Somogyi Hírlap, 2009. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-24 / 301. szám
16 KARÁCSONY SOMOGYI HÍRLAP - 2009. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK ünnepnapokon rákönyökölnek a csendre rács mögött Nem véletlen, hogy a börtönben nem években, hanem karácsonyokban mérik az időt Karácsonyfa, szaloncukor, ünnepi műsor és ünnepi vacsora. Az év legszebb időszakának elmaradhatatlan kellékei. A rácsok mögötti világban azonban minden másként működik. Ott mindezek éppen a legnehezebb, legszomorúbb napokat jelentik, amit azok is nehezen élnek meg, akik amúgy könnyebben alkalmazkodtak a börtön világához. Jakab Edit Istvánnak ez lesz a harmadik karácsonya a családja nélkül, és ez lesz a második a rácsok mögött. Egy különösen csúnya válás fajult odáig, hogy büntetőügy és szabadságvesztés lett a következménye. Jogerősen három év kiskorú veszélyeztetése, magánlaksértés és könnyű testi sértés miatt. István ma is harcban áll az igazságszolgáltatással, mert azt mondja: nincs mit szégyellnie, ő csak a gyerekeit szerette volna látni, senkit sem akart bántani... De ez nem változtat azon a tényen, hogy a börtönben kell ka- rácsonyoznia.- Sohasem voltam büntetve, el sem tudtam képzelni, milyen ez a benti világ. Amikor valaki bekerül, először fel sem fogja, mi történik vele. Azt hiszi, hogy ez csak valami szörnyű tréfa, egy rossz álom. Aztán valahogy betörik az ember. De megszokni, feldolgozni sohasem lehet. Nekem szerencsém van, mert munkát vállalhatok. Kialakult bent egy csapat, sokat beszélgetünk. Számos emberi sors összefonódik itt. Van számítógép, tévé, sportolási lehetőség. Telik az idő, csak nagyon lassan. De a karácsony, az egészen más. Az mindig kizökkenti ezt a megszokott ritmust, felkavar mindenkit. Van műsor, zenei program, de ez nem pótolja a kinti világot, a családot. Minden hiányzik. A börtön fizikailag eltávolítja a családot, de a lelki kötelék, a ragaszkodás megmarad.- A hétköznapok jóval fesztelenebbek - mondja István. - Olyankor viccelődünk, ugratjuk egymást, zajlik az élet. Az Karácsonykor a börtönben is van műsor, zenei program, aminek örül a rab István: a hétköznap fesztelenebb, a karácsony mindig felkavar mindenkit Az ünnep idején minden zárkába jut legalább egy fenyőág, szaloncukor, s megnyílnak az ajtók karácsonykor, bármilyen furcsa, a börtönben is igyekeznek úgy szervezni a programot, hogy eltereljék a figyelmet a bezártságról. Karácsonyfát állítanak, és minden zárkába jut legalább egy fenyőág, szaloncukor. Nagy István kaposvári börtönparancsnok azt is elmondta: karácsonyi műsorokat szerveznek, ahol a fogvatartottak is fellépnek. De lesznek sport- és szellemi vetélkedők is. A lelki gondozásra is kiemelt figyelem jut ilyenkor, a kis kápolnában miséket tartanak. Bár az intézmény anyagi lehetőségei nagyon szűkösek, jó néhány televíziókészüléket megjavíttattak, hogy minden zárkába jusson az ünnepekre. arra is lehetőséget biztosítanak, hogy a havonta két alkalommal érkező mozgóboltban a pénzzel rendelkező fogvatartottak ajándékot, édességet, plüssjátékokat vásárolhassanak, s azt eljuttathassák a hozzátartozóknak. az ünnepi menüt is igyekeznek úgy összeállítani, hogy az az otthoni, hagyományos ízeket idézze: lesz hal, szilveszterkor virsli, lencse. A parancsnok szerint nincs ebben semmi különös: a börtön falai között nemcsak a szigornak, hanem az emberségnek is fő szabálynak kell lennie. ünnepekkor, különösen karácsonykor azonban szinte mindenki magába zárkózik. Mindenki megtörik, a fal felé fordul. Olyankor rá lehet könyökölni a csendre... Mindenki emlékezik, és ha máskor nem is, ilyenkor biztosan válaszokat keres. Van, aki a Bibliában, van, aki a saját lelkében. Én is szeretném megtalálni a választ, hogy hol rontottam el. Ha tudnám, sokkal könnyebb lenne. Tudnám, mit kellene tennem, hogy meg ne sértsek másokat. Tamás azon kevesek közé tartozik, akiknek speciális túlélő stratégiájuk van.- Segítségnyújtás elmulasztása miatt vagyok bent mondja. - Egy férfit, akinek az volt a „bolondériája", hogy az út mellett dobálta az arra járó autókat, véletlenül elsodortam a visszapillantó tükrömmel. Nem sérült meg súlyosan, de hibáztam, mert nem álltam meg. Felfüggesztettet kaptam. Három hónap múlva járt volna le, amikor egy előzés során összekoccantam egy másik autóval. Senki sem sérült meg. De újra elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam meg. Ha nincs a felfüggesztett, közmunkával megúszhattam volna, így viszont nem kaphattam más büntetést, mint letöltendő szabadságvesztést. Azt szoktam mondani: nekem négy évszakom van itt bent, amelyből kettő már letelt. Hogy milyen lesz az idei karácsony, hogyan lehet túlélni, még maga sem tudja. De próbálja már jó előre megerősíteni magát. Hiszen szép családja, két gyermeke van, akik nagyon várják. Azt mondja: munkája kapcsán eddig is sokszor volt távol a tőlük, külföldön is, úgyhogy ez nem újdonság. Akkor mindig azzal próbálta tompítani a hiányuk okozta fájdalmat, hogy „eldugta" a családdal kapcsolatos dolgokat valahova, a szíve, az agya legmélyére. Tudta, hogy jól vannak, biztonságban vannak, és nem nézegetett fényképeket, nem telefonált. így kevésbé fájt. Valahogy most is így lesz...- Próbálom úgy felfogni, mintha most is csak a munkám miatt lennék távol - tette hozzá Tamás. - Próbálom humorral, tréfával elütni, és nem venni tudomást arról, ami fáj. Talán így túl lehet élni. Nálunk hagyományosan hatalmas családi összejövetel van karácsonykor. Nagyon hiányzik a családom, és tudom, hogy én is hiányzóm nekik. Arról is gondoskodtam már, hogy a karácsonyfa alatt ott legyenek az én ajándékaim is, mindenkinek egy kis apróság...- Nehéz lesz a szilveszter is, hiányozni fog a vidám évbúcsúztató a baráti társasággal - gondolt távolabb az időben. - Nekem az a szerencsém, hogy már látom a végét. Csak arra gondolok, hogy a következő karácsony már a miénk lesz. De azt hiszem, már tudom, miért van az, hogy itt bent mindenki a karácsonyhoz méri az időt. Nem azt mondják, hogy két éve, három éve vagyok bent, hanem hogy ez lesz a második, harmadik karácsonyom itt... OLVASÓINK LEGEMLÉKEZETESEBB KARÁCSONYA • • Ünnep a bunkerben Szóládot 1944. december 4-én foglalták el az oroszok. Kozák lovasok jöttek az utcán, egyikük fölkapta az öcsémet, felültette maga elé, és egy vörös csillagos sapkát tett a fejére. A szomszédok meg fölhördültek:- Na, Böröndi, elzabrálták a fiadat? - Később az öcsémet a kozák visszahozta, s közben keservesen sírt És magyarázta, hogy messze-messze ekkora málinki fia van odahaza. Ő sem jószántából jött magyar földre, hanem parancsra! Amit a nagyok elkövetnek, kisemberek isszák meg a levét. 1944 karácsonyán nem jutott ajándék; szaloncukor, de még karácsonyfa sem. Üresek voltak a boltok. Csak az oroszok ricsaja hallatszott, még karácsony estéjén is járták a falut. Akkoriban Szóládon csak öt-hat rádió volt, akik hallgatták, hírül adták, hogy az oroszoktól félni kell. Ezért minden háznál bunkert ástak a kertbe. Édesapám is készített egyet, oda raktuk a félteni való holmikat; többek között órát, ékszert, rézüstöt, rézpermetezőt, rézmozsarat. A húgommal és az édesanyámmal mi is oda bújtunk el, ha az oroszok nagy kocsival jöttek élelmet szedni. Nagyon rossz volt gyerekként átélni ezt a háborús karácsonyt. ÖZVEGY BERTALAN JENŐNÉ BÖRÖNDI MÁRIA, SZÖLÁD Két szoknya szaloncukor Nagybajomban laktunk a Kunmajor utcában. Édesapám cseléd volt, édesanyám a háztartásban dolgozott. Öten voltunk testvérek, a legkisebb 3 éves, a többiek 6, 11 és 14 évesek, én kilenc. A faluban 1944-ben háborús hangulat uralkodott. Egyre hevesebben dúltak a harcok, az oroszok északnak tereltek bennünket, mert délen a németek ellentámadásba lendültek. Kakpusztán kötöttünk ki, de onnan is menekülnünk kellett. Később megtudtuk, a házunkat szétlőtték, minden holmink odaveszett, visszamenni már nem volt érdemes. Koroknyára mentünk. Golovics Imre bácsi fogadott bennünket és más családokat Az oroszok nem bántottak bennünket, még ennivalót is hoztak. Elmentek „zabrálni”, az asszonyok főztek nekik, amiből nekünk is jutott. Egy nappal voltunk szenteste előtt, így vártuk az ünnepet. A férfiak karácsonyfát hoztak, de nem volt mivel feldíszíteni, csak néhány papírdarab került a fára. így is gyönyörködtünk benne. A kishúgommal kiosontunk az utcára. Nagyon éhesek voltunk, és bántott bennünket, hogy nincs szaloncukor a karácsonyfán. Egyszer csak harmonikaszót hallottunk az egyik házból Bementünk. Ott aztán volt mit néznünk! A katonák ettek-ittak, mulatoztak, ünnepelték, hogy a frontról épségben visszajöttek. Volt velük egy magyar nő. Mondtam, hogy nagyon éhesek vagyunk, nincs kenyerünk, a karácsonyfánk pedig üres, nincs rajta szaloncukor. Erre azt mondta: - Tartsd a szoknyádat! Mindketten felhajtottuk, ő pedig telerakta dirib-darab kenyerekkel és szaloncukorral, majd hazaküldött bennünket. A szaloncukorral gyönyörűen feldíszítettük a fenyőfát. Annyira csodálatos lett, hogy még az éhségünkről is megfeledkeztünk, igaz, csak kis időre. Hamarosan elosztották a gyerekek között a különféle színű és ízű maradék kenyeret, amit jóízűen megettünk. Olyan finom ízű kenyeret azóta sem ettem! SIMON LAJOSNÉ, IGAL
