Somogyi Hírlap, 2012. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

2012-07-08 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 25. szám

2012. JÚLIUS 8., VASÁRNAP INTERJÚ 7 szinetár dóra El sem tudta képzelni, hogy ne színésznő legyen, de azt nem szeretné, ha a fia erre a pályára menne. Bereczki Zoltán tanította meg igazán énekelni. Új szakmai impulzusokra vágyik, és most jól érzi magát a bőrében. „AZT HITTEM, ÖSSZEDŐL A VILÁG” Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán végleg szakítottak. Persze, nem egymással, hanem a Budapesti Operett­színházzal. A házaspár továbbra is folytatja közös karrierjét, Szinetár Dóra pedig külön utakon is elindul. Fábos Erika- Azt írták a lapok, hogy köny- nyes búcsút vett az operettszín­háztól. Megviselte az elválás?- Messze nem annyira, mint számítottam. Hozzá tartozik, hogy amire az ember egy ilyen horderejű elhatározásra jut, mindent végiggondol és mérle­gel. Bennem ez a döntés decem­berben született meg, így volt rá fél évem, hogy felkészüljek rá, és azóta sok minden meg­változott, ami segített abban, hogy ezt a változást mostanra gyakorlatilag már a helyére te­gyem a lelkemben. Pár hónapja még azt éreztem, hogy ha ki­lépek majd utoljára az ajtón, összedől a világ, de nem, és ez furcsa is, de inkább megköny- nyebbültem.- Mi az a sok minden ami meg­változott?- Bennem élt egy kép ar- J ról, mit jelent egy színházban 1 az alázat, a kollegalitás, a szí­nészi mondanivaló. Én azért lettem színész, mert amikor édesanyám bevitt magával a Nemzeti vagy a Várszínházba, megláttam valamit, ami nagyon erősen áthatott. Aztán találkoz­tam Kerényi Miklós Gáborral, aki éppen megújította a zenés színházat Magyarországon, én pedig szerettem énekelni, imádtam a zenét és azt gondol­tam, nekem csodálatosan jó he­lyem lenne abban a társulatban, amit ő összehoz. A Rómeó és Jú­liában, a Mozartban ő rendezett engem, és nagyon hálás vagyok ezért, mert azoknak az időknek és a Budapesti Operettszínház- nak is nagyon, nagyon, nagyon sokat köszönhetek. A Rómeó be­mutatója óta viszont eltelt nyolc év, Kerényi Miklós Gábor azóta nem akart velem dolgozni mint rendező, közben szültem egy gyereket, és tartottam egy na­gyobb pihenőt is, de nem is vár­tak rám olyan feladatok, amiket valódi színészi kihívásnak érez­tem volna, egészen a Rebeccáig.- Mellőzöttnek érezte magát?- Sok előadásom volt, volt köztük amit szerettem, volt amit kevésbbé, mindig a „szín­ház egyik fontos arcaiként kezeltek, de a szakmai tovább­fejlődésemben nem nagyon segítettek a kapott feladatok. Amikor a szülésem után há­rom évvel a Rebeccával vissza­tértem a színházba, azt gondol­tam, talán más irányt vesz a kapcsolatunk - nagyon szeret­tem azt az előadást, és büszke vagyok, hogy részt vehettem benne. A következő bemutató a Koldusopera volt, ami szin­tén a szívem csücske lett, de az utóbbit levették a műsorról. A Rebeccából avonta 3-4 Nekem az éneklés az egy kifejezési eszköz. Zolinak köszönhetem, hogy ma már úgy használom, mint a beszédet. előadás volt, amiből hol kettő, hol három este jutott nekem, és az újabb bemutatók, illetve az azokban számomra felme­rülő lehetőségek azt mutatták, másra vágyom én, és másra a színház vezetése. Kell, hogy az embert szakmailag új impul­zusok érjék. Új rendezőkkel, a zenés vagy bármilyen színház­ról másként gondolkodó művé­szekkel való közös munkára vágytam, és a kissé belterjessé váló alkotógárda ezt nem tette lehetővé.- Biztosan megkönnyítette a dolgot, hogy volt választási le­hetősége.- Ez már az a pillanat volt, hogy ha nem lett volna más, akkor is megléptem volna. Ha­vi két-három előadásért cse­rébe nem akartam a szakmai szabadságomat adni. Vágy­tam vissza a prózai Színház­ba, amin felnőttem, és amit volt szerencsém az évek alatt több alkalommal is kipróbálni más színházakban. De ezeket a „vendégségeket” sajnos lehe­tetlenné tette a nehéz egyezte­tés, illetve a Színház vezetésé­nek a hozzáállása, miszerint más Budapesti teátrumban dolgozva, vagy akár a saját Duett Koncertünkön énekel­ve konkurenciát gyártok az „anyaszínházamnak”.- Pedig azt gondolnám, hogy az éneklés az élete, és inkább énekesnőként tartja számon magát.- Nekem az éneklés egy ki­fejezési eszköz. Zolinak kö­szönhetem, hogy ezt az esz­közt ma már úgy használom, mint a beszédet. Zolitól, a duettlemezeink kapcsán, na­gyon sokat tanultam énektech­nika és különböző énekstílusok terén, és ennek köszönhetően jöttem rá, hogy nemcsak egy szöveg mondanivalójával, de a hangommal is képes vagyok érzelmeket kifejezni, csak eh­hez megfelelő technikai tudás szükségeltetik. Edit Piaf és Pá­lya Bea védelmében mondom, hogy van, aki mindezt úgy tud­ja, hogy erre születik, nekem tanulnom kellett.- Bereczki Zoltán volt talán a legkritikusabb a Megasztárban. Otthon is ennyire megmondós, nehéz vele?- Zoli mindent komolyan vesz, azt is, hogy mondjuk egy tehetségkutató műsorban vé­leményt kell mondania. Sokan persze azt gondolják, hogy az éneklés egy hétköznapi, egy­szerű dolog, de attól még, hogy ezt egyre többen csinálják és folyamatosan váltják egymást a tehetségkutató műsorok a képernyőn, ez egy összetett és nehéz szakma. Neki ebben van 20 év kemény munkája és rengeteg tapasztalata, köteles­ségének érezte, hogy a legjobb tudása szerint mondjon véle­ményt. Mindig őszinte, itthon is, de sosem bántóan, vagy ké­retlenül.- Mi volt az, ami erre a pályára vonzotta? Az, hogy a szülei bol­dogok voltak ebben a világban vagy maga a színház különös világa, amibe belelátott?- Is, is. Édesanyámmal so­kat bejártam a Nemzeti és a Várszínházba és én pont azt a korszakát kaptam el a színház­nak, amikor az utcán még nem, de a színpadon már mindent ki lehetett mondani, szabadon. Csíksomlyói passió, Vidravas: elég kemény mondanivaló volt, és bennem ez úgy szűrődött le, hogy a színész az az ember, aki azt is kimondhatja, amit a nézőtéren csak gondolhatnak. És láttam azt is, hogy ennek mekkora hatása volt. Akkor azt gondoltam, színésznek len­ni zseniális, mert abban benne van a közlésnek, a kifejezésnek egy olyan lehetősége, ami pá­ratlan. Ez volt, ami végzetesen megfogott.- Ezt tűrték vagy támogatták?- Volt más elképzelésük, a papám sokáig bízott benne, hogy jogi pályára megyek, de ahogy mindig mindenben, eb­ben is támogattak.- Amikor nem érzi jól magát, akkor miért, mitől nem?- Leginkább az van rám ha­tással, ha disszonancia van a között amit szeretnék és a kö­zött, ami történik. Ez szakmai, érzelmi, emberi dolgokra egy­aránt érvényes.- Ösztönösen vagy racionálisan keresi olyankor a megoldást?- Mindig mindent meg­próbálok agyban megfejteni, rengeteget gondolkodom, de alapvetően nagyon ösztönös vagyok, ha dönteni kell.- Nagyon önállónak tűnik.- Úgy vagyok önjáró, hogy valóban bármit képes vagyok tökéletesen megoldani egye­dül, és bármekkora erőfeszí­tésre hajlandó vagyok értelmes célokért, de akkor van igazi erőm mindehhez, ha a lelkem mélyén nem vagyok egyedül, és ezt biztosan tudhatom.- Amikor a szüleivel együtt láthatók valahol vagy amikor mesél róluk, mindig van egy olyan érzésem, hogy ez egy megbonthatatlanul stabil hár­mas. Lehet, hogy ezért van ez az igény?- Biztosan, igen. A leg­nagyobb dolog amit kaptam tőlük, hogy előttük mindig felvállalhattam magam, min­dent el merek mondani nekik. Bármit. A nemegyetértésüket, a kritikájukat is úgy tudják megfogalmazni, hogy az sosem elvárás, mindig vélemény tud maradni. Amióta gyerekeim vannak, ezt még többre becsü­löm bennük. Amikor az első férjemtől elváltam, apukám elmondta az ellenvéleményét, aztán megkérdezte, miben se­gíthet. Mindenben ilyene,k és ez hihetetlen feloldozás.- Túl fiatal volt még, amikor megtörtént vagy valami más oka volt, amiért véget ért az a házasság?- A mai napig nem értem pontosan, de talán az, hogy nagyon gyerek voltam akkor, és amikor már a nagy érzések elmúltak, ott maradt a huszon­éves énem, ami nem tudott mit kezdeni egy negyvenes, felnőtt férfi életével.- Nagy különbség volt nagyon fiatalon és érett fejjel gyerme­ket vállalni?- Ezzel nagy mázlim volt, mert amikor Marci született, túl fiatal voltam, hogy bármin aggódjak. Amire meg Zorka megszületett, már annyira Szinetár Dóra 1976-BAN SZÜLETETT Budapes­ten. Édesapja Szinetár Miklós, édesanyja Hámori Ildikó. 1990-ben jelent meg első le­meze „Dóra"címmel. 1995-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola nép- tánc-színpaditánc tagozatán. 1995- 1996 között a szolnoki Szigligeti Színház tagja volt. 1996- tól szabadfoglalkozású volt. 2001 óta a Budapesti Operett­színház tagja. férje Bereczki Zoltán. Két gyer­meke van, Lőcsei Márton és Be­reczki Zora Veronika. tapasztalt, hogy attól volt min­den kézenfekvő. Az anyaság amúgy az, aminek minden percét élveztem és sosem volt bennem semmi félsz, azt hi­szem igazi anya típus vagyok, az anyasággal sosem volt sem­mi bajom.- Mivel volt?- Minden mással. A nőiséget nem volt sem időm, sem lehető­ségem „megtanulni”, amikor itt lett volna az ideje, kisgyerme­kes anyaként kellett átélnem olyan történeteket, amitől egy nő megtanulja értékelni,^a he­lyén kezelni, és használni - a szó jó értelmében - mindazt a fantasztikus dolgot, amit a ter­mészettől kaptunk, amikor nő­nek születtünk.- Milyen, amikor jól érzi magát a bőrében?- Nyugodt. Tökéletesen hig­gadt vagyok és olyankor nincs bennem késztetés, hogy túl­komplikáljam vagy túlbeszél­jem a helyzeteket. Az engem lelassít, ha a helyemen vagyok, és eltűnik a szomorúság a sze­memből.- A lánya esetében még nyil­ván nem aktuális, de a fia 16 éves. Folytódik vele a színész dinasztia?- Amit lehetett, én becsület­tel megtettem ellene, mert nem gondolom, hogy 2012-ben Ma­gyarországon egy férfiember számára ez a pálya jó választás lenne, túlzottan kiszolgáltatott. De azt látom, hogy nem is fe­nyeget ez a veszély, ő egy csen­desebb fazon. Zorka sokkal in­kább szereti mutogatni magát, és már most látszik, hogy hoz­zá nagyobb energiák kellenek majd, ha egyszer erről le aka­rom beszélni.- Operettszínház az biztosan nem, de mi lesz a nyár után? Tudja már?- Moliére Mizantrópjának Céliménéjét alakítom a Spi- rit Színház egy igen izgalmas feldolgozásában a Thália Szín­ház Nagyszínpadán. Nekem a mai napig Moliere Tartuffe-je a nagybetűs színház, ez gyerek­kori emlék, úgyhogy nagyon örülök ennek a feladatnak. Ősztől pedig Miskolcon próbá­lom a Chicagót, és várom, hogy a vágyaimnak hasonlóan meg­felelő feladatok utána is rámta­láljanak.

Next

/
Thumbnails
Contents