Somogyi Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 53-76. szám)

2012-03-18 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 11. szám

2012. MÁRCIUS 18., VASÁRNAP SZTORI 5 Külső segítség nélkül, lé­nyegében kizárólag klasz- szikus navigációs eszkö­zökkel szelheti át hamaro­san az Atlanti-óceánt egy magyar vitorlázó. Kovács Tamás Fa Nándor után a legnagyobb profi kalandra készül, a verseny 34 éves történetében először ma­gyarként. Kun J. Viktória Egy iránytű, egy térkép és a ha­jós, szólóban. Ennyi az az esz­köz, amivel meg kell majd szelídítenie az Atlanti-óceánt a magyar vitorlásnak. Kovács Ta­másnak egy hónapja lesz arra, hogy minimális felszereltség­gel, bármilyen külső segítség nélkül átszelje az óceánt. A pro­fi verseny 34 éves történetében, először magyarként. De miért vágyik valaki kiskora óta arra, hogy egy mini hajóban, magá­nyosan, lényegében egy mosó- gépnyi helyre szorítva több mint húsz napig küzdjön az ele­mekkel, ráadásul egy „normá­lis” ember számára nem éppen természetes közegben? Kovács Tamás gyerekként elhatározta, valamikor Fa Nándor szólóvi­torlázó nyomdokaiba lép. „A bátyám, aki egyébként ak­kor épp tengerésznek készült, ott dolgozott, ahol a Szent Jupátot építették. Amikor elő­ször bementem hozzá, éreztem, hogy magával ragad ez a világ. Ugyan még sok-sok év eltelt, míg újra a vitorlások közelébe kerültem, addig aktívan sportol­tam és minden nyaramat a ször­fözés töltötte ki, a hajózást végül csak 20 évesen kezdtem el. Ez persze komoly hátrány is lehet­ne, hiszen nem a hajóval a fene­kem alatt születtem, de így sok­kal tudatosabban tanulhattam mindent” - mondja a világhódí­tásra készülő hajós, akiről a ki­kötőkben azt tartják: zsigerei- ben érzi a hajót és a vizet. Ösz­tönösen tudja a közeg minden rezdülését, a szél járását, s azt is, milyen időjárás közeleg. Ösz­tön, pedig nála minden nagyon is tudatos. Ez szerinte alapvető, főleg, ha valaki olyan versenyre készül, amire ő vállalkozott. Há­rom éve határozta el, hogy neki­vág. Egy nagyon súlyos betegsé­get már leküzdve, csodával ha­Kovács Tamás: „Fontos a pszichés és a fizikai egység, a lágyság és a keménység kínos egyensúlya. Itt pontosan ismerni kell a korlátáidat, tisztelni a vizet.” tárosan felépülve úgy érzi: nincs legyőzhetetlen. „Ez egészen másfajta gondol­kodásmódot követel. Lehet, hogy vannak nálam sokkal jobb vitorlázók, ehhez azonban több dolognak kell együtt lennie. Kardélen táncolunk, akkor le­szel jó a solóban, ha képes vagy folyamatosan súrolni a határo­kat, tudatosan és tervezetten” - próbálja megértetni a megmé­rettetés lényegét a vitorlás. Ő ál­lítólag amikor fellép a hajóra, egészen más ember. Számára akkor valóban csak a víz és a vi­torlás létezik: onnantól nincs se barátság, se szerelem, nem en­gedheti, hogy a figyelmét bármi is elvonja. A hajón mindig egyetlen kapitány van, akié a felelősség, de csak egy döntés lehet. S hogy van-e félsz néha benne is? „Ha félsz, elvesztél. Itt azt nem lehet, főleg a solóban, ahol teljesen egyedül vagy. Egy do­logra kell nagyon-nagyon figyel­ni, hogy nehogy a vízbe ess! Az, főleg az Atlanti óceán közepén maga a halál, többet ugyanis nem talál meg senki. A hatal­mas hullámok között lényegé­ben reménytelen. Vagyis én egyetlen esetről tudok, amikor sikerült” - mondja Tamás. És a több mint 20 napos „átkelés” egyáltalán nem veszélytelen, az indulók negyven százaléka ugyanis nem ér célba és volt már több haláleset is. „Itt, ha teljesíted, már nyer­tél. Annál nagyobb csalódás ugyanis, hogy évekig készülsz rá, és valamilyen külső tényező akadályoz abban, hogy megcsi­náld, nincs. Volt olyan verseny­ző, akinek az első szakasz után kiderült, ülőideg-gyulladása lett, nem engedték vissza a ha­jóba. Egyébként a pihenőben, az első szakasz után a Kanári­szigeteken vár a mezőny, ez idő alatt kell mindenkinek beér­keznie. A verseny kezdete előtt, illetve itt is van stresszvizsgá- lat, megnézik, testileg és lelki­leg bírják-e még a versenyzők. A folyamatos készenlét, ma­gány mellett komoly teher pél­dául, hogy az út alatt egyhu­zamban körülbelül 20 percet aludhatnak, ekkora a látótávol­ság kiszámítható időjárási kö­rülmények között. Itt, az óceán közepén másra nincs szükség: önmagunkon, a hajónkon és az autopiloton kívül, ami néha na­gyon jó társaság tud lenni. Én egyedül vitorlázva tudok önma­gam lenni. Nincs más, csak a tenger, a szél, a hajóm és a har­mónia közöttük, amelyért én felelek” - meséli Tamás. A ma­gyar vitorlázónak addig is több úgynevezett kvalifikációs ver­senyen kell részt vennie, ahol bizonyíthatja: képes egymaga átszelni az óceánt. De ő tudja, hogy képes. A betegségével többéves terápia mellett is úgy hajózott, tanított és verseny­zett, mintha semmi sem történ­ne. Mert hitte, hogy rosszul nem végződhet. Akárcsak most. Ha pedig felelősségteljes apaként hatéves kislányára gondol, Eszternek már csak azt kívánja: legyen büszke, ha az apjára gondol. Továbbra sincs hír Rakonczay Gáborról, a magyar tengeri kenusról kenus Rakonczay Viktória szerint férje, az Atlanti-óceá­non kenuzó Rakonczay Gá­bor jól halad: biztos benne, hogy a napi rutint folyamato­san tartja, és a sportember rendben van. Mint az MTI-nek mondta, „kapott pozíciót" Szeremley Hubáéktól, akik Elizabeth ne­vű vitorlásukkal már nincse­nek abban a térségben, ahol lehetséges lett volna a talál­kozás. „Kicsi volt az esélye, hogy észreveszik, olyan, mint szénakazalban tűt keresni. Nagyon csodálkoztam, de persze örültem volna, ha mégis rátalálnak Gáborra” - magyarázta. így azonban inkább azt tart­ja reálisnak, hogy férje ápri­lis 10-e körül kiköt Antigua szigetén, és onnan telefonál. Szerinte az sem zárható ki teljességgel, hogy egy arra já­ró hajó észreveszi. Azt nem tudni, ő mikor jelez, mert korlátozott mennyiségű raké­ta van nála” - közölte. Hátramaradt tárgyak, fontos emlékek RADOS VIRÁG fájdalmas teendőnek tettünk eleget a húgommal: édesapánk elhagyatott lakásában pako­lásztunk. Pénteken egy hete volt a temetés. A másfél szo­bás kis panelban, ahogy az lenni szokott, egy élet tárgyai halmozódtak fel. A szekrény­ben ruhák, amiket apánk már nem fog használni, a nappali­ban a faltól falig, padlótól pla­fonig érő polcok, roskadásig tele könyvekkel, az íróasztal fi­ókjaiban megszámlálhatatlan toll, ceruza, feljegyzés. Kitün­tetések, amiket kapott, telefon­regiszterek, különböző tagsági könyvek. Ilyen-olyan jelvé­nyek, szétszórva apró dobo­zokban. Fiatal tanár korának óravázlatai és a nyelvtanulást megkönnyítő ceruzajegyzetek. Még a kisiskolás kori füzeteit is megtaláltuk: lila papírba kö­tött irkákat, vignettáikon gye­rekes betűk - név és osztály. mert apánk semmit sem do­bott ki. A két keresztbe tett csirkecsontból összeeszká- bált, szemüveges-bajuszos ba­bát, amely őt ábrázolta (egyik tanítványa lepte meg vele); a kopott, kapcsát veszített kar­kötőt, amit új korában vala­melyik szerelme hordhatott; az orosz feliratú dobozban (idegenvezetőként sokat járt a Szovjetunióban) sorakozó tollhegyeket. És volt még ren­geteg olyan dolog, amit csak azért nem dobott el, mert va­lamikor fontos volt annak, akit szeretett. A saját csetreszeimre gondol­tam, amelyek csak gyűlnek és gyűlnek. Nem vagyok egy ész­szerűen szortírozó és helyte­remtő „kidobóember”, aki az ilyesféle holmiban a limlomot látja. Nekem, ahogy apámnak is, ezek fontos emlékek. MEGTALÁLTUK a kistáskát, amelyben nagyanyánk, majd ápánk őrizgette a családi do­kumentumokat. Háború előtti születési és halotti anyaköny­vi kivonatokat, házasságleve­leket. Még a nagyapám érett­ségi bizonyítványát is: Wesse­lényi Miklós fiú felső keres­kedelmi iskola, 1929. A legré­gebbi okirat dédapám cirádás betűs, porladozó születési anyakönyve 1878-ból; déd­anyámén pedig még a bába neve is szerepel. És akkor hirtelen már nem­csak mi voltunk ott a húgom­mal, gyásztól sújtva, feketébe öltözve. A lakás megtelt a csa­láddal, apánkkal, nagyanyánk­kal, az összes rokonnal és előddel. Nyüzsögve vettek kö­rül minket, beszéltek hoz­zánk, vigasztaltak. A könyvben, amit olvasok, a főhős megnézi a zsebóráját, amit az apjától kapott, és ami­be bele van vésve: „benned él­jen tovább a lelkem”. Valami, ilyesmit éreztünk ott, az emlé­kekkel teli lakásban, a húgom­mal mi ketten. Riói hangulat a ködös Albionban Nem Rióban készült a fotó és nem is az ottani hét szambaiskola valamelyike látogatott Európába, hogy színt vigyen a korai tavaszba. A fellépők gyér száma és a tétova közönség arra vall, hogy itt még nem szoktak ilyesmihez. A szambatáncosok ugyanis egy fesztiválra érkeztek az angliai Gloucestershire-be. I I Egy dologra figyelj: nehogy a vízbe ess! vitorlázás „Nincs más, csak a hajóm, a tenger, a szél és a harmónia közöttük”

Next

/
Thumbnails
Contents