Somogyi Hírlap, 2009. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
2009-02-08 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 6. szám
8 SZTORI 2009. FEBRUÁR 8., VASARNAP A visszakapott élet, nyolc hónap után daganat Egy mellrák hiteles története a diagnózistól a kemón és sugáron át a gyógyulásig Ez az írás mindenkihez szól, akinek súlyos betegséggel kell szembenéznie. Kívánom nekik, ne a puszta véletlenen múljon, hogy megtalálják a gyógyulást. Rados Virág „Maga idegen tárgyakat hoz ide a mellében?” A profnak volt humora. Feküdtem a vizsgálóasztalon, ő pedig mozgatta rajtam az ultrahangkészülék fejét. Bandi, a vőlegényem kedvéért jöttem el; még bosszankodtam is, hiszen nincs nekem semmi bajom. De mit tehettem? ígéret szép szó. „Hopp, itt van egy a bal mellében” - mondta a prof, és az asz- szisztensnő már hozta is a szippantószerkentyűt a méretes tűvel. Levették a mintát a szövettanhoz. Nem néztem oda. Két hét múlva ugyanott hely- lyel kínáltak. Akkor már tudtam, hogy baj van. „Rosszindulatú a daganata. Öröklött hajlam.” Szegény, drága Mama. Mire felfedezték nála a kórt, tele volt a teste áttéttel. Tíz éve, hogy meghalt. „Kicsi a tumor - folytatta az orvos. - Meg fogják műteni, kap kemoterápiát, sugárkezelést, és hormongyógyszert, mivel a daganat hormonális eredetű.” A nyári utcán fura hűvösség öntött el. Bandinak telefonáltam először. „Együtt fogjuk végigcsinálni - mondta. - Nem vagy egyedül.” A szerkesztőségbe rríe- net beugrottam hozzá a könyvesboltba. Görcsösen szorította meg a kezemet: „itt ne hagyj!” A szeme tele volt könnyel. A fiatal sebész nyílt lapokkal játszott. „Ez a ráktípus általában többgócú, azaz a mellszövetben nem csak egy helyen lehet burjánzás. Ha így van, a műtét után egy hónappal felajánljuk a mell levételét.” Akkor sírtam el magam először. „Mellel vagy mell nélkül, te csodálatos nő vagy” - mondta a vőlegényem. Egy hónap volt az operációig. A nyaralásunk befizetve, és mi úgy döntöttünk, elmegyünk arra az egy hétre. Egy dél-zalai faluban volt a szállásunk, az Őrség szélén. Nem akartam megadni magam a csüggedésnek. Mintha a halálos fenyegetés és az élni akarás bírókra kelt volna bennem. Reggelente, amikor futottunk, napközben, amikor kirándultunk az erdőben, az élni akarásé volt a terep. Esténként a sötétedéssel köszöntött rám a rettegés. Megmarad-e a mellem? Túlélem-e? A félelem összezsugorított: egy undormányt hurcoltam magamban, amely fel akart falni. Olyan lett az élet, mint egy rossz álom. A húgomat nagy nehezen sikerült csak elérnem. Sosem voltunk jó testvérek, de ez most nem számított. „Könyörgöm, Tótágast állt a világ: a hétköznapi dolgok elveszítették fontosságukat. Háttér lett belőlük a betegséghez, amellyel nyílt páston folyt a harc. A rákról szólt az életem. menj el vizsgálatra. Te ugyanúgy veszélyeztetett vagy.” - „Majd elmegyek, ha lesz rá időni- válaszolta a telefonba. - Teviszont vegyél magadnak egy jó melltartót. Most pedig bocsáss meg, le kell tennem.” Ez volt az utolsó beszélgetésünk. A műtét előtt minden álló nap egy örökkévalóságnak tűnt. Rohantam mellkasröntgenre, hasi ultrahangra, nőgyógyászati szűrésre, teljes vérképre, aneszteziológiai vizsgálatra. Az utóbbin kibukott belőlem: biztosan felébredek? A köpcös kis altatóorvos csodálkozott: „altatást mi csak ébresztéssel együtt vállalunk”. Kényszeredetten nevettem. Életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor az operáció után magamhoz tértem. Az undormány kint volt. Bandi jött, fogta a kezemet. A kórházból is ő vitt haza. De a jókedvem odavolt, csak ténferegtem a lakásban. Aztán este kitört belőlem a sírás. „Miért történt ez? - zokogtam Bandi vállán. - Miért pont velem?” Bánatosan nézegettem a tükörben a műtött mellemet: jóval kisebb lett a másiknál, följebb állt, ráadásul csálén. Mehetek plasztikára, keseregtem. A mell azonban pár hét alatt leereszkedett, és a horpadást kitöltötte a megújuló szövet. De volt rossz hír is. „A tumor sajnos nagyobb volt, mint hittük Életemben nem voltam olyan boldog, mint az ébredéskor.- közölte a sebész. - Majdnem a kétszerese. Radikális utókezelésre számítson.” Katalip, az emlőspecialista onkológus négy kemoterápiát javasolt. Háromhetente kellett mennem, ültünk körben a kezelőben, karunkban az infúzió. Csöpögött belénk a gyógyszer. Vagy a méreg? A vegyszerbűz napokig, hetekig egészen a torkomig ért ott belül. Erős paprikát, savanyú uborkát ettem, hogy elnyomjam. Bandi hordta nekem a gyümölcsöt, zöldséget, minden mástól háborgott a gyomrom. De a kezelésen legalább sorstársak között lehettem. „Amikor megtudtam, két napig sírtam” - mesélte egy kövérkés asszony. A jobb oldalamon ülő idegrohamokról beszélt. „Kétszer egy héten rám jön. Dühöngök, törökzúzok, mindent a padlóra vagdosok. Szegény férjem, nem tudom, meddig bírja.” Csak mondtuk egymásnak a történeteinket. Senki sem vágott a másik fejéhez jó tanácsokat, hogy „legyél pozitív”, meg „ne erről szóljon most az életed”, vagy „mit vagy úgy oda, amikor olyan kevéssel megúszod?” Mert kaptam ilyet is. Tele volt a padlás üres együttérzéssel. „Mell nélkül is élhetsz teljes életet - mondta például Kati barátnőm. - Különben sincs gyereked. Képzeld el azt az anyát, akinek fél lába van, és le sem tud hajolni a kicsinyeihez. Na, az a tragédia.” Így történt, hogy a húszéves barátságnak vége lett. Valamelyik reggel fésuíködés- kor egy csomó haj a kezemben maradt. Még aznap letolattam a fodrászatban az összesét. A kánikulában levettem a kendőt - úgy bámultak rám az utcán, mintha cirkuszi látványosság lennék. A bisztróban, ahol megebédeltem, a pultosnő a hátam mögött odasúgta az egyik vendégnek: „kiküldőm innen. Nem bírom az ilyet.” Nyeltem egyet, és újra bekötöttem a kopasz fejemet. A harmadik kemóról Bandinak már úgy kellett hazatámogatnia. Két napig feküdtem, mint a fadarab. Fájt, hogy nem bírok annyit dolgozni, mint szoktam. Igaz, a kezelést kivéve mindennap bejártam, tettem a dolgom, akár egy automata. De a gondolataim máshol jártak. Tótágast állt a világ: a hétköznapi dolgok elveszítették fontosságukat. Háttér lett belőlük a betegséghez, amellyel nyílt páston’ folyt a harc. A rákról szólt az életem. Az ujjaimon számolgattam, mennyi van még az utolsó kemóig. Az a nap valóságos örömünnep volt. Körbetelefonáltam a barátaimat, már aki megmaradt. A kezelés alatt nem találkoztam velük: magamba fordultam, mint a csiga. „Alig vártam, hogy jelentkezz - örült meg Éva. Nem haragudott, amiért pár hete szinte kizavartam az életemből. - Te vagy a beteg, nekem kell megértőnek lennem.” Az első hormoninjekciót úgy éltem meg: nőietlenítenek. Negyvenegy évesen klimaxos lettem. Furcsa mód nemaz bántott igazán, hogy nem lehet gyerekem. Nem Is a hőhullámok vagy a fenyegető csontritkulás aggasztott. Attól rettegtem, hogy elhízom, hogy bálnaméretűre dagadok. Mégis tömtem magamba a süteményt, a csokoládét, vigasztalásul. Jött a depresszió, az idegorvos felírta rá a gyógyszert. Két hét múlva elmerészkedtem a közeli edzőterembe. És nekiláttam. Erősítés, aztán futópad. Néhány hét alatt visszanyertem a versenysúlyomat. Már éppen kezdtem jól érezni magam a bőrömben, amikor a sugárterápia közepén az egészet abba kellett hagynom. Megint legyengültem. Mintha éles kést forgattak volna sugártól összeégett mellemben. Az utolsó nyolc menet még hátra volt, amikor betelt a pohár. Minek piszkálnak, kínoznak engem? Ráadásul lehet, hogy hiába. Rákban fogok elpusztulni! Ebben a lelkiállapotban rontottam be a sugárterápiás doktornőhöz. „Ha nem magyarázza meg, miért kell még nyolc kezelés, én lelépek! - kiabáltam. - Azt sem bánom, ha felfordulok.” Az orvos türelmesen vette elő a leleteimet. „A maga betegsége könnyen kiújulhat - mutatta a CT-vizsgálat képeit. - Itt vannak azok a sejtcsoportok, amelyek burjánzásnak indulhatnak. Ezért kell a további terápia.” A nyolc „ráadás”* olyan volt, mint nyolc lórúgás. Zúgott a fejem, émelyegtem. írni akartam - nem ment. A titkárnőnk zavart haza: „miért kell neked mindig olyan fene erősnek lenned?” Aztán ennek is vége lett. Vittem a zárójelentést az onkológusnak. Katalin rám mosolygott: „Virág, maga meggyógyult.” Istenem! Nyolc hónap, több mint hetven vizsgálat és kezelés. El sem hiszem! Bandi boldogan ölelt át. Vajon ki fog-e újulni a kór? Katalin szerint ez főleg a pszichémtől függ. Most az a legfontosabb, hogy kiegyensúlyozott legyek. Hogy itt a gazdasági válság, és veszélyben az állásom? Úgy döntöttem, a napi gondokat egyelőre félreteszem. Igaz, a hormoninjekciók és a hőhullámok megmaradtak, éjjelente kétszer ébredek fel miattuk. Nem igazán bánom. Rákos voltam, meggyógyultam, sikerült. Győztem. Újra sportolhatok, programokat csinálhatok, végezhetem a munkámat teljes erővel. Visszakaptam az életemet. Az életet, amely csodálatos, és amelyben egyetlen nagy ígéret a jövő. A legközelebbi mellvizsgálat ősszel lesz. Készülök. ■ Mintha kést forgattak volna sugártól összeégett mellemben.
