Somogyi Hírlap, 2012. február (23. évfolyam, 27-51. szám)

2012-02-09 / 34. szám

14 2012. FEBRUÁR 9., CSÜTÖRTÖK MEGYEI KORKÉP politika a parketten Az újságíró kiszámolta: a hat kaposvári vigalom alatt a táncolok ahányat léptek, egy ember ugyanannyit lépve éppen Berlinig mehetne el FEJEZETEK A BÁLTÖRTÉNELEMBŐL Az 1800-as évek Kaposvárén nagy divat lett a bál, ez az egyszerre me­rev és oldott, feszélyezett és feszte­len, de mindig személyes, mindig közvetlen emberi kapcsolatokra épülő szórakozási, ismerkedési, politizálási lehetőség. asztalról című, 1913-ban megjelent könyvében. A történet szerint több száz táncos jelent meg a kaposvári Korona vendég­lőben (ott, ahol most a Kapós Szálló áll), ami már azért is figyelemre méltó, mert a városka egész lakossága csak néhány ezer lélek lehetett. Az előkelő bálokat, hanem a bálozók sem a dikta­túrákat. A főispán mindenesetre elkér­te a vigalomra a Marcaliban állomásozó ulánusezred zenekarát, amely az akkor népszerűnek aligha nevezhető császári himnusszal, a Gotterhaltéval szórakoz­tatta a kaposvári fiatalságot. Ez olyan muzsika volt, amelyet csak állva lehe­A kardpárbaj másnap ment végbe a kaposvári Koronában, amelynek bejá­rata előtt persze jókora tömeg leste a csetepaté kimenetelét. Nem sokáig kellett várakozniuk: Kund Jenő hama­rosan összeszabdalt három ulánus- tisztet, mire a párbajt beszüntették. A tisztek nem tudták, hogy Kund úr ső eset, hogy Kaposvár közönsége „ily tömegesen, nyilvános helyen s szívé­lyesen" találkozott az uralkodó kato­naságával. A jó viszonyon az sem vál­toztatott, hogy a tisztek többnyire mégis augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján rendezték meg báljai­kat Kaposváron. Nagy Zoltán A bál párbajozás­ra és kibékülésre, hírek továbbadá­sára és begyűjté­sére egyaránt al­kalmat adó társa­dalmi esemény volt. „Egy barátunk kiszámította, hogy a hat kapos­vári vigalom alatt a táncolok ahá­nyat léptek, egy ember ugyanany- nyit lépve éppen Berlinig mehetne el. Tessék csak utánaszámítani!”- biztatta olvasóit a Somogy című hetilap 1871 már­ciusában. Bevall­juk, nem számol­tunk utána, de az bizonyos, hogy táncban és tán­cosban nem volt hiány a 19. száza­di Somogybán. A lapok szinte ontották a vigal­mi tudósításokat, az újságírók egy­mással versengve elemezték a tánc­rendet, és ma­gasztalták a höl­gyek toalettjét. (S jaj volt annak a tudósítónak, aki kifelej­tett valamit - vagy valakit...) Ma már szinte el sem tudjuk képzelni, milyen nagy szerepet játszott akkortájt Kapos­vár és egész Magyarország társadalmi, kulturális, sőt politikai életében a tár­sasági együttlétnek az a formája, amit egyszerűen úgy nevezünk: bál. Az első bálokat valószínűleg a fran­cia és a burgundiai udvarban rendez­ték még a középkor alkonyán (a ma­gyar „bál” kifejezés egyébként az olasz táncolni szóból származik), s a 17. szá­zadtól váltak egyre népszerűbbé. A magyar reformkorban az adott külö­nös jelentőséget nekik, hogy a népies jellegű táncok, így a palotás és a csár­dás révén a nemzeti célokért folyó mozgalom eszközévé - nem is hatásta­lan eszközévé - váltak. A diktatúra azonban nem kedveli a bálokat. Persze a bálokat is rendezik, „igazgatják”, de azért a táncvigalmak soha nem az önkényuralmat jelképe­zik. Sokkal inkább a társadalom ön- szerveződő képességét, életerejét és életkedvét bizonyítják - a táncolóknak is, a hatalomnak is. A szabadságharc vereségét követő Bach-korszak termé­szetesen Somogybán sem kedvezett a vigalmaknak. Sem hangulat és hajlan­dóság, sem lehetőség nem volt ilyesmi­re. Viszont 1860-ban, amikor átmene­tileg enyhült a Habsburg-abszolutiz- mus szorítása, és amikor országszerte tüntetőén magyaros szellemű társasá­gi összejövetelek fejezték ki a soha fel nem adott nemzeti törekvéseket, Ka­posváron is megrendezték az úgyneve­zett Kazinczy-bált. Erről szól az az anekdota, amelyet Gruber János tett népszerűvé Morzsák a negyvenéves A politika és a bálozás tehát mindig érdekes kapcsolatban volt egymással mifelénk. Egy 1866. február 10- én rendezett fő­városi bálon pél­dául Jankovich László somogyi főispán felesége, Tallián Róza asz- szony mutathat­ta be a társaság­nak Ferenczy Idát, Erzsébet ki­rályné (helyeseb­ben akkor még „csak” császár­né) felolvasónő­jét. Nagy kitünte­tésnek számított ez akkoriban, ami kétségkívül politikai gesztust is jelentett. Az 1867-es ki­egyezés után persze másik vi­lág kezdődött. Szabadabb lett az élet, alkotmányos alapon működött a kormány és a parlament, jog- biztonság volt, nem a Kund Je­nőhöz hasonló bátor somogyi if­jak találékonysá­gán és vívótudá­sán múlott a vármegye becsülete. A bálok azonban továbbra is hozzátar­toztak a politikai élethez, hiszen a tár­sadalmi érintkezés személyes és talán semmi mással nem pótolható formáját jelentették. A nagy vármegyei tisztújí­tások kora volt ez (Somogybán hat­évenként került sor rájuk), s a jó állá­sokért meg a közéleti befolyásért foly­tatott harc a társadalom jelentős részét megmozgatta. A táncmulatságok arra is alkalmat kínáltak, hogy elsimítsák a választási küzdelmek során kiélező­dött személyes és elvi ellentéteket. 1877. december 31-én Roboz István kaposvári lapszerkesztő volt az, aki a haragosok számára „kibékülési es­télyt” rendezett a Korona fogadó nagy­termében. „Szívesen látott vendégek lesznek azok is - buzdított a részvétel­re a szerkesztő -, kik nem haragusz- nak, mert ezek a legjobb békebírák. A szép hölgykoszorú pedig éppen nem maradhat el, mert az ő jelenlétében örökös béke és öröm honol...” Babócsay János fogadós óriás farsangi fánkokat készített erre a nem minden­napi alkalomra, s az egyikbe egy jóko­ra körmöci aranyat is belesütött. An­nak a vendégnek kellett az első „kibé­kítési áldomást” mondani, aki véletle­nül az aranyos fánkot kapta. Aki pedig mégsem humoros tószttal rukkolt elő, attól a belépti díj ötszörösét szedték be - a szegény iskolás gyermekek javára. A nagy megyebálok szertartásossá­gát olykor humoros ötletekkel oldotta a kaposvári rendezőség. 1875-ben példá­ul „a házasság rokkantjainak” vigalmá­ra is sort kerítettek a megyeházban: ek­kor a rendezők egy-egy díszes selyem­papucsot viseltek jelvény gyanánt... Ha nem is olyan fényesek, mint a budapesti Operabál, de Kaposváron és megyénk többi településén is megadják a módját a farsangolásnak, a 4 csillagos szállodáktól az óvodákig hölgyek magyaros főkötőben, a szivár­vány minden színében pompázó, prémmel szegélyezett mentékben rop­ták, hajfonataikat nemzetiszínű csok­rok díszítették. Igen nagy hatást kel­tett a bál, annyi bizonyos. Amikor az önkényuralom új erőre ka­pott, Mérey Károly főispán mindjárt meg is rendezte a saját megyeházi vi­galmát, hogy némileg tompítsa a Kazin- czy-bál "társadalmi következményeit", tehát azt az élményt, amit a kaposvári polgároknak jelentett. Mégsem úgy sült el minden, ahogy eltervezte - hiszen nemcsak a diktatúrák nem szeretik a tett végighallgatni: az ulánusok tisztjei hangos szóval figyelmeztették is erre a láthatóan „figyelmetlen” ifjakat. Ott volt azonban a vendégek közt Kund Jenő, a megye legkiválóbb vadá­sza, lovasa és táncosa, aki kisütötte, hogy miképpen vághatna vissza a tisz­teknek. Kund úr előbb angyali türe­lemmel kivárta, amíg az éhes ulánu­sok elé letették a vacsorát, aztán nyája­san felállásra biztatta a tiszt urakat, majd a cigányzenekarral ő is elhúzatta a Gotterhaltét - egyvégtében három­szor... Még azon melegében hatan hív­ták ki párbajra az ezred nevében. nemcsak a legjobb vadász, lovas és táncos volt Somogybán, hanem a leg­jobb vívó is... Civilek és katonák később azonban jól megfértek egymással Kaposváron. A híres „rosseb”-bakák 44-es ezredét, amelynek egyik zászlóalja éppen ek­kor, 1860-ban került a városba, a ka­posváriak hamarosan a sajátjuknak kezdték tekinteni. A kölcsönös rokon- szenv kinyilvánítására szintén egy táncvigalom teremtett alkalmat: a Cserben 1868. augusztus 20-án rende­zett Szent István-napi mulatság. A je­lenlevők szerint 1848 óta ez volt az el­Kaposváron nem élt püspök, de még gróf sem. A dzsentrik fittyet hánytak az értelmiségre A BÁLOK KAPOSVÁRI NÉPSZERŰSÉGÉHEZ hozzájárulhatott a kiegyezés utáni város demokratikus légköre, bár a középrétegek itt sem voltak egysége­sek. „Bizonyos kasztrendszer dívott városunkban. Az értelmiség keve­sellte a kereskedőt és iparost, neki pedig fittyet hányt az akkor virágjá­ban levő dzsentri. "A középosztályra itt is jellemző úri viselkedés tehát sajátosan keveredett a demokrati­kus magatartásformákkal, valamint a város történetében mélyen gyöke­redző kuruc mentalitással. Kapos­vár olyan város volt akkoriban, ahol se püspök, se herceg, se gróf nem élt, polgárai előtt tehát nem lebegett egy elérhetetlen társadalmi példa­kép. Nem úgy, mint például Veszp­rémben vagy Keszthelyen. (Bernáth Aurélt és Gruber Jánost idéztük.) Egy régi táncrend 1878-ból, amely a Casinó-bálra csalogatta az embereket

Next

/
Thumbnails
Contents