Somogyi Hírlap, 2009. november (20. évfolyam, 256-280. szám)
2009-11-03 / 257. szám
4 SOMOGYI HÍRLAP - 2009. NOVEMBER 3„ KEDD A NAP TÉMÁJA balatonfenyves Vörös Géza festőművész rabként örökítette meg a Dunántúl éléskamrájának „daliás éveit”; amikor például szállítás közben megrohadt a Szovjetuniónak szánt vetőburgonya VOLT EGYSZER EGY BÜNTETŐTÁBOR (Folytatás az 1. oldalról) Vörös Géza festőművész legnagyobb méretű alkotása. Rabként festette. Antics László (képünkön) kamionnal szállíttatta az eredeti helyére Az imremajori településrész „műkincsének” hazakerülése Antics Lászlónak, a központi épületek új tulajdonosának köszönhető. Vörös Géza munkáját az egykori állami gazdaság területeit birtokló, német tulajdonú agráripari cég őrizte, s Antics László többéves „lobbitevékenységet” tudhatott maga mögött, mire megcsörrent a telefonja: viheti az Imremajor számára felbecsülhetetlen értékű alkotást.- Több mint egymillió forintba kerül majd a restaurálása. Nyáron több százan látták a képet az eredeti helyén, s akadtak már, akik kisebb összegeket fel is ajánlottak alapítványunknak a helyreállításra - számolt be Antics László a Majorka a Bala- ton-Nagyberekért Közhasznú Alapítványra utalva. Elmondása szerint első teendőjük a festmény levédése, majd pályázati támogatással próbálják meg kiegészíteni a restaurálásra gyűlő forrásokat. A majorkai vállalkozó több nyertes uniós projekt megvalósítását kezdi rövidesen, ezek részeként felújítják a képnek otthont adó színháztermet, és sok egyéb mellett helytörténeti múzeumot alakítanak ki az alkotásra és a mű születésének időszakára, azaz a fenyvesi büntetőtábor történetére építve. Az alig több mint fél évszázaddal ezelőtti történet részleteit Búza Péter művelődéstörténész kutatómunkája révén ismerhetjük. Fenyves nyaralópolgára helytörténeti kötetek szerzőiéként vállalkozott a cseppet sem egyszerű feladatra: a lehető legtöbbet feltárja abból, hogyan született és valósult meg az ötlet, mely szerint a Berek lápos, tőzeges talaján a „Dunántúl éléskamrája” működik majd. Elítélt és fegyőr nem szívesen büszkélkedik, ám a Balatonfenyves című, 2006-ban megjelent kötetben szembetűnő az is: a még élő vagy családtagjaik emlékeit őrző fenyvesiek sem szívesen beszélnek arról, mi hogyan történt annak idején a barakkok környékén. Nem hajlandó semmit mondani, névtelenül beszél csak - nem egy ember reagált így Búza Péter megkeresésére. A művelődéstörténész szerint egyszerű a magyarázat arra, hogy a fenyvesi Komi (Közérdekű Munkák Igazgatósága) 401-es kényszermunkatábora miért nem él olyan élénken a köztudatban, mint más rabtáborok, jóllehet az ország egyik legnagyobbja volt.- Ide elsősorban nem a politikai bűnösök kerültek, hanem az akkori fogalmak szerinti „köztörvényesek”. Fővárosi stricik és pillangóik, kulákok, egy-egy disznót feketén levágok, azaz „kis bűnösök” - mondta Búza Péter, a Balatonfenyves című könyv szerzője. S hogy miként ítélték el őket olykor-olykor, arra T. Varga Györgynek a könyvben is említett tanulmánya a legjobb példa. Az ebben foglaltak szerint a pártvezetés legfelsőbb köreiben 1951 áprilisában feljegyzés készült arról: hány embert kell letartóztatni, hogy egyes üzemek munkaerőigényét ki lehessen elégíteni... A Balatonnagybereki Állami Gazdaság ekkor már közel egy éve működött, mint az öt hazai (köztük a bábolnai és a mezőhegyes!) gazdaság egyike. A közvélemény később Rákosinak tulajdonította, valójában Rajháty (Reichmann) Imrétől, a túlbuzgó agronómustól származhatott a meghatározás, mely a „Dunántúl éléskamrájaként” nevezte meg a gazdaságot. Ehhez első körben 180 hektáron igázták le a természetet, azaz kezdtek mezőgazdasági művelésbe a lápos vidék lecsapolása után az ős-Ba- laton kagylómaradványaival borított, de az „eszmei” szerzők szerint „kiváló” talajon. Hétévnyi próbálkozás után sikerült először komolyan elgondolkozniuk azon: talán mégsem az ipari növények előtt áll fényes jövő ezen a tájon. Addigra maga az ötletgazda is ráment a serénykedésre: Rajháty először még megA fenyvesi kisvasút. Első szakaszát szintén a rabok építették ■ Az elítélteket Nagy Imre kormánya eresztette végül szélnek. úszta, hogy szabotázzsal vádolták, mert megrohadt szállítás közben a Szovjetuniónak szánt vetőburgonya - nyilván mert remek talajon termett -, rövidesen azonban távoznia kellett. S hogy hányán lehettek, akiknek valós(?) vagy mondvacsinált bűnük miatt az imént taglalt ámokfutáshoz nemcsak asszisztálniuk kellett, hanem olykor egy-egy lovaglópálca suhintásával vagy egyéb kéznél lévő eszközzel „motiválva” gyakorlatilag ától zéig megvalósítani a terveket, arról nincsenek pontos adatok. Búza Péter a Somogy Megyei Levéltárban lelt fel két dokumentumot: az egyik a rabrendelő 1953. májusi forgalmának feljegyzése, a másik egy átadás-átvételi jegyzőkönyv, mely arról szól: a név szerint felsorolt rabok milyen ruhadarabokat kaptak. Az előbbi dokumentumot a szemtanúk elmondásával kiegészítve a helytörténet írója arról számol be: csak az asszonyok, lányok pálmajori deszkabarakkjaiban ötszáznál többen voltak, így összességében reális lehet 1500 körüli kényszermunkán lévő elítéltet feltételezni. Hogy a rabok hogyan élhettek, mekkora szabadságuk volt, arról a szerző azt írja: váltakozó szigor mellett töltötték napjaikat a barakkokban, s ebbe beletartozott, hogy időnként szögesdróttal körülvéve, karabélyos őrök között. Több szemtanú viszont azt mesélte a történésznek: a fogvatartottak rendszeresen kijártak a kocsmába egy- egy fröccse, mi több: arra is volt példa, hogy a viszonylag józanabb rabok vonszolták haza a hullarészeg őröket. Tény az is: élénk „cserekereskedelem” folyt a helyiek és a rabok, de a helyiek és a rabtartók között is: némi kicsempészett építőanyagért ju tottak élelemhez. Az elítélteket végül a Nagy Im- re-kormány 1953-as határozata eresztette szélnek. Többen helyben telepedtek le, de akadtak fegyőrök is, akik Fenyvesen találtak új otthont maguknak. ■ Füleki Tímea Nazarénusok, jehovisták, rosszlányok, kiskapitalisták, kulákok a táborban Búza Péter: tudták az őslakosok, hogy rabok dolgoznak VÖRÖS GÉZA FESTŐMŰVÉSZ 1897-ben született. A húszas években Kernstok Károly, majd Fényes Adolf tanítványaként dolgozott, a nagybányai és a szolnoki művészteleppel is volt kapcsolata. Művészetére a legnagyobb hatást párizsi tanulmányútjai tették, amikor is személyes kapcsolatban állt többek között Henri Matisse-szal. Mai aukciókon a két világháború közti magyar festészet franciás irányvonalának egyik legkarakteresebb képviselőjeként említik. Az életművét feldolgozó művészettörténész azon az állásponton van, hogy nem rabként járt a fenyvesi büntetőtáborban, ahol a bere- ki gazdaságot ábrázoló monumentális képet festette. Búza Péter Balatonfenyves című munkájában viszont az áll: a szemtanúk egybehangzó állítása cáfolja ezt, akik Vörös Géza önarcképe szerint Vörös hónapokig dolgozott darócban, azaz rabruhában az állványokon, miközben a képet festette. Arról semminemű információ nem maradt fenn, hogy miért „bűnhődött” Fenyvesen. „SOK TÖRTÉNETET MESÉLTEK EL most is, akiket szóra bírtam, emlékeikről, a Kömiről. Újabbakkal gyarapítva az eddig ismerthistóriákat Mindben közös: tudták az őslakos fenyvesiek, hogy megnyomorított, egyszerű emberek kínlódnak itt vezényszóra, építik a gazdaságot a hátuk megett. Fát ültetnek, vagonokat rakodnak ki és be, síneket fektetnek, ásnak, kubikolnak, kendert aratnak, almát szednek, szüretelnek - dolgoznak. Ha látogatójuk jött, egy-két napra szállást kaphatott a faluban, míg csomagját valahogy bejuttathatták a kintről bejárók a címzetthez. Tudták azt is, nagyon sokféle nép volt ez, s igencsak tarka bűnösségük térképe. Tömegével szállítják ide a nazarénusokat, a jehovistákat, a pesti rosszlányokat, a kiskapitalistákat, a közepes rangú katonatiszteket, a beszolgáltatási kötelezettséget teljesíteni képtelen parasztot, azt, aki „feketén” vágott le egy disznót, birkát vagy borjút, meg akit feljelentett a szomszédja, amiért hallgatta a Szabad Európa Rádiót Kulákokat - voltak bőven az országban -, több mint hetvenezer (!) parasztot bélyegeztek meg az ötvenes évek közepén, hogy’ aztán, amikor csak tetszett, ideirányítsák őket, kényszermunkára. ” (Részlet Búza Péter Balatonfenyves című kötetéből) Mintagazdaság? „A BALATONFENYVESEN felállított új, hatalmas szivattyúk, melyek a mocsaras Nagy- bereket vannak hivatva vízmentesíteni, 17 ezer kát. hold földet adnak a mezőgazdaságnak. (...) A talaj az eddigi tapasztalatok alapján rendkívül meghálálja a belé fektetett munkát. Kiváló minősé généi és nagy víztartalmánál fogva igen jól megfelel a belterjes gazdálkodás számára. Mint értesültünk, a Földművelésügyi Minisztérium egy mintagazdaságot szándékozik felállítani, hogy a környékgazdái példát vehessenek az állami mintagazdaság növénytermesztéséről, és ezáltal megkönnyítsék az átmenetet számukra a belterjes gazdálkodásra...." (A Somogyi Hírek 1948. május 5-i számából idéztünk. A korabeli híradást Balogh Imre közölte a Fenyvesi Újságban.) Rabruhában dolgozott a festőművész is
