Somogyi Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 256-280. szám)
2011-11-19 / 271. szám
4 MEGYEI KÖRKÉP SOMOGYI HÍRLAP - 2011. NOVEMBER 19., SZOMBAT A korong mellől kihalnak a bölények a fazekas Jeges anyaggal próbálták elvenni a kedvét, mégis örökre megmaradt a habánnak Falusiné Térjék Éva AZ ELSŐ KORONGJÁT VOSUtOS apja készítette. Egyben eddig az utolsót is: a mozdonyvezető papa ugyanis a hegyaljáról származott, ám nem szerette a földművelést, ezért is állt be a vasúthoz, s emiatt különösen becsülte a szakmát szerző embereket, s olyannyira megörül, amikor lánya a SÁÉV bérelszámolói állását a fazekasmesterségre cserélte, hogy bement hozzá a szövetkezethez, megnézte a korongokat, majd otthon összerakta saját prototípusát, mely azóta is tökéletesen funkcionál, ott áll a kaposzerdahelyi ház alagsorában kialakított műhelyben. amúgy a ház is harmadrészt az apja műve, a másik kétharmadot viszont már az ország talán legismertebb fazekaspárja, Béla és Éva tették hozzá. S építették bele egyúttal hosszú évek munkájának minden gyümölcsét. Amikor otthagyták a kaposvári fazekasszövetkezetet, munka még akadt bőven, volt becsülete a korongozásnak, alig évtizeddel azután, hogy elindultak saját útjukon, már né pi iparművésszé avanzsáltak, hogy aztán az Országos Nép- művészeti Pályázaton kiérde meljék a Gránátalma-díjat. A többes szám folyamatosan indokolt, 2008 augusztusáig, Béla váratlan haláláig ugyanis a Falusi-házaspár minden tekintetben egyet jelentett: család voltak, barátok, munkatársak, egymást inspiráló nép- művészeti kutatók, fazekasok, művészek. S TULAJDONKÉPPEN ma ÍS együtt dolgoznak, a műhelyben ottmaradtak a férj szerszámai, munkái, az edényekre ma is felkerülnek kedvenc motívumai, a habán nem is oly rég még ismeretlen mintái, színei, melyet együtt fedeztek fel, ástak elő a múzeumok, könyvtárak mélyéről S melyekből Éva albumot akar ké szíttetni, megőrizni egy kihalö bán lévő szakma és stílus még látható és menthető emlékeit. No és persze a férjéét. Aki ismeri, tudja, bizonyosan elkészül a könyv... Falusiné Térjék Éva tervezte ugyan, hogy a Garudát kiviszi a kertbe, ám férje ajándéka végül a műhelyben maradt Eltéveszthetetlen az épület, a gyönyörű agyagsárkányfej szinte céges lógóként jelzi, itt bizony fazekasok vertek tanyát. Vas András- Mennyiért nem adta oda még senkinek?- Nincs az a pénz - felelte Falusiné Térjék Éva. - Béla nekem csinálta házassági évfordulóra. Mint ahogyan a Garudától sem válnék meg soha. Utóbbit terveztem, kiviszem a kertbe, de aztán hagytam itt, a műhelyben. Inkább kerülgetem, de legalább mindig látom, s emlékeztet rá. Mint ahogy a többi munkája is.- Azt hinné az ember, így nehezebb a búcsú.- Bizonyos szempontból lehetetlen. Éppen a Mesterségek ünnepére készültünk, amikor meghalt, aztán kaptam egy jó adag megrendelést, jó hónapig lekötött a munka. Utána viszont nehéz volt dolgozni. Például olyan motívumokat megrajzolni, melyekről tudtam, a kedvencei voltak. Aztán most, amikor a régi kemencét leszerelték, ki kellett pakolni mellőle, előkerült egy csomó cucca - úgy érzem, most temetem el másodszor...- A munka legalább már megy?- Ha a fizikai korlátokat nem számítom... Félméteres vázákat már nem bír a kezem. De nem is ez a nagyobb baj, sokkal inkább, hogy szinte eltűnt a piac.- Nincs szükség a népművészetre?- Megváltozott a lakáskultúra: a dizájnerek nem szereük. Régen még az újságok is ajánlották a lakásokba a fazekastermékeket, ma viszont a gyári egyendíszek a menők.- Azt hinné az ember, az erősödő magyarságtudat, a harmincas évek iránti erősödő vonzalom miatt a piac mindent felszív.- Még leginkább falusi házakba: hollandok, németek...- Emiatt nincs utánpótlás?- Néha kihalófélben lévő bölénynek érzem magam. Harmincvalahány év alatt senki sem jött ide, hogy tanítsam meg mindenre, amit tudok.- Nincs értelme, vagy csak túl nehéz?- A mai fiatalok türelmetlenek. Ha nincs azonnali eredmény, már nem is érdekli őket a dolog.- Na, akkor halljuk: bezzeg az én időmben...- Évente indult egy-egy osztály... Én az elsőben végeztem.- Előzmény nélkül honnan jött az ötlet?- Bárdudvarnoki gyerekként csodáltam Goszthony Máriát Persze akkor csak messziről, csak jóval később ismerkedtünk össze.- Színházi csellista lakott velünk szemben, mégsem játszom szimfonikus zenekarban...- Imádtam a régiségeket is. A nagyné- ném konyhaszekrényében gyűjtött mindenféle edényeket, tálakat, kanosokat, s nagyon tetszett a mintájuk. S nem mellékesen a gimiben nem is volt túl sok ötletem, merre induljak tovább. Tanár szívesen lettem volna, de akkor éppen elég magas pontszámokkal lehetett csak bekerülni, így inkább elmentem a cukorgyárba.- Húú, most elvesztettem a fonalat.- Merthogy, már bocsánat, de betojtam a fazekaskodástól. Amikor ugyanis elmentem a szövetkezetbe körülnézni, naná, hogy a cserépgyártókat mutatták meg: bika férfiak járkáltak óriási, kétméteres agyagedényekkel a vállukon... Két évvel később aztán, amikor indult az isko- . la, mégis belevágtam, pedig előtte sohasem korongoztam.- Meglehetős lutri...- Főként, hogy elkövettek mindent, elmenjen tőle a kedvünk. Például novemberben már jeges agyagot adtak, kaptam is egy csonthártyagyulladást. Szerencsére nem sokkal később átkerültem a díszítőkhöz, s onnantól láttam az értelmét az egésznek. Megismertem a technikákat, ugyanis a mesterünk, Tamás Laci bácsi ragaszkodott hozzá, mindent meg kell tanulnunk, mert mi lesz, ha kidobnak bennünket a szövetkezetből.- Egy Nostradamus veszett el benne...- Két évvel később belekeveredtünk egy vezetői csörtébe, s tízenvalahányan eljöttünk. Béla épp katonáskodott, nem volt még kész a műhelyünk, Laci bácsinál kezdtem dolgozni. Borzalmas volt, rájöttem, mennyi mindent nem tudok. S mivel ő nem díszített túlságosan, így ezt a részét magamnak kellett kitapasztalnom. Főként, hogy egyedi mintákat kellett csinálnunk, ugyanis azokat lehetett eladni, így aztán jártuk az országot, beké- retőztünk múzeumokba, könyvtárakba.- Az internet korából visszanézve...- Ne is mondja. Elképesztő: néhány kattintással megtalálom, amiért anno száz küométereket utaztunk. Vagy ha azt nézem, hogy Bárdudvarnokon még petróleumlámpa mellett tanultam olvasni...- Mindvégig ragaszkodtak a habánhoz.- Mert óriási kihívás. A minta-, szín- és formavilága ugyanolyan, mint négyszáz éve. S amióta rátaláltunk az olasz stílusra- nos, még egy élet kellene...- Ki fog halni a habán?- Remélem: nem!- Hányán tartanak még ki?- A városban ketten csináljuk, ületve még néhányan Szentendrén, de ők csak másolnak. Pedig itt, Somogybán óriási hagyománya volt, aztán tessék, már a fazekasszövetkezet is csak történelem.- És a családon belüli utánpótlás?- Áááá... Talán az én hibám is: van kézügyességük, de nem kapacitáltam őket.- Mert máshogy könnyebb érvényesülni?- Elképzelhető. Amikor az ember otthon dolgozik, pláne nőként, azaz közben vezetnie kell a háztartást, figyelni a gyerekekre - valahogy egymás kárára mennek a dolgok. És az sem túlságosan jellemépítő, amikor találkozom valakivel, s látom a kérdést a szemében: angyalom, ebből meg lehet élni?- Hobbiért nem adnak Prima-díjat...- Képzelje, el sem akartam menni az ünnepségre! Annak is az interneten néztem utána, mit nyilatkoztam...- Az első gondolata?- Atyaisten!- Na jó, akkor a második?- Bár a Sors így rendelte, de úgy lett volna kerek, ha nem egyedül kapnom... Katonaváros; bakasors kaszárnyában és lövészárokban emelt fejjel Csaknem hatvan évig tartott a rossebezésükről híres bakák és a megyeszékhely együttélése Katonás léptekkel közelítettük meg mai úti célunkat - így kívánta ezt a hely szelleme. A Baross laktanya előtt állunk, amely évtizedeken át volt a somogyi székváros egyik jellegadó intézménye. Kaposvárt az elmúlt egy-két évszázadban nevezték iskolavárosnak, a malmok, majd a virágok városának, és nevezték katonavárosnak is. Utóbbi titulust leginkább a 44-es gyalogezred miatt kapta a megyeszékhely, a 19. század második felétől ugyanis állandóan itt állomásozott a híres alakulat néhány egysége: 1860-tól az egyik zászlóalj adta Kaposvár helyőrségét. Az ezredhez (amely még 1744-ben Évtizedeken át volt a somogyi megyeszékhely jellegadó intézménye alakult meg Milánóban) a kaposvári kiegészítő kerület - Somogy vármegye, valamint Tolna vármegye kétötöd része - tartozott ezután. Csaknem hatvan évig tartott a 44-esek és a város együttélése, miközben lassan felépült a sajátos szavajárásukról - ''rossebezésükről" - híres 44-es katonák legendája. Ezalatt számos somogyi baka kezdte (néha pedig fejezte is be...) a pályafutását az ezred kötelékében. Eleinte - kaszárnya nem lévén - magánházaknál szállásolták el a katonákat Kaposváron. A hadfiakat "vendégül látó" lakosok persze roppant terhesnek és igazságtalannak érezték ezt az állapotot. Némi enyhülést jelentett, hogy 1863-ban a Kapós folyón túl, a használaton kívüli Donner-féle sorházban, a következő évben meg egy ideiglenes laktanyában helyezték el a katonaság egy részét. 1872-ben határozták el, hogy igazi kaszárnyát kell építeni Kaposváron. A vármegye telket is szerzett a Baross utcában, de csak 1885-ben írták ki a versenytárgyalást. (A Baross utca első neve Bivalyos utca volt, mert a Színház park helyén álló bivalyistállókból erre hajtották át az állatokat a Donner városrészbe, az Iszák-domb alatt levő bivalyúsztatóig. ► Bővebben: S0NUNE.hu Ugye milyen szép ez az épületrész? Vajon hol látható? írja meg: Somogyi Hírlap Szerkesztősége, 7400 Kaposvár, Kontrássy u. 2/A, vagy emeltfejjel@sonline.hu
