Somogyi Hírlap, 2011. augusztus (22. évfolyam, 178-203. szám)

2011-08-06 / 183. szám

4 MEGYEI KÖRKÉP SOMOGYI HÍRLAP - 2011. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT Megálmodta a tüzet, utálta a nádtetőt a piroskás Megbüntette valamiért a jóisten, de egyben hozzá is segítette a megújuláshoz Majoros János ki akart törni a Viharsarok­ból (a békési Búcsún szüle­tett), azért lett vendéglátós. Mélységi felderítőnek Szol­nokra sorozták, aztán ejtőer­nyős katonaként 1973-ban a siófok-kiliti reptérre „dob­ták”. A Park bisztróban is­merkedett meg későbbi fele­ségével, az ádándi Tiborcz Gyöngyivel, aki akkor épp ott szakácskodott. Már nem is tért vissza a „végekre”, 1975- ben a kiliti Sirály presszóban kezdett, majd 26 évesen már a Sió-parti Sárköz éttermet vezette, ahol édesanyja házi nyújtott rétesével futott be. pikoló SÖRÖZŐ, Carmen bár, Tropieal diszkó, Fogas étte­rem, Siófok étterem - sorolja különböző korszakait, akadt olyan időszak, amikor egy­szerre volt üzletigazgató a Pannóniánál és emellett még három-négy éttermet üzemel­tetett a kft-je révén. Amikor 1991-ben kibérelte a Piros­kát, azt mondták, ez a sok vállalkozás összeférhetetlen. A Piroska és más semmi - így döntött. Pedig a szálloda­sori Siófok éttermet is legen­dás hellyé tette, s nem ami­att, mert naponta nyolcszáz személyt reggeliztetett, ha­nem mert hamisítatlan „oszt­rák” sörkertet varázsolt élő zenével, grazi sörgyáras kap­csolatait kihasználva. Per­sze, ehhez előbb külön enge­délyre volt szüksége a Pann& niától, de akkori főnöke, Vida Kocsárd semmi jónak nem volt az elrontója... MA ÚGY EMLÉKSZIK: „Úgy ala­kult, hogy virágoztak ezek a helyek amíg ott voltam, azu­tán meg lepukkantak. ” Büsz­ke rá, hogy amikor városi de­legáció ment Siófokról finn, amerikai, vagy mexikói part­nervárosba, rendre őt kérték fel, hogy főzzön odakint vala­mi magyarosat. Nyilván jól hangzott a világ bármely pontján: a piroskás. Hiszen 1996-tól már nem bérlője, hanem tulajdonosa a csár­dának. A 2009-es tűzön kí­vül azt fájlalja csak, hogy ke­vés ideje jut hobbijára, a va­dászatra. Kétezerkilenc karácsonya előtt porig égett csárdája, a siófok­széplaki Piroska. Előbb biztosítá­si csalónak, később, amikor fejé­be vette hogy újjáépíti, őrültnek tartották Majoros Jánost. Veszí­tett aki arra fogadott, hogy nem fog neki sikerülni... Fónai Imre- Előjön még álmában a tűz?- Még le se égett a csárda, már előjött- felelte Majoros János. - Megálmodtam. Visszatérő álmom volt, hogy nyár van, meleg, ég a csárda, én meg ott ülök az árok szélén és sírok. Mindig is utáltam a nádtetőt, attól féltem, hogy elég egy szik­ra, egy eldobott csikk, aztán annyi.- Bejött az álom, csak az évszak nem stimmelt...- Igen. Karácsony előtt voltunk, hatal­mas hóesésben.- Hamar elterjedt a városban a szóbe­széd: kellett a biztosító pénze...- Voltak ilyen rosszindulatú emberek. Ma már ismerjük a „tettest”. Tudtuk, hogy nyest van a padláson. De hogy a nyest elrágja a dupla vezetéket, azt nem gondoltuk. S hogy miért pont akkor tör­tént a tűzeset? Esett a hó, s a szakértő szerint egy csepp víz bekerülhetett a szőrén, aztán szikra, lángcsóva és már égett is a tető. Ezerhatszáz fokon izzott a tűzoltók szerint. Feltöltöttem karácsony­szilveszterre a borhűtőt, kerestük aztán a hamuban, de még csak a motorját se találtuk meg.- Csak a kemence maradt meg.- S a kémény. Jánosik János Makovecz-növendék ötlete volt (ő tervez­te az új csárda-fogadót), hogy a kemence legyen a jelképünk, az legyen az új ház középpontjában.- A tűz után rögtön az volt az első gon­dolata, hogy újjáépíti?- Nem. Hat hónapig magam alatt vol­tam, kóvályogtam. Két cimborám egye­nesen fogadott rám. Az egyik azt mond­ta, soha nem építem újjá, a másik meg hogy amaz nem ismer eléggé, biztosan megteszem. Nemrég jött az egyik és mondta, hogy veszített rajtam százezer forintot...- Szó mi szó, nem kis bátorság kellett hozzá, 2010-11-ben...- Bátorság? Tudtam, hogy akik szeret­ték a csárdát, visszajönnek. Kell hogy le­gyen létjogosultsága egy ilyen helynek, hasonlóból kettő zárt be az elmúlt évek­ben Siófokon. S a magyar konyha sem Majoros János: Két cimborám fogadott rám. Százezret nyert, amelyik bízott bennem halhat ki, lehetnek itt pizzériák, spagetti­házak, lesz jövője a magyar ízeknek. No meg a válságból is csak kimászunk, ha nem előbb, utóbb.- Nyilván nem volt elég az a pénz, amit a biztosító fizetett...- Már csak azért sem, mert ha egy­szer már újjáépítettük, ki is bővítettük és fogadót is kialakítottunk. Hitelt vet­tem fel és egy-két ingatlant is eladtam. A jóisten valamiért megbüntetett a tűzzel, de talán egyben hozzá is segített a meg­újuláshoz.- Ön nem kér adóbefizetés-halasztást, vagy más segítséget, mint egyes, „idő­járás sújtotta” balatoni vendéglátós kollégái az idei gyenge szezon miatt?- Minek, hiszen egyszer úgyis be kell fizetni?! Soha nem panaszkodtam. Egyik nap jobb, a másik rosszabb. Hosszú tá­von kell gondolkodni, nem ennek a sze­zonnak a végéig. Már megvannak a ter­veim az őszi, téli programokra.- Az éjszakai életben is kipróbálta ma­gát anno...- Az első igazi éjszakai lokálok egyike volt a siófoki Carmen, ahol a nyolcvanas évek végén félig már le mertek vetkőzni a táncoslányok. De nem igazán tetszett. Volt még egy hasonló kísérletem, a Tropieal bár, ahol Korda Gyuri is több­ször énekelt. De e két „kirándulás” ép­pen elegendő volt ahhoz, hogy lássam: ezt nem nekem találták ki.- Mi volt a kifogása?- Akkor kezdtek „beszivárogni” az al­világi elemek a balatoni éjszakába; be­hajtók, egyéb ilyen figurák, aztán jött a drog, ennyi indoklás talán elegendő...- Meg aztán akkoriban egy „gebines” étterem is virágzott...- így igaz. Bár egy szezonra hatmillió forintos bérleti díjat kért a Pannónia 1990 körül, de egyrészt négy-öt hónapos szezonokról beszéltünk, másrészt tudta, hogy milyen bevételhez viszonyítson, hi­szen maga szervezte a buszos csoporto­kat, a cigányzenés-néptáncos programo­kat. Dübörgött a szezon, ide jöttek a né­metek olcsón, jót enni, inni. Persze azt a hatmilliót azért akkor se volt egyszerű kicsengetni. Aztán „szerényebb” világ jött, ma nagyon oda kell figyelni, hogy a szerzői jogdíjat (nálam ma is van élő ci­gányzene, de hát hogy is nézne ki e nél­kül egy csárda?), a béreket és egyéb fizet­ni valókat bekalkulálva is „kijöjjünk”. Én már a gebines időben sem költöttem el minden pénzemet, voltak viszont, akik így tettek és a következő nyárra már egy fillérjük se volt. A Piroskát egyébként úgy vettem át, lepusztulva, hogy deszka és farostlemez fala volt.- Igaz, hogy mostanában a Piroskában is alszik?- Gyakran. Azt mondta egy barátom, hogy voltaképpen munkát vettem ma­gamnak. Igaz, mert nekem ez az életem. Úgy érzem, itt kell lennem mindig, min­den látnom kell, s fontos, hogy a vendég is lássa, hogy van gazdája a helynek. Sokszor én megyek a tojásért, zöldsé­gért, képes vagyok egy órát is elbóklász­ni a piacon. De a családomért, a fiamért is fontos volt, hogy újraépítsem. A kiseb­biknek, Attilának én tanácsoltam, hogy hozzám hasonlóan vendéglátós legyen. Fokozatosan át is engedem neki a tere­pet.- Arra nem gondolt, hogy a rossz em­lékek miatt megváltoztassa a csárdája nevét?- Nem, mert bejáratott, így ismerték, amióta csak áll. Meg aztán a Piroska név jól cseng az egész világban.- Csak a nádtetőt, azt nem akarta új­ra...- Álmaimban se jöjjön elő! Gyújtogatott a tűzoltó, mégis fölépülhetett az emeletes szertár emelt fejjel A kaposvári erődítmény kapitulációját követően a támadók és a védők vállvetve oltották el a tüzet Története során Kaposvárnak is kijutott az elemi csapásokból. Nem csak árvizektől és szélvihar­októl szenvedett: a tűzvészek oly­kor a város fejlődését is befolyá­solták. A kaposvári vár már 1495-ben lángba borult, amikor Drágffy Bertalan vajda vezetésével kirá­lyi sereg ostromolta. (Bár az erő­dítmény kapitulációja után a tá­madók és a védők vállvetve oltot­ták a tüzet.) A Rákóczi-szabad- ságharc idején kétszer is leégett a vár körül kialakult kis telepü­lés, másodjára 1708-ban, Vak Bottyán csapatainak visszavo­nulásakor. Végül a megmaradt lakosok is elhagyták az üszkös romokat, és a várost Esterházy A régi tűzoltószertár Kaposváron, amelyben most cipőbolt működik Pál hercegnek úgy kellett újrate­lepíteni. Ajánlatos volt tehát, hogy a lassan lábra álló Kaposvár is megalkossa saját tűzvédelmi rendeletét, amire 1775-ben ke­rült sor. Az éjjeliőrök - a tűzvi- gyázók - mellé úgynevezett bo­tos embereket osztottak be a megyeszékhelyen: ők hordták a vizet, kezelték a horgokat, laj­torjákat. A lakosoknak pedig minden második portánál egy hordó vizet kellett készenlétben tartaniuk. Önkéntes tűzoltéegyesület az 1870-es években jött létre Ka­posváron, bár tevékenysége nem mindig aratott osztatlan elisme­rést. Megesett, hogy a városkapi­tány - az egylet lassúságára hi­vatkozva - a rendőrség hatáskö­rébe vonta a tűzoltást. A kapos­vári tűzoltóegylet jövőjét ráadá­sul majdnem derékba törte, hogy 1889 augusztusában gyúj­togatás közben tetten értek egy volt tűzoltót. Az egyesület azonban átvé­szelt minden megpróbáltatást, és elszánt bizakodással nézett a jövőbe. Hamarosan be is köszön­tött a fejlődés korszaka. A város­háza mellett tizennégy méter magas mászótornyot állítottak fel az önkéntes tűzoltók kiképzé­sére, a Teleki utca és a mai Mú­zeum utca sarkán pedig felépült az emeletes tűzoltószertár. ► Bővebben: SONLINE.hu Ugye milyen szép ez az épületrész? Vajon hol látható? írja meg: Somogyi Hírlap Szerkesztősége, 7400 Kaposvár, Kontrássy u. 2/A, vagy emeltfejjel@sonline.hu

Next

/
Thumbnails
Contents