Somogyi Hírlap, 2010. december (21. évfolyam, 279-304. szám)
2010-12-31 / 304. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2010. DECEMBER 31., PÉNTEK SZILVESZTER 11 száz év Festők, nagyurak, munkanélküliek, orvosok a kaposvári múltból és a jelenből; jeles napokon kötelező a visszanézés, hiszen ami egyszer megtörtént, soha nem múlik el RÉGI KAPOSVÁRI SZILVESZTEREK A jeles napokon „kötelező gyakorlatokat” is előír számunkra a hagyomány. December 31-én ilyen elmu- laszthatatlan tevékenység a visszatekintés. Az alábbiakban régen elmúlt kaposvári szilveszterekre vetünk egy-egy futó pillantást. Bár azt azért tudnunk kell, hogy ami egyszer megtörtént, soha nem múlik el nyomtalanul... Nagy Zoltán Ha az utóbbi bő egy évszázad várostörténetének képzeletbeli naptárkönyvét lapozgatjuk (igaz is: talán valóban érdemes lenne ösz- szeállítani egy ilyen kötetet!), mindjárt Galimbertiék szomorú szilvesztere köti le a figyelmünket. 1897 utolsó napján hunyt el Kaposváron Galimberti Alajos, a Rippl-Rónai és Vaszary árnyékában kissé elfeledett festőművész. A trieszti születésű, olasz-francia származású és olasz anyanyelvű fiatalember még a Luigi keresztnévre hallgatott, amikor a velencei festészeti akadémiára járt. Öröksége kötötte Somogyhoz, de a vagyon egy részét a megye árvaszékének gondnoka elsikkasztotta. A megmaradt pénzből Galimberti egy utóbb Olaszpusztának nevezett birtokot vásárolt Kaposfüred határában. 1880-ban települt át Kaposvárra az akkor már sokgyermekes művész, aki hamarosan több látképet is festett a városról, és számos portrét a városi polgárokról. Legnagyobb vállalkozása a szent- balázsi templom oltárképe volt. Amúgy leginkább a gazdálkodás kötötte le a figyelmét, a festést egyre lanyhuló becsvággyal folytatta. A tehetséges helybeli fiatalokat - köztük Kunffy Lajost - azért szívesen tanította festeni a kaposvárivá lett külföldi művész. Galimbertinek nemcsak a képei voltak olaszosan derűsek, hanem őt magát is kedves, könnyen barátkozó, nyílt természetű embernek tartották. Nagy szenvedélye a dohányzás volt - talán nem véletlen, hogy tüdőrákban halt meg ötvenéves korában. Nevét egyebek közt a Galimberti utca örökíti meg Kaposváron, amely egyúttal tragikus sorsú fiára, a híres kubista festőre, Galimberti Sándorra is emlékeztet A következő dátum már nem ilyen szomorú évforduló: 1911. december 31-én - azaz 99 éve - adták át rendeltetésének a Kaposvári Nemzeti Kaszinó székházát az Esterházy (a mai Baj- csy-Zsilinszky) utcában. A kaszinó maga akkor már több mint hetven esztendeje létezett, még a reformkorban alapították, s egyike volt az ország legrégibb társas egyesületeinek. Eleinte a Korona Szállóban béreltek néhány termet, s mikor az egyesület vezetői kiszemeltek egy telket az önálló épület számára, a tagok nem lelkesedtek túlzottan az ötletért. Ma már furcsának hat, de leginkább azért támadták az elképzelést, mert nem akarták, hogy az új kaszinót „a városon kívül” építsék meg. Akkoriban éppen csak megkezdődött Kaposvár északi irányú terjeszkeElmúlt szilveszterek fényeire szívesen emlékeznek a kaposváriak Az egykori Nemzeti Kaszinó épülete az Esterházy utcában dése, s csupán néhány középület állt a városnak ezen a részén. Mikor azonban megszellőztették, hogy megemelkedhet a Korona Szállóban levő (amúgy is szűk) helyiségek bérleti díja, a kaszinótagok nyomban értékelni kezdték az új telek előnyeit. A város egyik legszebb szecessziós épületét végül alig tíz hónap alatt felhúzták a Molnár Endre budapesti építész tervei alapján dolgozó kaposvári iparosok. Az építkezés 110 ezer koronába került, beleértve a központi gőzfűtést, a villanyvilágítást, valamint a szellőzést biztosító és szintén árammal működő ventilátorokat. Az épületben hall, biliárd-, kártyázó-, társalgó- és táncterem, olvasóterem és nagyterem várta Kaposvár és Somogy megye előkelőségeit. Márffy Emil főrendiházi tag, a kaszinó elnöke bőkezűen támogatta az építkezést, ő készíttette a kertben a tenisz- és a tekepályát, ő gondoskodott a parkosításról, s ajándékozta a bútorok nagy részét. Az 1911 szüveszterén rendezett avatóünnepségen mintegy háromszázan voltak jelen. A fényes estély a következő évre is áthúzódott, hiszen a legkitartóbb táncosok még január elsejének reggelén is ropták. Az épületet - amely ma a Technika háza, a MTESZ otthona - csaknem száz éve „a társadalmi együttérzés ápolására” emelték. Talán azóta sem vált időszerűtlenné ez a program... Legismertebb festőnk kultusza ma Is élénken él Kaposváron Rippl-Rónai a város kulturális életének is meghatározó alakja volt Ugyanez az épület ma a Technika háza, az utcanév ma Bajcsy-Zsilinszky Nyolc esztendő múlva a város akkor már legnevesebb festője és kulturális életének központi alakja, Rippl-Rónai József is erre a „társadalmi együttérzésre” számított, amikor hatvanöt képét kiállította Kaposváron. (Micsoda nyolc év volt ez! Világháború, forradalmak, Trianon...) Rippl-Rónai a tárlat jövedelmét a hadifogoly-csereakció szolgálatába kívánta állítani, ezért volt különösen sajnálatos, hogy az esemény iránt csak igen lanyha érdeklődés mutatkozott. Pedig a rendezők valóban bevetették magukat; Kovács Antal alezredes, Somogy és Baranya megye katonai parancsnoka „hazafias és lelkesítő” megnyitó beszédet tartott az alispáni hivatalban, ahol a kiállítást rendezték. A sajtó azzal magyarázta az érdektelenséget, hogy a festőművész most bemutatott képeit már látta a nagyérdemű: „Egy Rippl-Rónai-kiállítás Pesten vagy Bécsben, vagy akárhol szinte művészettörténeti esemény lenne - mindenütt, csak Kaposváron nem. Itt a közönség sokkal jobban ismeri Rippl- Rónai képeit, mint kellene, ám sokkal kevésbé érti művészetét, mint az kívánatos lenne.” Mindebből mit őriztünk meg mind a mai napig? Rippl-Rónai József kultusza kétségtelenül él Kaposváron. De vajon mi a helyzet a korabeli újságból idézett utolsó megállapítással? Újabb tíz év múltán - 1929 szilveszterén - már a gazdasági világválság volt a legfőbb téma Kaposváron. A városi közgyűlés ezen a napon határozta el, hogy százezer pengő kölcsönt vesz fel a munkanélküliség enyhítésére. (A pénz nagy részét - munkadíj formájában - az utcák és a csatornahálózat javítására meg a Szokola-berek feltöltésére fordították.) A válság Kaposvár gazdasági életében is nagy pusztítást végzett. Néhány fontos ipari üzem meg is szűnt ebben az időben: egyebek közt a vasgyár, a Hazaimalom, a sörgyár, az Erzsébet Gőzfürdő és Műjéggyár, a Mayer-féle nagy múltú kaposvári kocsigyár, az Építőipari Részvénytársaság. Mintegy 1600- 1700 kaposvári család ismerkedett meg közvetlenül is a munkanélküliség gondjával. A városi önkormányzat szegényügyi, majd takarékossági bizottságot alakított, közmunkákat szervezett, a harmincas évek elején ínségkonyha is nyüt Kaposváron. Tehát: munkanélküliség, szegénység... Talán bizony még ebből az örökségből is terheli valami a batyut a hátunkon? Legjobb lesz, ha ugrunk is mindjárt csaknem fél évszázadot. 1978 szilveszterén vonult nyugalomba a megyei kórház 20. századi történetének egyik meghatározó alakja, dr. Bodosi Mihály, a baleseti sebészet osztály- vezető főorvosa. Az erdélyi származású orvos múlhatatlan érdemeket szerzett a kaposvári kórház fejlesztésében. Tevékenysége azonban túlnőtt a gyógyításon és a szervezésen - bár az is elég lett volna egy munkás élet számára. A majdani főorvos a legkiválóbb magyar ugróatléták közé tartozott; egyebek közt részt vett a berlini olimpián. 1933-ban egy pécsi versenyen elsőként került a két méter fölé Európában, s huszonegy esztendeig tartotta a magyar magasugrórekordot. Atléta-pályafutását befejezve a szakmájának élt. (Sebészként nagyon vigyáznia kellett a kezére, ezért csínytevő gyerekei olykor megúszták az elfenekelést.) De ez sem volt „elég”: dr. Bodosi Mihály az 1960-as évektől a kaposvári kórháznak nemcsak a fejlesztésével, hanem a történetével is behatóan foglalkozott. Kutatásai során aztán jobban megismert néhány levéltári irategyüttest, mint maguk a levéltárosok. Bár ezt a munkáját sajnos nem sikerült befejeznie, a 2005- ben elhunyt orvos emléke biztosan nem megy feledésbe a megyeszékhelyen. A jeles sebész- sportoló-történész 1994-ben díszpolgári címet kapott Kaposvár városától, s 2009-ben emléktábláját is felavatták a sportcsarnoknál, ahol az egyik pálya már az ő nevét viseli. Mindenekelőtt azonban a Kaposi Mór kórház emlékeztet erre a sokoldalú erdélyi-kaposvári emberre: az intézmény, amelynek kiépítésén és korszerűsítésén öt évtizeden át munkálkodott. December 31-én éjféltájban, amikor melengetni kezdjük a kezünkben a pezsgőspoharat, a városért-megyéért-hazáért munkálkodó eleinktől se tagadjunk meg egy-egy hálás gondolatot.
