Somogyi Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
2010-02-24 / 46. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2010. FEBRUÁR 24., SZERDA múltidéző 13 HMM Ahonnét még a sóhaj sem ér haza... A hadak útján Egy póttartalékos naplója Hirschfeldék kaposvári rum- és likőrgyárától Garázs mélyéről került elő a napló: az egykori Rá- kóczi-futballista, Horváth József, alias Dodri leírásában végigkövethető a kaposvári póttartalékosok útja a Don-kanyarig, majd a menekülés a pokolból. Vas András Pedig talán már azt hitte, megúszta, az első hullám nélküle indult a frontra 1942 tavaszán. Aztán októberben mégis megérkezett a SAS-behívó: ezzel megszűnt a munkahely, ott kellett hagyni a Rákóczi másodosztályban vitézkedő labdarúgócsapatát, hogy 13-án megannyi társával egyetemben - főként póttartalékosok az idősebb generációból, sok volt köztük a ruszin és a román nemzetiségű - jelentkezzen Hirschfeld Jakab és fia hajdani rum- és likőrgyárában, a Berzsenyi utca 44. alatt.- Bevonulás előtt érdeklődtem egy kicsit, ugyanis nem sok ismeretem volt a katonaságról, hiszen mindössze két hónapos kiképzést kaptam anno - ír az előzményekről. - Az ismerősök tanácsára tiszti legénynek álltam, ezzel megmenekültem a napi kivonulásoktól, gyakorlatozásoktól, ráadásul minden este hazamehettem, volt, hogy még napközben is. Reggelente jelentkeznem kellett a zászlóaljnál, de amúgy nem vegzáltak túlságosan. Itt hallotta azt is, hogy a frontra szánják őket, a 6. gyalogezredhez kerülnek: a betegek, sebesültek leváltására, no és az elesettek pótlására.- Felszereltek bennünket - folytatódik a napló -, ám fegyvert nem kaptunk, azt mondták, majd a fronton. így aztán fegyvertelenül indult el a százötven fős póttartalékos század és a géppuskás szakasz a frontra, valahová Oroszországba, az ismeretlenbe, a háború poklába. Mindenki arra gondolt, vajon mikor és hogyan jövünk vissza? Egyáltalán visszatérünk-e valaha... A századot november 9-én, egy borús, esős hétfőn vagoní- rozták be, délután négy órakor a mozdony egy hosszút Rittyentett, s a szerelvény megindult Dombóvár, vagy ha a végső úti célt nézzük, Oroszország felé.- Az Erzsébet úti rakodónál hullámzik a tömeg - olvasható a naplóban -, rengetegen eljöttek, hogy búcsút intsenek az elvonuló katonáknak. Néppel van tele a váróterem, az utcák, sőt, a vasúti híd is, itt látni katonai előkelőségeket is. Indulókat játszik a katonazenekar, négyesben beszélgetünk, anyám, Ilus és Magda. Utolsó búcsúzkodás, majd én felszállók a vagonba... A hozzátartozók, asszonyok, gyerekek sírnak, integetnek a távolodó vonat után. Ahogyan a kanyarba érünk, már csak azt látom, milyen hosszú a szerelvény. Isten véled, Kaposvár, látlak-e még, te drága szülőföld? A szerelvény este hétre ért Dombóvárra, ahol összekapcsolták a Pécsről érkező hasonló vonattal. Éjfél körül futottak be Székesfehérvárra: a katonák megpróbáltak elhelyezkedni a hosszú útra, ki-ki fekvőhelyet keresett magának - Horváth Józsefnek az egyik vagon folyosóján jutott hely... A \y —i—‘Susto* j£, Jé. _____ ,yc ,,wo-'ív- Másnap Komárom felé mentünk tovább - szól a feljegyzés november 10-ről. - Rajt vagyunk a hídon, átlépjük az egykori trianoni határt. Az állomás trafikjában a meglévő magyar pénzemért cigarettát veszek. Annyi katona rohanta meg a trafikot, hogy biztos, nem maradt áruja. Érsekújvár következett - „szép kis város” -, majd Nyitra, Galán- ta. Az utolsó magyar város, végső búcsú az országtól, aztán már Szlovákiában szaladt a vonat, s estére maguk mögött hagyták Trencsént is.- Az éjjel keveset aludtam, de így is akartam, mert kíváncsi voltam a Vág völgyére - kezdődik a 11-i bejegyzés. - Kora reggel értünk be Zsolnára: Nem nagy hely, mint egy nagy község, fatelepekkel és fűrészgyárakkal körülvéve. Utána csodás vidéken mentünk tovább. Mellettünk a Vág folyik, a parton a vidék tipikus faházai, kétoldalt a Kárpátok vonulatai. Fenyvesek, hófódte csúcsok, s erre is sűrűén látni fűrésztelepeket. Végül elérjük a Jablonkai-hágót, Szlovákia s egyben a régi Magyarország határát Teschen, majd Oderberg következett, utóbbin már látszottak a háború nyomai- „férfit alig láttunk az utcákon, szinte minden munkát nők végeztek” -, aztán a sziléziai gyárvárosok sora. Csütörtökön érkeztek Katowicébe - „annyi a kémény, hogy meg sem lehet számolni” -, aztán tovább a Lengyel Kormányzóság területére, kietlen, sík vidékre, falvakon keresztül, estére aztán Klelcébe értek.- Innentől csak akkor állunk meg, ha a mozdony vizet vesz föl - kezdődik a tizenharmadikai, pénteki írás. - A pályaudvarok tele vannak gyerekekkel, turkálnak a szénben, szalmában, kenyérdarabokat, otthagyott ennivalófalatokat szedegetnek. A nagyobb állomásokon, ahol kicsit többet állunk, asszonyok, gyerekek, öregek hada rohanja meg a szerelvényt, kétségbeesetten kérnek hlebát (kenyeret - a szerző), picskit (gyufát - a szerző) és cigarettát. Tojást és márkát ajánlgatnak helyette. Egy asszonynak adtam cigarettát és egy doboz gyufát, egy márkát nyomott érte a markomba. Kenyeret nem tudtam adni, mi is csak annyit kaptunk, hogy éppen csak elég volt. A pályaudvar másik végén szétlőtt tankok és teherautók... A következő alkalommal Radomban álltak meg, ahol a németek rengeteg szovjet hadifoglyot hajtottak éppen vagonokba- „a kis ablakok szögesdróttal vannak megerősítve, azon nézegetnek minket” -, aztán 14-én átkeltek a Visztulán, elhagyták Debbint - „ahogy lassult a szerelvény, asszonyok és gyerekek rohannák meg a vonatot, német katonák kergették vissza a népet” -, s az éjjel megérkeztek Lukowba. Másnap vonatkísérő katonákkal is. Tizenkilencedikén ér Brjanszkba a kaposvári és pécsi katonákat a frontra szállító vonat.- Óriási erdőségeken megy át a vonat, olyan sűrű, hogy nem látni a Breszt-Litovszk következett, a szovjet határ.- Romokban az egész város - írta Horváth József. - Békében szép, nagy város lehetett. A sín melletti árokban egy ember holtteste látszik ki a vízből. Nem a legjobb látvány. Errefelé már érezni a hideget, főként, amikor éjjel elromlik a fűtőberendezés... A szerelvény tovább haladt kelet felé, 16-án Mlnszkbe értek, másnap Bonrjuszk és Zlobin következett, majd átkeltek a befagyott Dnyeperen.- Fahídon mentünk keresztül, mert mellettünk a régi híd felrobbantva, lógnak rajta a kiégett vagonok - áll a naplóban. Egy nap vonatozás után Gomelbe érkeztek, útközben felrobbantott hidak, kiégett teherautók, felégetett falvak, kilőtt tankok sokkolták a katonákat, akik ekkor találkoztak először 1943. január 5-14.: Sarapovka fák közé - írja a hajdani Rákó- czi-játékos. - Reggel mondták, most megyünk a legveszélyesebb szakaszon, de nem sokat adtunk rá. Errefelé már magyar egységekkel is találkozunk, a sínek mellett kiépített bunkerekben laktak. Ötven-hatvan méter széles vágatok vannak a két oldalon: a németek vágták ki a fákat a partizánveszély miatt. (...) Délután fél öt felé jár az idő, amikor hatalmas robbanást hallok, s olyan világosságot, mely bevilágítja a környéket. Először azt hittem, kézigránátot vágtak a vonathoz, de aztán kiderül, a partizánok aknát tettek a sínre. A robbanást géppisztolytűz követte, csak úgy zuhogott a lövedékek sokasága a vagonokra. Ijedtemben hasra feküdtem, és azon morfondíroztam, vajon a golyók át tudják-e fúrni a vagon oldalát? Aztán egyszer csak hoztak egy honvédőt, vérzett az arca, egy repesz tépte fel. Ő volt az első sebesültünk. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen sebesülése miatt nem jött velünk tovább, hanem mehetett haza... Mi Pocsep- nek mentünk tovább, ahol meghallva, mi történt velünk, azt mondták, szerencsések vagyunk, előző nap két német katonavonatot összefuttattak a partizánok, és halomra lőtték őket... Másnap véget ért az utazás, Harkovon keresztül a szerelvény Bjelgorod- ba ért, ahonnét gyalogmenetben folytatta útját a póttartalékos század.- Átmentünk a városon, rengeteg romos épület fogadott - írja Horváth József -, a házak falain Sztá- lin-karikatúrák, alatta német nyelvű feliratok. (...) Egész nap mentünk, késő délutánra a század eleje már nagyon elhagyott minket, nem is láttuk egymást. Már nagyon havas volt a táj, s sok katona feküdt a hóban a kimerültségtől. Voltak, akik már félig megfagytak... Már éjszaka volt, amikor Ivanovkába értünk, itt volt a vacsoraosztás. Egész nap nem ettünk, erre mi volt: sárgarépa-főzelék... November 22-én bokáig érő hóban haladtak tovább Korocsa felé, másnap Anovkáig mentek, majd Mihajlovkán és Ninovkán át Novij Oszkolig jutottak. Négy nap alatt kétszáz kilométert tettek meg kelet felé. Három nap pihenő következett, aztán a század továbbindult Kosikba.- Sikerült kijárnom, hogy felkerüljek egy teherautóra - áll a november 27-i bejegyzésben. - Utóbb kiderült, alig tizenöt kilométer volt az út. Úgy látszik, itt sokáig maradunk, itt lesz a kiképzés és hozzászoktatás a kemény orosz télhez. Aztán kiderült, csak mi, a géppuskás szakasz maradunk, a többiek mennek tovább Sarapovkába. A gazdámmal, Oros zászlóssal ketten kerültünk egy házba, a házigazda egy tipikus orosz volt, nagy szakállal, Borisz volt a neve. Eleinte visszahúzódók voltak, aztán később mintha a család tagja lettem volna. a Don-kanyarig Megkezdődött a kiképzés, továbbra is fegyverek nélkül - a katonák örültek, úgy gondolták, legalább nem kell majd cipelniük. Bár volt lehetőség tisztálkodásra, egyre többen lettek tetvesek - „eleinte idegesített, később megszoktam” -, de még így szerencsésnek mondhatták magukat, ugyanis kétnaponta indult egy transzport a frontra, ám a kaposváriak a legkésőbbre, január 18-ra lettek besorolva.- Ezekben a napokban kaptam meg az első leveleket otthonról - írja Horváth József 1943. január 4-én -, és bizony sírva olvasgattam őket. Karácsony estéjére aztán karácsonyfát díszítettem, cigarettásdoboz sztanioljá- ból csináltam rá csillagokat és kereszteket, cukorból és papírból szaloncukor-utánzatot. Meggyújtottam a gyertyákat, behívtam a háziakat: a két öreg térdre rogyott, és imádkozni kezdtek... Január ötödikén minden menetszázad elindult Sarapovká- ból, helyükre érkeztek meg a kaposváriak Kosikból. Csend volt, nyugalom, semmi jele a háborúnak, a katonák szinte el is feledkeztek róla, hogy háború van.- Este korán lefeküdtem, de alig aludtam két órát, jött a napos: Riadó! - kezdődik a január 13-i bejegyzés. - Nem öltöztem fel, azt hittem, ez csak próba. Egyszer csak jön a főnököm, s közli, indulunk Bugyenibe. Két- három inget és alsót vettem fel, s éjfél körül elindultunk. Borzalmasan hideg volt... Mínusz harminckét fok. Kosikon és Novij Oszkolon keresztül haladtak, útközben erdélyi magyar zsidó munkaszolgálatosokkal találkoztak, akik a hófúvásban az utat takarították. Annyira hideg volt, hogy a vaj is kőkeményre fagyott, a katonák azt rágcsálták menet közben.- A kezem annyira fázott, hogy sírtam - áll a Január 14. cím alatt. - Útközben a fele társaság arca, füle, orra megfagyott. Felvettem az otthonról hozott kötött arcvédőt, amiből csak a szemem látszott ki. Ahogy lélegeztem, jégcsapok keletkeztek a számat eltakaró gyapjúanyagon... Másnap mínusz 38 fokban haladtak tovább, s egyre többször hallatszott ágyúszó. Tizenhato- dikán tovább csökkent a hőmérséklet, 42 fokos hidegben vánszorogtak á kaposvári katonák. Míg ők kelet felé vonultak, szemből folyamatosan gépesített egységek jöttek: a hadsereg motoros alakulatai vonultak vissza, menteni, ami menthető. Hiszen ekkor már Urivnál - január 12-étől- és Scsucsjénél - január 15-én- is kitörtek a szovjet csapatok, s bár a 2. magyar hadsereg katonái a körülményekhez képest megpróbáltak hősiesen ellenállni, január 16-ra a doni magyar arcvonal összeomlott.- Ilyen lehetett a muhi vagy a mohácsi csata utáni visszavonulás, csak éppen lovakkal - írta Horváth József. - Nekünk most osztanak először puskákat, de persze kevés van, csak minden harmadiknak jut. Nekem például nem, de talán jobb is, így köny- nyebb a futás... Délután kaptunk egy kis időt enni, de nem lehet, a kenyér olyan, mint a kő. Ekkor ért minket a hír, az oroszok áttörték a doni védőállásokat, s már a közelünkben vannak. Hát ezért ez a nagy menekülés! (Folytatjuk)
