Somogyi Hírlap, 2010. június (21. évfolyam, 125-150. szám)

2010-06-05 / 129. szám

5 SOMOGYI HÍRLAP - 2010. JÚNIUS 5., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Templom emeli a vándorasztalost megbékélés Pápai trónuson, Sissi-szekrényen dolgozik, és közben haza gondol Négyévesen, nágocsi álla­mi gondozottként egy fa­korpusz látványa terelte a vallásosság és az asztalos­ság irányába. Az évszáza­dos bútorok restaurátora most templomépítéssel köszönné meg a szülőföld támogatását. Balassa Tamás „Rostás Árpád vagyok, műbútor­asztalos művész”, így fogalmaz honlapján, ahol kifogástalan ele­ganciával mosolyog a biztató jö­vőbe. Hetykén, csípőre tett kéz­zel. Semmi kusza magyarázkod­hatnék, semmi „elnézést, hogy cigány vagyok” érztjs nincs a megjelenésében. Vándoraszta­losnak, dolgos cigányembernek tudja magát, miért is exkuzálná magát bármi miatt. Személyisége a büszkeség és a szerénység, a gazdaság és a szegénység különös elegye. A kalandos életű restaurátor életé­nek kettősségét fokozza, amint betekintünk a kaposvári fafel­dolgozó telephely egyik lelakott kutricájába, ahol több száz éves patinás bútorok egymás he- gyén-hátán várnak megújulás­ra, és ahol alkalmasint a mű­vész is álomra hajtja fejét hatal­mas művészeti albumok között. Nincs is időnk az osztályon alu­li kvártély minőségén megüt­közni, máris elmagyarázza: éj­nek évadján gyakorta elkapja az ihlet, és akkor nekiül, rajzol, dolgozik. A munka a mindene. Gyer­mekkorában kezdődött e ka­land, halljuk a lendületes beszé­dű mester történetét, aki bútor­ról bútorra haladva merülne el egy-egy új fejezetben. Nehéz szövegösszefüggésben tartani, de a kusza részletek, akár a II. Rákóczi Ferenc örökéből szár­mazó tölgyszekrény vagy Sissi hercegnő udvaron időző bútorá­nak dióajtaja, összeállnak. Bár ez laikus szemmel kétséges.- Egy perc', és bármelyiket összerakom! - lép el egyik, majd másik alkotóelemért, hogy eloszlassa kételyünket, amit a talpalatnyi raktárok összefüg­géstelennek látszó rendszere miatt fejezünk ki. Négyéves volt, amikor gyer­mekotthonba került. Ma már a szüleinek is hálás ezért. Tanára­Reneszánsz ember. Rostás Árpád templomépítéssel hálálná meg a szülőföld segítségét és szeretetét inak, mestereinek nem külön­ben, mindannyiuknak szerepe van abban, hogy kitanulta az asztalosságot. Később a restau­rátori tudományokat autodidak­ta módon sajátította el. A nágo­csi oktató-nevelő időket gótikus templom építésével hálálná meg embernek, Úrnak. Ökumeni­kussal, elvégre egy az Isten. A Megbékélés templomában Ma­gyarország történetét faragná meg a mester, és a kivándorolt magyarság világtalálkozóját is szeretné megszervezni. A templom tervezése, s az épí­téshez az anyagiak előállítása folyamatban van. Az elképzelé­sek Mújdricza Péter, a magyar- földi templom tervezőjének asz­taláról származnak. Rostás Árpád az építkezéssel a somogyi romák munkahelyte­remtésének fontosságát is hang­súlyozza, s a szakképzésük le­hetőségét is erősítené.- Nézze csak - mutat egy ak- varellszerű nagyméretű képet -, ez egy pápai trónus lesz. Két­százéves szlavón tölgyből készí­tettem, most mennek a kárpi­tosmunkák. Hazánk címerét is Bocsánatkérés a magyar néptől (Részlet Rostás Árpád írásá­ból) „elborzaszt, amit tesznek egyes csoportok a kisebbségi­ek megalázásában, de ép­pen így elborzaszt, amit a ci­gányság lelketlen kisebbsége művelt a többségiekkel... A származásomat nem aka­rom letagadni, de azt aka­rom, hogy az emberi maga­tartásom és a munkáim után ítéljenek meg!... Igaz­ságtalan és erkölcstelen, hogy amíg a becsületesen dolgozó emberek csak havi 60-80 ezret keresnek, addig a segélyből élők többet kap­nak. Kérdem, miért menné- nekel dolgozni a cigányok, ha munka nélkül több pénz- Hez juthatnak^mint akik dolgoznak? Megkockázta­tom, hogy nem az az igazi bűnös, aki bedől és munka nélkül felveszi a szégyente­len segélyeket hanem aki olyan körülqiényeket hozott létre, hogy a bűnözés lehet& ségét megteremtette!” szeretném rátenni. Már felvet­tem a kapcsolatot az egyházzal, a Vatikánban szeretném átadni XVI. Benedeknek. A kisember gigantikus, elru- gaszkodottságukban is szép ter­veinek ismertetése közben még mindig úton vagyunk a műhe­lyek között. Rostás Árpád a fotó­záshoz magára ölti vegyszer­marta munkáskötényét, igyek­szik a középütt éktelenkedő lu- kat eltüntetve megkötni a pert- lit, de lebeszéljük a kimódolt gesztusról. Nincs miért szabad­koznia, a vegyszer az bizony mar. És restaurátori tevékenysé­gének elmaradhatatlan kelléke. Az adott fához sékelt speciális keveréket összeállítva varázslat­ra képes, pillanatok alatt száz éveket fiatalodik a fa. A hulladéknak látszó Sissi- szekrény egyik intarziás tükör­betétjén ntutatja a csodát, amint a görcsbe vetemedett anyag is­mét síkban, megtisztulva vár az összeállításra. Egy kilencvenkét éves asszonynak a gyermekko­rát jelenti az 1823-ból származó cseresznye-dió írószekreter, amit hagyatékának részeként újít föl.- Ezekkel a régi bútorokkal visszaadom az emberek emlé­Lépcsőfokok ROSTÁS ÁRPÁD antik bú- | torokat, műtárgyukat, f templomok-, kastélyok berendezéseit, külső- és 5 belső díszítő elemeit ké- | szíti. Bejárta Európát, restaurálta a Napkirály ■ egyik versailles-i kasté- m lyának parkettáját és konzolasztalát, de mun­kái közt találjuk a Do­hány utcai zsinagóga vagy az Országház fa­anyag-rekonstrukcióit. „Reneszánsz ember”, igazi humanista, aki nem felejti, honnan jött. így fogalmaz róla a Ma­gyar Építőművészek Szö­vetségének honlapja bu­dapesti előadásának be- harangozójában. A DÍSZVENDÉG Gyarmathy Lívia Kos­suth- és Európa-díjas filmrendező volt, akinek levetítették Lépcső című 1995-ös dokumentum­filmjét, ami az akkori szemle legjobb rendezé­sének díját kapta. keit - magyarázza lelkesen Ros­tás Árpád. Az évszámokat, fejti ki egy 1869-es bécsi barokk szék mellett, az asztalostech­nikákból, a mesterek keze nyo­mából tudja. Velük, hozzájuk beszélgetve találja meg a felújí­tás fortélyait. Lassan olyanná vá­lik, mint a reneszánsz nagyjai. Ötszáz év, és minden kiderül. A fiát mindenesetre Michelangeló­nak nevezte el. SEGÍTÜNK F. SZARKA íIIF1 ÁGNES Csókainvázió Marcaliban MARCALI OLVASÓNK írta SMS-ben, hogy a Gábor Áron utcai lakóövezetben el­szaporodtak a csókák. Haj­nali öt órától sötétedésig el­viselhetetlen lármát csap­nak. Mit lehet tenni elle­nük? - kérdezte. nagy Gábor, a Duna-Dráva Nemzeti Park munkatársa válaszolt.- A csókák, ugyanúgy mint a varjak szívesen fészkel­nek az ember közelében lé­vő parkok magas fáira, és éktelen lármát tudnak csap­ni. A csóka védett madár, nem lehet lelövöldözni vagy más módon kiirtani. A vé­dekezésnek az egyetlen módja, a vetési varjúhoz ha­sonlóan, hogy a költési idő­szakon kívül leverik a fész­keket. Bár ez nem gátolja meg a madarakat abban, hogy később visszaköltözze­nek. az olvasónak a Dél-dunán- túli Regionális Környezetvé­delmi és Természetvédelmi Felügyelőséghez (Pécs Pap* nevelde utca 13.) kell egy kérelmet benyújtani, ahol mérlegelik, hogy egyéni vagy közügyről van szó. En­nek fényében döntenek a megoldásról, miután meg­hallgatták a Duna-Dráva Nemzeti Park szakemberei­nek a véleményét. Változott a határnap több millió embernek okozhat bosszúságot, illetve akár többletkiadást, hogy a sárga csekkes befizetések estében 2010. május 1-jétől a fizetési megbízás azon a napon teljesül, amikor a pénz a kedvezményezett számláján megjelenik. Ki­mondottan fogyasztóbarát megoldás lenne, ha a csek­keken a csekk befizetés ha­tárnapját tüntetnék fel, nem pedig a pénz beérkezésének határidejét. Ezer növendék és fél évszázad a zeneiskolai katedrán búcsúkoncert Nemcsak a zenét, hanem a szeretet erejét is útravalóul adta diákjainak Gallai Istvánná Igazi pedagógus. Olyan, aki nem­csak a tudását, hanem a lelkét és minden szeretetét a tanítványai­nak adja. Olyan, aki az élet szép­ségeire is megtanítja növendé­keit, örök útravalóul. Gallai Istvánná 54 év után bú­csúzik a zeneiskolai katedrától. Azt mondja: nem tartotta szá­mon, de fél évszázad alatt ezer­nél is több diákot tanított zongo­rázni. Azt mondja: ezt Isten aján­dékának tartja. Pedig nem ké­szült zenei pályára.- Édesanyám mindig énekelt, zongorázni is tanult, innen a ze­ne szeretete. Édesapám mérnök volt, én is kutató-vegyésznek ké­szültem. Nem igazán a családi indíttatásnak, hanem a szere­lemnek köszönhetem, hogy vé­gül zongoratanárnő lettem - néz mosolyogva párjára. - Amikor szóba került a pályaválasztás, ő rám nézett: ugye nem mész el...? Én pedig azzal, hogy nemmel vá­laszoltam, egyúttal örök életre igent mondtam neki. Ennek 56 éve. Ennyi időt csak szeretetben és boldogságban lehet megélni. Azt mondja: biztosan megta­lálta volna az örömöt abban is, ha kutató lett volna egy laborató­riumban. De mennyire más volt gyermeklelkekkel foglalkozni... Volt olyan tanítványa, akit 10-12 éven át tanított, a szeme láttára nőtt fel. Ez olyan erős kötelék, olyan szeretet, ami egy egész életre szól. Van, akinek a gyer­Gallai Istvánné: csodálatos dolog érezni a tanítványok szeretetét Gallai Istvánné 1934-ben született Montevi- deoban. A Munkácsy gimnázi­umban érettségizett, a Pécsi Ze­neművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Férje közgazdász, 56 éve házasok. Három lányuk van, Mária, Judit és Ditta. mekét, sőt az unokáját is tanítot­ta. Azt vallja: változnak a gyere­kek, minden generáció egy ki­csit más. De a jóság és a szeretet iránti vágy az nem változik, az mindenkiben ott van. Csak „ki kell szeretni” mindenkiből a leg­jobbat... Diákjai tanúsíthatják: neki ez valóban sikerüli.- Mindig hittem abban: aki szeretetet ad, azt vissza is kapja. Ez a szeretet sugárzik vissza rám, és ez határtalanul boldoggá tesz. Ezt éreztem most is, amikor a búcsúkoncerten zsúfolásig megtelt a zeneiskola nagyterme az egykori tanítványokkal. So­kan vannak, akik azóta zenei pá­lyára mentek. De az is igazi si­ker, hogy azok, akik az élet más területein találták meg a boldo­gulást, azért ma is gyakran leül­nek a zongorához, évtizedek el­teltével is, mert örömet találnak benne. Hiszem, hogy csak raj­tunk múlik, hogy boldogok le­szünk-e, megtaláljuk-e az örö­möt - mert azt mindenben meg lehet találni. Mondja: fél élete a zeneiskolá­hoz köti, nem is könnyű a búcsú, de ő ezt is derűsen fogadja. Most több ideje lesz a családra. Három lányuk közül a legidősebb orvos, a legkisebb fizikus és angol sza­kos tanár, a középső választotta a zenei pályát. A napokban vár­ják a tizedik unoka érkezését, és már két dédunoka büszke déd- szülei is. Úgyhogy lesz bőven el­foglaltság. S talán több idő jut a hobbikra is: szenvedélye az úszás, egy hónapja már javában tempózott a 16 fokos Balatonban. S persze rengeteg olvasnivaló vár rá, munka az egyházközség­ben. És a tanítványok, akiktől, tudja, sohasem lenne képes el­szakadni. ■ J. E.

Next

/
Thumbnails
Contents