Somogyi Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 53-76. szám)
2012-03-14 / 63. szám
2012. MÁRCIUS 14., SZERDA MEGYEI KÖRKÉP 5 Jellasicsot fékezte az őrtilosi Fesztung szabadságharc Tucatnyian lovagoltak körbe-körbe a hegyen, hogy hadseregnek higgyék őket Amikor Jellasics horvát bán 35 ezer fős hadserege 1848-ban átkelt a Dráván, Őrtilosnál tucatnyi önkéntes állta sikeresen az útját, míg meg nem érkeztek Perczel Mór honvédéi. Akkoriban még jóval több horvát élt a folyó magyarországi oldalán, akik Jellasicsot ellenségnek tekintették. Varga Andrea Márciusi szél borzolja az amúgy is örvényes Dráva habjait. Feljebb, az őrtilosi Fesztungon zászlót lenget a fuvallat. Fesztung, vagyis erőd: a XIX. században használt német hadinyelv szerint kapta nevét a hely, amely azonban nem volt több mint egy ütegállás, amit Perczel Mór építtetett a drávai átkelők védelmében. így a névadás inkább annak a bátor, hősies tettnek tudható be, amit itt véghezvitt egy maroknyi honvéd, akik a legendárium szerint Jellasics horvát bán seregeinek átkelését - ha csak ideiglenesen is - megakadályozták 1848 szeptemberében. Ennek állítottak a helyiek emléket. Régen, amikor a mai hetvennyolcvan évesek és még idősebbek gyerekek voltak, az egész falu ott ünnepelt. Később, ahogy a politika más irányt diktált, mindig változott az ünnep. Egy évtizede az Együtt Somogyért-Őrtilosért Egyesület a tetőre vezető lépcsőt alakított ki, kiirtották az elvadult növényzetet. Mára azonban újra lepusztult, így a domboldalra való felmászás igazi kaland. De megéri, mert csodálatos panoráma fogad, megfűszerezve az érzéssel, hogy honvédő elődeink „lába- nyomát” taposhatjuk. Egy ideje a 3 Szelence Hagyományőrző Egyesület tervezi, hogy újra szellemiségéhez méltó állapotba hozzák az emlékhelyet. De mi is történt itt? Mesél róla a szakirodalom és mesélnek róla a nép ajkán élő mondák. Százhatvannégy évet repülünk vissza az időben. „A horvát nép fiaként, a szabadság híveként és osztrák alattvalóként, híven elköteleztem magam a Birodalom alkotmányos császárának és királyainak, és egy hatalmas, szabad Ausztriát kívánok.” - mondta Jellasics József horvát bán, akinek csapata 1848. szeptember 11-én kelt át a Dráva folyón azzal a szándékkal, hogy véget vessenek az áprilisi törvények szellemében kinevezett Batthyány-kormány - szerintük - törvénytelen uralmának A péterváradi születésű, korábban határőri szolgálatot ellátó Jellasics szerencsecsillaga 1848 márciusában ragyogott fel, amikor V. Ferdinánd először vezérőrnaggyá léptette elő, majd kinevezte horvát bánnak. Jellasics köztudottan nem rokonszenvezett a magyarokkal, és mindent megtett a horvát-magyar viszony romlásáért. A bán Varasdnál kelt át a Dráván, majd hamarosan Kari Roth tábornok csapatai is átléptek a folyón, ezzel egy nagyjából 35 000 fős határőrsereg Nem lépett a gőzösre A DRÁVAI MAGYAR HADSEREG parancsnoka először Ottinger Ferenc császári és királyi vezérőrnagy volt, aki visszavonulási parancsot adott ki és átszökött Jellasics táborába. A helyére küldött Melczer Andor ezredes magyar honvédelmi minisztériumi államtitkár szintén ezt tette. kz. új parancsnok, gróf Teleki Ádám császári és királyi vezérőrnagy és tisztjei kényes helyzetbe kerüllek. A magyar alkotmányra tett esküjük, a magyar tisztek többségében élő hazafias szellem indokolta volna a fegyveres ellenállást, az a tény azonban, hogy a harcot lényegében császári csapatok ellen kellett volna megvívni kiút keresésére ösztönözte őket A magyar hadsereg ezért a harcot nem vette fel, de ki sem szolgáltatta magát Jellasics csapatainak, hanem megkezdte a visszavonulást Székesfehérvár felé. A visszavonulást a magyar vezetés nem nézhette tétlenül: Teleki Ádámot felmentették hadsereg-parancsnoki beosztásából és a fővezérségre István főherceget, Magyar- ország nádorát kérték fel. ISTVÁN NÁDOR találkozóra hívta Jellasicsot - a találkozóra Balatonszemesen a Kisfaludy gőzös fedélzetén került volna sor -, ezen azonban a bán nem jelent meg. A nádor ezután a békés rendezésre tett minden további kísérletet haszontalannak vélt, elhagyta az országot és lemondott hivataláról. Petőfi a keresztapa A HORVÁT BÁN NEVEI különféle nyelveken: Horvátul Josip Jelacic BuWimski. Németül Joseph Jelacic von Bulíim. Magyarul Jellasics (vagy Jellacsics) József. A Jellasics nevet Petőfitől kapta. Kisgyermekek az őrtilosi 48-as emlékműnél, a Fesztungon. Régebben a falu egész lakossága itt ünnepelt Hagymafüzér a szoborra JELLASICS ELŐRETÖRÉSÉT - egyes visszaemlékezések szerint - iharosi „akciók” is nehezítették, így például a bán gombamérgezést kapott a faluban. Iharosból egyébként a honvéd toborzás alkalmával huszonkettő 19-22 év közötti férfi jelentkezett szolgálatra. JELLASICSOT KÖZUTÁLAT ÖVEZTE még az első világháború előtt is. Akkor történt - az 1952-ben 71 éves Tóth György elmondása szerint, amit Eperjessy Ernő jegyzett le -, hogy a kiskani- zsai parasztok Zágrábba is eljártak piacoznt A bán nagy pusztítást végzett a vidékükön. A kiskanizsai sáskahagymájuk jellegzetes volt, titkát senkinek el nem árulták. Ha egy nap nem tudták eladni, ott éjszakáztak a piacon. Gyakran meg csinálták ilyen alkalmakkor, hogy Jellasics szobrának kardjára, máskor a nyakába csúfságnak egy füzér hagymát akasztottak. A rendőrség hiába indult meg Pest felé. Az ország irányítását szeptember 16-án az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át, és hamarosan megkezdődött a toborzás. Eközben a magyar hadsereg folyamatosan hátrált Jellasics elől, az addig is kétes hűségű egységek pedig sorra a horvátok mellé álltak - írja Tarján Tamás a Rubicon című történelmi folyóiratban. A magyar honvédelem ekkor még kezdetleges állapotban volt, de a Dél- Dunántúlon támasztott népfelkeléssel sikerült elvágni az elbizakodott Jellasics utánpótlását, a Pákozd és Ozora mellett kivívott győzelmek pedig keresztülhúzták a nagyravágyó bán terveit. De nagyon előreszaladtunk, hiszen Várasd mellett szólni kell Légrád községről is, amely napjainkban Horvátország területén van, és a drávai átkelés másik pontja volt 1848. szeptember 14-én. Állítólag ma is láthatók azok a földsáncok, amiket ástak az itteni ágyúk védelmére. A korabeli hadijelentésekből kiderül, hogy Perczel Mór személyesen vezényelte a magyar sereget Légrádhegyen. A folyó innenső partján fekszik Szentmihály-hegy, amely ma Őrtilos község része, de 1949-ig jelentős része a Légrádban élők birtoka volt és át is járhattak azt művelni a rendszeresen közlekedtetett kompjáratokkal. Bischopf József egykori őrtilosi plébános korabeli dokumentumból idézve írta le: „Tavasszal, amikor megindul a közforgalom a Dráván a hegy felé, csak a katonaság kelhet át. A légrádiak a szőlőbe nem mehetnek fel, nehogy ösz- szeesküvést szervezzenek a 'tilosiakkal a helyőrség ellen. Somogyból Légrád- nál senki fia nem jöhet át.” A szabadságharc eseményeit a szájhagyomány is őrzi. Eperjessy Ernő néprajzkutató 1959-ben jegyezte le az akkor hatvanhárom esztendős Kunecz János történeteit. E szerint: „Jellasics katonái nem horvátok voltak, hanem illérek, ügön vad népek! Amerre mentek, ott aztán pusztult minden. Az itteni nép menekült, ki merre tudott... Az illérek aztán arra a horvát falukat is fólégették. Ezt meg már jobban másoktól tudom, hogy a Verébárokná' temették a halottakat, akik mind katonák, estek el. Na, ott szokott lenni éjjel világosság, a fényesség mint a gyertyaláng, járkál le- föl. Erre mondják felénk, hogy szfecsár (lidércfény). De meg azt is hallottam, hogy ott Muraközbe volt valami barát, pap (Gasparovics Márk Kilit ferences szerzetes - a szerk.) aki szembeszállt az illérekkel, mert ugye ott is pusztítottak, pedig hát azok horvátok voltak.” Kunecz János az őrtilosi piros kendősök bátorságát is felelevenítette: „az illérek Légrád- ná' akartak átjönni a Dráván. Ott sátoroztak vóna a réná (révnél - a szerk). Akkor úgy mondják, hogy az itteni tilosi- ak összeátak, hogy hát megakadálozzák ugye. Tizen- ketten. Amint a Dráva innejső oldalán van az a Fesztung. Ügön magos fóldsáncok. Szóval tizen vagy tizenketten összeátak, puskájuk se ügön lehetett. Úgy mesélik, hogy csákó helyett piros fejkendőt kötöttek a fejükre. Csárdás keszkenyőt, mint a mönyecs- kék. És úgy körbe-körbejártak lovon a Fesztungon, hogy az illérek azt higgyék, hogy piros csákós huszárok, hogy itt egy nagy sereg van. Úgy mondják, hogy talán egy hétig is tartották őket. Pár napig biztos nem mertek átkelni a Dráván. Akkorra már ideért Perczel, a másik nevét nem tudom ám, akkor aztán innej. a Fesztungról lőtte az illéreket ágyúval." Őrtilos ily módon örökre beírta magát a történelembe. A község lakosságának nagyobb része egyébként még a 20. század elején is horvát anyanelvű volt, csak kisebb számban lakták magyarok. A szomszédos Zákány horvát népessége már a 19. század végén elmagyaro- sodott, de Őrtilosban az 1910- es, főként az 1920-as években indult meg az erőteljes magyarosodás. Amikor a fenti történeteket Eperjessy lejegyezte, Őrtilos már magyar, másik részei - Szentmihályhegy és Asszonyvár - még magyarhonit kétnyelvű. Az adatok szerint ezen a vidéken magyar és horvát lakosság századokkal korábban is természetes és szoros szimbiózisban élt, így az 1848-ban e helyen áttörő Jellasics seregeit az itteni horvát lakosság is ellenségnek tekintette, őket illéreknek nevezte és nem azonosult velük. Napjainkban csupán néhá- nyan, a 90 év körüliek beszélnek horvátul. Régi korok örökségeként azonban szunnyadnak még publikálatlan értékek, így például az Eperjessy által gyűjtött, de nyomtatást még nem látott szokásdal: "Hajdinára repce, kukorica derce. Ebugori, ebugori, a molnárnak nincsen. Mama viszi pápát, papa viszi mámát, Alezánc, alezánc, Cuci Mari mit csinálsz?" futkosott reggel, senkit nem tudtak elfogni, csak sejtették, hogy a magyarok keze van a dologban. A régi zágrábi piacot Salátának is nevezték.
