Somogyi Hírlap, 2011. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

2011-06-07 / 132. szám

SOMOGYI HÍRLAP - 2011. JÚNIUS 7., KEDD MEGYEI KORKÉP 5 Csillagos ég, merre van a magyar hazám ártatlanság kora Tizenhárom év ítélet nélkül a fogolytáborban, a szovjet tundrán Az út egyedi és expedíciós jel­legű! Jó fizikumot, teherbírást, alkalmazkodó képességet igé­nyel, néha a szélsőséges körül­mények elviselésének képessé­gét. Az út sikere nagymérték­ben függ az időjárástól! Vas András A fenti figyelmeztetés az extrém utakat kedvelő turistáknak szól, s kéthetes csukcsfóldi túrára vonatkozik. Eurázsia legkeletibb részére, a világ ember által lakott leghidegebb pontjára, a Bering- szoros keleti oldalára. Ahol az útleírás szerint átlátni Alaszkába, igaz, csak jó időben, viszont a jegesmedve, a rozmár, a bálna, a farkas garantált, akárcsak a csukcsok, korjakok és kerekek vendég­szeretete. Lássuk be, utóbbi ellenére sem klasszikus úti cél, a mínusz ötven fok kevéssé csalogató. Tizenhárom nap­ra sem, nemhogy tizenhárom évre. Kopecsni Károlynak viszont nem volt választása... A felvidéki Tardoskedden 1919-ben nyolcgyerekes családba született fiút húszesztendősen sorozták be katoná­nak - mivel már az első bécsi döntés után jártunk, hát Kiskunhalasra a ke­rékpáros zászlóaljhoz. Onnan Szeged­re került, ahonnét aztán kivezényelték az orosz frontra: kerekezve, de jobbára a drótszamarat a hátán cipelve kétszer is ágyútűz közeibe került, előbb Odesz- száig, másodjára a lengyel mocsarakig vetette a Sors. De mindkétszer hazatér­hetett, s amikor már azt hitte, megúsz­ta a második világégést, szovjet fog­ságba esett Ercsinél. Mint kémet tar­tóztatták le 1944. december 8-án, s ez­zel megkezdődött tizenhárom évig tar­tó, hihetetlen kálváriája. Szigorított lágerfogságra ítélték - sorsáról egy gyufásdobozba rejtett rö­vidke üzenetből értesült a családja -, s előbb Odesszába hurcolták, ahol egy évet töl- tött, majd átszál- lították Dnipro- yÚfp petrovszkba. A há­ború már régen vé­get ért, s talán már abban reményke­dett, az egyik hadifo- goly-transzporttal hazaindulhat, amikor tényleg vonatra rak­ták, csak éppen nem nyugat, hanem kelet fe­lé. Majd tízezer kilomé­tert zötykölődött vele a szerelvény a Vlagyivosz­tok melletti Nahodkáig, ahol egy tízhektárnyi tá­bor lett tizenkétezer ma­gyar, román, olasz, ukrán, lengyel és cseh fogoly új ott­hona. Persze csak a szabad ég alatt, nem véletlenül csendült fel szinte min­den este a dal: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám...” Pontosan nem is tudták, mennyi időt töltöttek a szögesdróttal - melybe áramot vezettek őreik - kerített tábor­ban, ám utóbb kiderült, Nahodka csak a szelekciót szolgálta: az átlagos, vagy annál gyengébb fizikumú foglyoktól akart megszabadulni a szovjet. Aztán egy nap hajóra pakolták az életben maradiakat, s Kamcsatka megkerülé­sével Anadirba szállították őket. Csukcsföld keleti részére, szembe Alaszkával... Fűtés nélküli fabarakkokba, mohá­val bélelt deszkapriccsekre kerültek, a foglyok összebújtak, hogy legalább egymást melegítsék. Mínusz ötven fok felett már dolgozniuk kellett, 250 kilo­méteres utat kellett építeniük a félszi­get belseje felé. Vödörnyi gödröket rob­bantottak a hóba, hogy aztán fűrésszel szabdalják tovább - az így nyert jég­tömböket olvaszthatták fel főzéshez, mosáshoz, iváshoz. Egy-egy hóvihar esetén egész brigádok tűntek el a tundrán, az első tél végére az 1500 fős transzportból alig százan maradtak...- Szökni lehetetlen volt - mesélte jó­val később testvérének, Vincének, a kutasi állami gazdaság egykori igazga­tójának Kopecsni Károly. - A helyiek némi élelemért, vodkáért elfogták a szökevényeket, de ha ezt meg is úszták az emberek, még ott voltak a farkasok és a jegesmedvék. Vittek vissza olyan foglyot a táborba, aki szökéskor a túl­élés reményében még meghalt társá­ból próbált erőt meríteni... Évek alatt is csak 35 kilométernyi út készült el, Kopecsni Károly negyvenkét kilóra fogyott le, de legalább élt. Körülötte többször is lecserélő­dött a fogolyállomány, s úgy tűnt, ő sem bírja tovább, hiszen megbetege­dett. Visszavitték az anadiri kórházba, gyógyulása után pedig, mint régi fogoly a mosodába, majd a kórház hullaházá­ba került. Itt ismerkedett meg Vaszil Szergejevics orvos főhadnaggyal, aki át­helyeztette a lakásába szolgálónak. Már úgy tűnt, kissé jobbra fordult a sora, amikor jött a parancs Moszkvából: a hadifog- -v lyokat át / kell veze- "" / nyelni Ja- kútfőidre. / Kissé nyuga- / tabbra került / Szibériába, az / Indiginka folyó / partjára, Szu- • Kujdunyinba. Fa­irtáson dolgozott, immár egyedüli ma­gyarként, egy észt és egy litván fiú lett a szobatársa. Tizenegy esztendő telt el fogságba esése óta, amikor a csukcsföldi Magadanból egy magyar fogoly tudo­mást szerzett róla, hol dolgozik Kopecsni Károly, s megüzente neki, hogy haza lehet menni! Ekkorra a he­lyiek már többször is megkeresték, úgysem engedi el onnan senki, vegye fel a szovjet állampolgárságot, s egy csapásra jobb lesz az élete; különben is, valahol testvérek, hiszen Rákosi Má­tyás felesége is Jakutföldről szárma­zik... így viszont magyarként, de gyalog, élelem és papírok nélkül jndult útnak, nyolc hónapon át vándorolt keletre. Mire Magadanba ért, elment a hajó a jó hír forrásával, Móricz Ferenccel a fedélzetén, s újabb nyolc hónapot kellett várni a követke­zőre, hiszen befagyott a tenger. Addig is tizenegy év után hazaküldhetett egy levelet. Haza, legalábbis ahogyan ő Tardoskeddet képzelte. Hiszen nem tu­dott róla, hogy a falut ismét Csehszlo­vákiához csatolták, a magyarokat pe­dig kitelepítették - a családját éppen Tolna megyébe. Végül egy Moszkvá­ban tanuló magyar diák segítségével sikerült lelevelezni az utazását, a szov­jet fővárosban tanulók segítettek be­szerezni a szükséges iratokat is a ha- zaúthoz, no és némi pénzt is összedob­tak neki. Ám hiába volt már együtt minden, a magyar nagykövetség csak­nem adott neki útlevelet. Arra hivat­koztak, sokkal komolyabb gondok van­nak most odahaza, mint Kopecsni Ká­roly útlevele. Újabb év múltán, 1957. május 4-én indulhatott csak haza: a skorbuttól már kihullottak a fogai, a lábujjai le­fagytak, de úgy érezte, megérte: Zá­honynál végre ismét magyar földre lé­pett. Tizenkét évet és 163 napot töltött fogságban: 4512 napot, ítélet nélkül. Idehaza, miután a Vöröskereszt értesí­tése szerint eltűnt, 1951-ben jelképe­sen eltemették, s gyászmisét mondat­tak érte. Budapesten át vonatozott Dombóvá­rig, ahol Vince öccse várta. A kutasi állami gazdaság igaz­gatója. Az egyetlen ember, akivel megosztotta fogsága részletes történetét. Kései rehabilitáció A szovjetunió Legfelsőbb Bírósága felszólítására az 52065. számú politikai fo­goly katonai alakulat ügyé­sze 1983. február 28-án ér­vénytelenítette a Kopecsni Károllyal kapcsolatos váda­kat, s ügyét bűncselekmény hiányában lezárták. Hu­szonhat évnek kellett eltelni, hogy rájöjjenek, ártatlanul hurcoltak meg egy embert. Akiben, mivel hazatérése után hosszú évekig megfi­gyelték, az is felmerült, hogy visszatér Jakutföldre, hiszen úgy talán neki és családjá­nak is könnyebb lesz. KOPECSNI KÁROLY végül maradt, s tizenhárom évvel rehabilitációja után hunyt el gyógyíthatatlan beteg ségben. Azt hittük, minden rendben, vagy ötször átvettük, mit kell ma­gunkkal vinni, s semmi sem hi- bádzott. Útlevél, pénz, útikönyv, cigi, különféle sztrádamatricák - minden oké, indulhattunk. Az M1-M7 bevezetőjénél jött a kese­rű ébredés: a térkép otthon ma­radt No, nem a pesti lakásban, hanem otthon otthon, Kaposvá­ron. Az egyetlen nyitva tartó hely hajnali fél egykor a budaörsi gaz­daságos hipermarket. Ahol per­sze normális autósatlaszt nem le­hetett kapni, csak a saját márkát - bár a cég térképészeti múltjával kapcsolatban volt némi fenntartá­sunk, azzal vigasztaltuk magun­kat, tulajdonképpen csak autópá­lyán közlekedünk, azaz nagy hi­bába nem futhatunk bele. A bajor fővárosig tényleg flot­tul ment minden, ám amikor először használni kényszerül­tünk a zsírúj atlaszt, kiderült, nemcsak ára miatt gazdaságos, az információkkal is szűkén bá­nik. A körgyűrűről leágazó sztrádák irányába jelölt telepü­lések ugyanis hiányoztak belőle. Például a Bodeni-tó keleti part­ján fekvő Bregenz, ami nem mellékesen az osztrák tarto­mány, Vorarlberg központja. így hát kizárásos alapon, megérzés alapján választottunk útirányt, s szerencsére hatodik érzékből el­találtuk a letérőt, így végül elju­tottunk előbb Bregenzbe, majd az osztrák-svájci határra. Sőt, Zürichbe is, bár utóbbi már nem volt kunszt, csak követni kellett a feliratokat. Sokáig úgy tűnt, a helvét sztrádák sem kiismerhetetle­nek, a térkép a hátsó ülésen pi­hent egészen a franciaországi Chamonix-ig. A Mont Blanc lá­bánál aztán hülye ötletem tá­madt: mi lenne, ha nem a koráb­bi úton, Genfen át térnénk visz- sza Zürichbe, hanem átkelve egy alpesi hágón, Martignyn ke­resztül. Nosza, atlasz a kézbe, útirány lecsekkolva: a hegy túl­oldalán Sión felé indul a sztráda, s megy Luzernén keresztül Zü­richbe. Új irány, új élmények, rá­adásul vagy 150 kilométerrel rö- videbb, mint idefelé, nyolcra ví­gan otthon vagyunk. Az út Martignyig gyönyörű volt, át a hágón, havas hegy­csúcsok, patyolattiszta folyók, egy kis kalyiba, műit a francia­svájci határ, alig háromnegyed óra alatt átértünk. És a térkép szerint elindultunk Sión felé... Elsőként az lett gyanús, hogy a város után véget ért az autópá­lya. És hogy sehol sem láttuk ki­írva nemhogy Zürichet, de még Luzernt sem. Viszont egyre többször jelezték Simplont. Ami ismerősnek tűnt, de csak egy óra múlva ugrott be, honnét: a világ egyik leghosszabb alagútja az Alpokban. S Olaszországba vezet. Az tehát már biztos volt, hogy eltévedtünk, csak azt nem tudtuk, merre járunk. A telepü­lések ugyanis, amelyeken átha­ladtunk, nem szerepeltek az at­laszban. Amely ezen a tájon egy­általán semmit sem jelzett. Csak a Simplont, illetve egy idő után Furkát. Mivel utóbbit nem az olasz határ felé, így rá szavaz­tunk. Sötétedett, amikor ráfor­dultunk a hegyi útra, mely hamarost alig másfél sávosra szűkült. Furkától 40 kilométerre jártunk, kár, hogy nem tudtuk, merre. Az atlasz ilyen kicsinysé­gekkel nem foglalkozott. Az úti­könyv névmutatója sem, marad­tak utóbbiban a térképek, hátha valamelyiken kiszúrjuk. Időnk volt, ha akartunk volna, sem ro­hanhattunk, kettesnél jobban nem lehetett felkapcsolni a vál­tót... Zsolt a könyvet bújta, én a benzinjelzőt fixíroztam, illetve az út mentén az idő előrehalad­tával szépen hízó hófoltokat. Egy óra múlva már másfél méteres hófalak között haladtunk, ami­kor végre kiderült, merre is já­runk. Svájc egyik legszebb ré­szén, a Három-hágó vidékén. Mely júniustól augusztusig ko­csival is járható. Ezidőtájt, ápri­lis végén: nem. Amit magunk is megtapasztaltunk: egy S-ka- nyarból kiérve lavina zárta el az utat. Ha valaki tolatott már ha­vas szerpentinen, nyári gumi­val, szürkületben, el tudja kép­zelni, hogyan értünk vissza az utolsó településre. Némi nyomo­zás után kiderült, autószállító vo­nattal lehet a hegy gyomrán át a túloldalra jutni. És, hogy 1900 méteren eszetlenkedtünk éppen. Negyven perc vonatozás és két óra sztrádázás után, éjfél előtt már otthon is voltunk. Utóbb ki­derült, a térkép jobb oldalai 3 centivel elcsúsztak. Újrafűzni nem lett volna gazdaságos... VAS ANDRÁS TÁRCÁJA A térkép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents