa nélküli gyermek, és a családon belül mindenki segítette egy­mást. Kedves Jeki Gabriella! A cik­ke nagyon megható volt, és na­gyon szépen leírta a nehézsé­geket. Ezeket tudjuk. A meg­oldást nem írta le, a lénye­get, hogy mindenkinek akar­ni kell, tenni kell, tanulni kell, és szépen rendezetten, tisz­tán élni. Az a kisgyerek akit piszkosan, ápolatlanul enged­nek az iskolába azzal nem áll­nak szóba a többiek. Ez nagyon fáj a kiközösített gyerekeknek! Arról meg végképp nem te­het a gyerek, hogy az udvaron van a zsírosbödön, a szemét, viszi szél a kidobált zacskó­kat, nylonokat, és úgy beszél­nek róluk, ahogy nem kellene. MARGIT NÉNI Megemlékezések, koszorúzások a megbékélés napjan emlékezet AII. világháború európai harcai befejezésének évfordulóján koszorúzási ün­nepséget rendezett a Mártírok és Hősök Közalapítvány, az Orosz Hagyományőrzők Ka­posvári Egyesülete és a Regio­nális Magyar-Orosz Gyermek- és Ifjúsági Regionális Kultu­rális Egyesület. A megemléke­zéseken vendégként részt vett az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetsé­gének első titkára Szemidetko Vladimír Anatoljevics és há­rom, a magyarországi harcok­ban részt vett veterán. A katonai tiszteletadással rendezett kaposvári ünnep­ségen az emlékező beszédet Vincze Péter nyugállományú ezredes tartotta. Szólt arról, hogy a II. világháború az em­berség történetében példátlan pusztítást okozott. Az szem­ben álló felek mindkét olda­lon hatalmas emberi és anya­gi veszteségeket szenvedtek. A világégés óta azonban kö­zel hetven év telt el, de ma sem feledkezhetünk meg a hősökről. Az ENSZ közgyűlése az eu­rópai háború befejezését je­lentő békekötések napjait, május 8-át és 9-ét az emlé­kezés és a megbékélés nap­jainak nyilvánította, és java­solta a tagállamoknak, hogy méltó módon emlékezzenek ezeken a napokon a második világháború áldozataira. Nemzetközi szerződések alapján a katonasírokat, em­lékműveket minden ország­ban kölcsönösen tisztelik, gondozzák. Oroszországban a magyar katonákét, amelyek közül legismertebb a Bolgye- rovka-i és a Rutkino-i temető, mi pedig az itteni szovjet em­lékműveket. A beszéd elhangzása után gyermekek által előadott rö­vid emlékműsor, majd koszo­rúzás következett. A megem­lékezések és koszorúzások a bárdudvarnoki, a kiskorpádi és a nagybajomi szovjet em­lékműnél, valamint a háború­ban elesett nagybajomi ma­gyar katonák emlékművénél folytatódtak, ahol a helységek polgármesterei tartottak em­lékező beszédet. OROSZ HAGYOMÁNYŐRZŐK KAPOSVÁRI EGYESÜLETE ■ Sokan azonnal eladják a segély­ként kapott ma­lacokat Aki nem akar megnősülni, az ne foglalkozzon lányokkal... megtörtént mese Valaki mondhatta neki, hogy nevetése bearanyozza csinos arcocskáját, egészen melegem lett a motoron Mielőtt kiléptem a „nagybetűs életbe” faterkám tanácsokkal látott el: Ha nem akarsz megnő­sülni, leányokkal ne foglalkozz! Ők mindjárt gyerekeik apját ke­resik benned és ha megtalálják véged van. Asszonyokkal foglal­kozz, nagy titokban, mert szá­mosán tülköt akarnak ragasz­tani férjük homlokára és a tet­testársat keresik benned. Ha te nem segítesz, megteszi más. Ezt, csak azért mondom, hogy ne le­gyen lelkiismeret problémád. Most hancúrozd ki magad, míg legény vagy, mert ha mint férj lépsz félre, annak «előbb-utóbb válás lesz a vége. Nézd csak meg az elvált szülők gyerekeit! Én nem mondom, hogy néme­lyek mögé nem jó pásztor kerül, de a többség nem érzi a család boldog melegét. Én udvariasan bólogatva ígértem, hogy megfogadom mindet, bár egy részét azonnal elfelejtettem. Évek óta élveztem a legényélet kisebb-nagyobb örömeit, ami­kor beütött a baj. A szomszédom­ba gyönyörű lányka került. Min­den szép volt rajta, mint a mesé­ben: termete, haja, szeme, szá­ja, szóval mindene. A sors aján­déka volt, hogy abban az időben jött divatba a miniszoknya. Rög­tön belé estem. Már akkor is lát­tam, mikor látókörömön kívül is esett, szóval mindenkor. Ha sej­tette volna, hogy szennyes fantá­ziám koreográfusa mit művel ve­le, egy pillantást sem vetett vol­na rám. így is óriási fal áll köz­tünk: menyasszony volt az Is­tenadta. Én azonban úgy gondol­tam, hogy a menyasszony félig asszony. Ám min­den próbálkozásom lepattant róla. Állta kétségbeesett ostro­momat, sőt szána­kozva nevetett né­ha rajtam. Ekkor eszembe jutott faterkám egyik tanácsa: „Olyan kocsi után ne fuss, ami nem vesz fel!” Fájó szívvel ostromlét­rámat kezdtem más irányba for­dítani. De nem jártam sikerrel. Ott álltam egy szál magamban, amikor egyszer beállított hoz­zám az imádott nő. Meglepette bámultam rá.- Elvinne engem is a motor­ján ebédelni? - kérdezte némi zavar után.- Természetesen. Én is a mo­torom rendelkezé­sedre állunk.- Akkor holnap...- Igen, holnap. 11.30-kor megfelel?- Meg. Az étterem öt kilométer­re esett. Gyönyörű haját vitte a szél. Valaki mondhatta neki, hogy nevetése bearanyozza csi­nos arcocskáját. A hűvös őszi szélben közelebb húzódott hoz­zám a vasparipán. Egészen me­legem lett. Lehet, hogy csak képzeltem, de egy idő után azt vettem ész­re, hogy nem vagyok teljesen közömbös számára. Kezdett ki­oktatni ezért, azért, amazért. Akkor ezek jól estek nekem. A falu szája is kinyílt. Felfedez­ték motorozgatásainkat, össze­boronáltak bennünket. A falu első emberének is látóterébe ke­rültünk. Neki mindenről ami falujában történt, tudni kellett, ezért magához rendelt. Leülte­tett és rögtön a tárgyra tért:- Tudnék magának adni egy takaros kis házikót, egy szol­gálat lakást. Én házas emberre gondoltam. Maga pedig legény. Ha esetleg megnősülne, magá­nak adnám. Nagyon megköszöntem, hogy rám gondolt. Azt is bevallot­tam, hogy a házasság nem raj­tam múlik, mert a lányka más menyasszonya. Mi csak barátok vagyunk.- Az én nejem is más meny­asszonya volt, míg el nem vet­tem - felelte erre. Rögtön elmeséltem szépsé­gemnek a diskurzusomat.- Te mit válaszoltál?- Azt, hogy te menyasszony vagy és a lakás tárgytalan.- Menj vissza és mondd meg, hogy igényt tartasz a lakásra!- Éz azt jelenti, hogy...-Azt. e. sípos gyula, CSOKONYAVISONTA ■ Azt mondtam, hogy más meny­asszonya, a la­kás tárgytalan

Next

/
Thumbnails
Contents