Somogyi Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
2010-02-25 / 47. szám
12 MÚLTIDÉZŐ SOMOGYI HÍRLAP - 2010. FEBRUÁR 25., CSÜTÖRTÖI Ahonnét még a sóhaj sem ér haza... a hadak útján Egy póttartalékos naplója Hirschfeldék kaposvári rum- és likőrgyárától a Don-kanyarig .wo»0'° ulpPiPijll SzOMI L&Oac ii.0f.tA.2Te w>] pöLfftVl 4 VOüPlft^V Garázs mélyéről került elő a napló: az egykori Rákóczi-fut- ballista Horváth József, alias Dodri leírásában végigkövethető a kaposvári póttartalékosok útja a Don-kanyarig, majd a menekülés a pokolból. Vas András A század egészen este tizenegyig nem kapott parancsot a visszavonulásra. Csak akkor riadóztattak, amikor a falu felett már „Sztálin-gyer- tyák világították meg az eget”.- Mínusz 32 fok napközben, tele volt az országút emberekkel - folytatta január 17-én a hajdani Rákóczi-focista. - Minél inkább nyugat felé haladunk, annál több az elhagyott kocsi: kifogyott a benzin. Aztán már nemcsak kocsik, de mind több felszerelést is látni az út mentén - ez az országút a magyar hadsereg pusztulásának jelképe... A tisztek szinte megállás nélkül hajtották tovább az embereket, csak egy cél vezérelte őket, minél messzebb kerülni az előretörő szovjet csapatoktól. Hiú ábránd volt. A szovjet légierő többször is megtámadta a Volokonovka felé visszavonuló menetoszlopot. Másnap hófúvás tette elviselhetetlenné a mínusz 28 fokos napközbeni hőmérsékletet. A század szétszéledt, Horváth Józsefék csak tízen maradtak együtt, s egy lovaskocsival próbálnak nyugat felé vergődni - estére értek be Volokonovkába, megtalálták a század maradékát, de azonnal indulniuk kellett tovább. Akkora volt a hó, hogy fogalmuk sem volt, az úton, a mezőn vagy az Oszkol folyó jegén vonulnak, végül késő estéré beértek Bibikovára, ahonnét egy nap pihenő után, s enyhülő időben, alig mínusz húsz fokban mentek tovább az Oszkol-völgy félméteres havában. Itt botlottak bele mosonmagyaróvári katonákba, akik elmondásuk szerint napok óta gyalogoltak parancs, tisztek, ellátmány és fegyverek nélkül - „akadt olyan, akin még zubbony sem volt” -, s akik esküdöztek, ha az eredeti irányba mennek tovább, a szovjet sítalpas egységek karjaiba futnak. Ennek ellenére az eredeti irányba folytatták útjukat, s Ninovkán át megérkeztek Novij Oszkolba. Itt végre működött magyar városparancsnokság, újra beosztották a katonákat, tiszteket vezényeltek a csoportok mellé.- Sorakozót rendeltek el - folytatja. - Egy tüzér őrnagy szónokolt, s kiadta parancsba, nekünk kell megvédenünk a várost. Puskával és kézigránáttal, mert más nincsen. Csak éppen nem volt elég puska sem, a visszavonulók ugyanis eldobálták fegyvereiket, nekünk pedig korábban sem adtak. Persze a legtöbb egység, hogy élelmet kapott, már szivárgott is el a városból. Én belógtam a tábori posta épületébe, hátha találok valamit, amit otthonról küldtek. Tele volt élelemmel: szalonna, sütemény, tészta, de még szőlő is akadt, valamint cigaretta százas csomagokban. Amennyit csak tudtam, összecsomagoltam, aztán szétosztottam a század tagjai között. Éppen falatoztunk, amikor hatalmas robbanás hallatszott. Az oroszok felrobbantották a vonatokat. Azokon volt az élelem, a fegyverek és a téli ruházat... A tisztek visszavonulót rendeltek el, a kaposváriak Ninovkán keresztül menekültek a mínusz 35 fokban.- Nagyon fáztam, s majdnem felültem egy kocsira, hogy aludjak, de nem lehetett, ugyanis megfagytam volna - olvasható a naplóban a január 21-i beFelső kép: a Rákóczi 1942-43-as csapata, jobbról a negyedik Horváth József Alatta balról: átkelés a Dnyeper jegén 1943 márciusában Alatta jobbról: A tél leghidegebb napján hóból épített sáncok mögül védték az Anna kolhozt Térkép: Bjelgorodtól Csernyigovig Klupjaniban egy családhoz lettek beszállásolva Közel a hazatérés: az ovrucsi úton 1943. április 2Sén Nincs rosszabb az éjjeli menetnél, de mentünk, az életösz* tön vitt bennünket. Minél messzebb, távolabbra... jegyzésnél. - Gyalogoltunk, de közben megfogtuk a kocsi hátulját, s félig aludtam. Később egymásba karoltunk, s így menet közben minden második katona alhatott. Több mint negyven kilométert ván- szorgott így a menetoszlop, mire beértek Mihajlovkába, ahol végre fedél került a fejük fölé. A kaposvári szakaszt egy háromszobás házba szállásolták be.- A házigazda felesége megkérdezte, mennyi idős vagyok - írja Horváth József -, kértem, tippelje meg. Negyvennél idősebbnek mondott, s nagyon meglepődött, amikor mondtam, hogy három nap múlva leszek huszonhárom... Másnap idegen katonák érkeztek a házba, vagy harmincán, az arca, keze, lába, orra, füle mindnek megfagyott. Tíz napja menekültek, egészen a Dontól, vagy kétszáz kilométert tettek meg, míg végre magyarokba boüottak. Ők mesélték, hogy a hadsereg megsemmisült, aki nem halt meg, nem esett fogságba, azok nagyobb része menekülés közben halálra fagyott.- Az egyik azt mondta - olvasható a naplóban hogy a Don a második Mohács. Erre a másik azt felelte, hogy Mohács jobb volt, hiszen aki túlélte a csatát, egy-két napos futás után biztos helyen, otthon volt. Innen viszont a sóhaj sem ér haza...- Ma vagyok 23 éves - írja január 25- én Horváth József. - Reggel jött a zászlósom, s közli, mától a 23. könnyű hadosztályhoz tartozunk, Keserű-csoport (az alezredesről nevezték el) néven a német Cramer-hadtestnek vagyunk alárendelve, az utóvédharcokban kell résztvennünk. És beszélt valami parancsról, hogy ezt a menekülést felkon- colás árán is meg kell szüntetni. Ez volt lány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnokának hírhedt január 24-i hadiparancsa. „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét (...) Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét meg tette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés (...), miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. (...) Innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. (...) Hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. (...) Aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa (...)” - állt a hadiparancsban, mely óriási felháborodást váltott ki utóbb. Másnap hajnalban, mínusz 40 fokban indult délkeletnek az utóvédnek kijelölt alakulat. Háromnapos, óriási félkört leíró menetelés után érkeztek meg Bibikovába, ahol megtudták, Novij Oszkol az úticéljuk. Ahonnét éppen egy hete indultak nyugatnak... S itt derült ki, hogy Novij Oszkolt elfoglalták a szovjetek. Három napot meneteltek hiába. Indulhattak vissza Mihajlovka felé, csakhogy rohamtempóban, hiszen nyomukban volt a Vörös Hadsereg.- Megkezdődött a futás, a maratoni futás az életért - olvasható a naplóban. - A század felszerelését eldobálva menekült. Mire Mihajlovkába értek, már lángolt a település, szó sem lehetett pihenésről, menni kellett tovább keletre.- Itt értek utol a Novij Oszkolból visz- szavonuló németek - folytatódik a leA rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való fel- koncolással, de helyre kell állítani. írás. - A magyar katonák fel akartak kapaszkodni a teherautókra, de a né metek puskával, gyalogsági ásóval verték vissza őket. Néhány kilométerre arrébb pedig magyar tisztek ütötték síbotokkal a visszavonulókat. Én is kaptam jócskán, nem akarták elhinni hogy nem csellengő vagyok, hanem jön az egész századom. Január 30-ra Korocsába ért a menetoszlop, s egynapos pihenőt rendeltek el a tisztek. Hamar kiderült, ára is van az engedékenységnek, hiszen másnap máris indultak vissza keletre. Ez volt a tél leghidegebb napja, mínusz 45 fokban haladtak Dremajlovka felé, az Anna kolhoznál kellett védállást kiépíteni, s két váltásban hat napon át őrizni. Alig volt lőszerük, ráadásul olyan hideg volt, hogy kesztyűn keresztül is a puskához fagyott az emberek keze. Szerencséjük volt, néhány órával azután, hogy feladták állásaikat, megérkezett a Vörös Hadsereg... Az utolsó pillanatban értek Bjelgorodba is: a század percekkel azelőtt haladt át a vasúti hídon, hogy a várost északkelet felől elfoglaló szovjet csapatok odaértek volna.- Borzalmas volt még nézni és hallgatni is - írta Horváth József. - Égett minden, Sztálin-orgona, harckocsi, géppuskák, lövegek hangja váltogatta egymást. Harc volt ez a javából egy nagy vasúti csomópontért. Letértünk az útról, neki a hómezőnek nyugat felé. Elkerülték az ostromlott Harkovot, s tíznapi gyaloglás után megérkeztek Bahmacsba. Itt vonatra pakolták az alakulatot, Nyezsinig utazhattak, aztán ismét gyaloglás következett: Csemyigov mellett egy falu határában jelölték ki az újabb gyülekezőhelyet. Március harmadikára szemlét rendeltek el.- Díszlépésben kellett elvonulni a parancsnokság előtt - olvasható az eseményről -, ám sokan összeestek, éppen a tribün előtt, a társaiknak kellett támogatni őket. A sereg nagyobb része bicegett, mások csak bandukoltak. A tiszteket nagyon lehangolta a megmaradt sereg állapota, látták, nem lehet mégegyszer harcba vetni. Hiába minden parancs, fenyegetés, rendelkezés, a leromlott, használhatatlan ezredma- radványt nem lehet talpra állítani. Megjegyzem, az összeesések, sántiká- lások, rosszullétek előre meg lettek beszélve... Március 6-án a század továbbindult nyugatnak, négy nap múlva átkeltek a Dnyeperen, majd másnap a Pripety folyón. Néhány napnyi menetelés után maguk mögött hagyták Csernobilt, majd március 23-án éjjel megérkeztek Klupjániba. Egy hónapot maradt itt a század, s közben terjedt a hír, bármelyik pillanatban indulhatnak haza.- Közeledett a húsvét - írja Horváth József az indulásunk ideje. Árpilis 25. Mindenki lázban égett, mindenki az otthonra gondolt. Végre beteljesül egy álom: haza, haza, haza. Húsvét reggelén indultak Ovrucsba, átestek a kötelező fertőtlenítésen, s 27-én megindult velük a vonat Magyarország felé. Zsitomiron, Tarnopolon haladt keresztül a szerelvény, mely a hónap utolsó napján, Sátoraljaújhelynél lépett be velük az országba.- Május másodikán érkeztünk Dombóvárra - áll a naplóban -, majd harmadikén hajnali négy órakor begördült a vonat a kaposvári állomásra. Háromhetes vesztegzárat rendeltek el, melyet végül tizenhét nap után feloldottak. Huszonkettedikén délután két órakor hivatalosan is leszereltem, s elindultam hazafelé, a Magyar utcába... Alig több mint fél év után...
