Somogyi Hírlap, 2008. október (19. évfolyam, 230-255. szám)
2008-10-22 / 248. szám
2 SOMOGYI HÍRLAP - 2008. OKTÓBER 22., SZERDA ÉVFORDULÓ A kőoroszlán elől nem lehetett szabadulni 1956 így látták ők, a résztvevők. Egy házaspár, ahol forradalmár volt a nő és antikatona a férfi A kaposvári Magyar József és felesége, Praszna Erzsébet egyetemistaként élték át az ‘56-os eseményeket. Mindketten nyugdíjas pedagógusok, s más-más érzelmekkel emlékeznek arra az októberre. F. Szarka Ágnes Praszna Erzsébet: Már ‘56 tavaszától érezhető volt a politikai életben a változás szele. Az Irodalmi Újság cikkei, a Petőfi kör vitái, a gdanski megmozdulások nagy izgalomban tartották a szakot. Október 23-ára meghirdették a lengyel szolidaritási felvonulást, amihez csatlakoztunk. Megbeszéltük a jelszavakat, a felvonulás útvonalát, a 12-es zárt sorókat, nehogy rendbontók keveredjenek közénk. Kokárdákat készítettünk, és izgalommal vártuk a nagy napot. Az utolsó órát I. Tóth Zoltán professzor tartotta, aki a kelet-európai országok történetéről adott elő. (Őt a parlament lépcsőjén lőtték le, amikor Nagy Imre magához kérette.) Tűkön ültünk, hiszen a Petőfi-szobor- nál már gyülekeztek a diákok. „Ne feledjék, hogy maguk most történelmet csinálnak” - így bocsátott el bennünket a professzor. Rohantunk le az emeletről, de már csak a gyülekezés végére értünk le, amikor a sorok rendeződtek. így lettünk elsők, akik a felvonulást vezették. Kezdetben a megbeszélt jelszavakat skandáltuk, és énekeltünk. A Kossuth Lajos utcából a kiskörút- ra fordulva már leállítottuk a villamosforgalmat Fergeteges volt a hangulat A járdákon megálltak az emberek, látszott rajtuk a csodálkozás, a félelem és a féltés. A Deák térnél azonban elfogytak a jelszavaink. Ekkor valaki bedobta: „Nagy Im-rét a kor- mány-ba.” Jó volt a ritmusa, pattogósán lehetett rá menetelni. Átvette az egész menet. Az ablakokban, az erkélyeken nemzetiszínű zászlók jelentek meg. A Bem tér tele volt emberrel, mire odaértünk. Veres Péter köszöntötte a tömeget, de alig értettük, mit mond. A térre néző laktanya elé sodródtunk, ahol a kiskato- nák az ablakban lógtak. Hívtuk őket: „Gyertek velünk katonák!” - és jöttek, fegyver nélkül. kerültem. Ötvenhatot már végzősként éltem át P. E.: Péter bácsi beszéde után zárt sorokban jöttünk vissza a Parlamenthez. Merészebbek lettek a jelszavaink: „Vesszen Rákosi!, Vesszen Gerő!” A Kossuth térhez közeledve már zúgott a „Ruszkik haza! Vesszen az ÁVÓ!” A Parlamentnél az egyik oroszlán mellé kerültünk. A tömeg áramlott a térre. Követeket választottunk, akik a Rádióhoz csendben figyelt. Nagy Imre a megmozdulás demokratikus jellegére utalva azt mondta, az öt- venhármas kormányprogram alapján képzeli el a kibontakozást. Kért bennünket, menjünk haza, majd holnap nekiállnak a program megvalósításának. A tömeg azonban csalódottan várt és skandált tovább. Közben jöttek a hírek arról, hogy a Rádiónál lőnek, a Sztálin-szobrot pedig ledöntötték és összetörték. Fáztunk, éhesek voltunk, de lehetetlen volt az oroszlán elől kiszabadulni. Úgy éjfél körül nagy nehezen kikeveredtünk a tömegből, és visszamentünk a diákotthonba. Lövések hallatszottak, sokan fegyverrel szaladgáltak, a mentők pedig sziMagyar József: Kaposváron születtem, parasztgyereknek. Jó eszem volt, apám hamar rájött, hogy nem nekem való a mezei munka, ezért inkább taníttatott. Egyetemre akartam menni, de nem volt más választásom, mint a magyar szak. Jogra nem felvételizhettem, mert nem tanultam latint, az orvosi pályát pedig nem ajánlották. Az országos magyar irodalom versenyen elért eredményem alapján felvettek az Eötvös Loránd egyetemre, a „rólam beszerzett információk miatt” azonban nem iratkozhattam be. Apámnak ki kellett tagadnia, így soron kívül beHívtuk az ablakban lógó katonákat, és jöttek velünk fegyver nélkül. indultak, hogy beolvassák a követeléseinket. Közben Nagy Imrét akartuk a kormányba, új parlament összehívását, és el akartuk foglalni az Országházat. Sinko- vits Imre elszavalta a Szózatot, a tömeg pedig elénekelte a Himnuszt, és tapsolt, és énekelt és követelt... Este munkások áramlottak a térre, s hozták a híreket: a lámpagyáriak fegyvert osztogatnak, a Rádiónál is nagy a tömeg, a Sztálin-szobrot le akarják dönteni. Híre ment, hogy Nagy Imrét nem találják, nincs Pesten, a Balatonnál van, majd jön. Már jócskán besötétedett, a köztéri fények kigyúltak, a tömeg már csak a mellékutcákban fért el. Egyszer csak váratlanul lekapcsolták a lámpákat. Félelmetes volt A nálunk lévő transzparenseket és újságokat meggyújtottuk, így csináltunk fényt. Azóta sokszor elgondolkodtam azon, ha akkor belelőnek a tömegbe, egészen másképp alakulnak a dolgok, talán nincs is forradalom. Kilenc óra körül megjelent Nagy Imre az erkélyen. Óriási taps fogadta. A reflektorok fényében megszólalt: „Elvtársak!” Füttykoncert volt a válasz. „Barátaim!” - a tömeg néma rénázva száguldoztak. Egész éjjel ébren voltunk, az ablakból néztük a rohangálást és az ordítozást. Egy fiú haslövést kapott. Alattunk a járdán egy fának dőlt, és lerogyva nézte szétnyíló hasát. Meghalt. Akkor jelentettük ki először: „Nem ezt akartuk!” M. J.: Egyetemistaként minden évben egy hónapot tartalékos katonaként szolgáltunk. Ötvenhatban Baján voltunk gyakorlaton, én mint tartalékos tiszt Október 23-án este egy olasz filmet néztünk; semmit nem tudtunk a pesti eseményekről. Se rádiónk, se újságunk nem volt Napokig sehova nem mehettünk, de kiosztották a fegyvereket, lőszer nélkül Volt hozzá egy méretes szurony, szóval rendkívül marcona kinézetünk volt A laktanya körül fiatalok gyülekeztek és kiabáltak, hogy menjünk velük. Tisztjeink „korrekt módon ” egytől egyig leléptek. Egyik este riadót rendeltek eb „Elvtársak! Irány Budapest, leverjük az ellenforradalmat! Kalocsa előtt azonban a kiskunhalasi ezred utunkat állta, ezért visszamentünk Bajára, később Sztálin- városba vonultunk, ahol a parasztok borral, kajával vártak bennünket Cserébe lőszert kértek tőlünk. P. E.: Másnap délelőtt a tanszéken értékeltük az eseményeket. Hallgattuk a rádiót, a ki- és a beszivárgó híreket. A kiskörút és a Rákóczi út kereszteződésében egy szovjet tank állt. A környéken égtek az áruházak, a mozi, s lángolt a Nemzeti Múzeum épülete is. Huszonötödikén az egyik évfolyamtársunk hozta a hírt, hogy a Kossuth téren rengeteg a sebesült, a felvonuló tömeget szovjet tankok kísérték, majd amikor megtelt a tér, a parlamenttel szembeni épületből elkezdtek lőni, s a tankok viszonozták a tüzet. A tömeg menekült, egymást taposták az emberek, rengetegen fekszenek a téren. Teherautókon hozták a halottakat, mint egymásra dobált farönkök, úgy feküdtek az emberek a platón. A kollégiumunk első emelete is lövést kapott. Mindenkit leparancsoltak az alagsorba, ahol a mit nem tudtam, csak azt, hogy Baján katona. Kora hajnalban indultam vissza a kollégiumba. A hegyi úton teherautók, katonai buszok vonultak. Délután megtudtam, hogy a bajai egyetemi ezredet Budapestre hozták. A kollégiumnál a férjem várt az egész rajjal. Ettől kezdve már kettőnkért izgultam. M. J.: Miután a Hungária körúton lejelentkeztünk, a lánykollégiumba mentünk a rajjal megkeresni a nejemet Tele voltunk kézigránáttal, géppisztollyal Meglehetősen félelmetes látványt csövek láttán eszembe jutott a pincében átélt háború, ahol a légnyomás majdnem kivitt minket is. Pánikba estem, háborús hangulat lett úrrá rajtam. Nem lehetett tudni, ki kire, mikor honnan lő. Két esetben is a véletlenen múlt, hogy nem találtak el. A mosdóba indultam, s ahogy kiléptem a szobám ajtaján, az Astoria felől sorozatot adtak le az épületünkre. Az ajtó melletti szekrény mentett meg a lövedéktől. A puskapor szagát ma is érzem. Másnap ültem az ágyamon, szemben az utcai ablakkal. Egyszer csak süví- tést hallok - egy golyó a fejem mellett fúródott a falba. M. J.: Huszonhetedikén Budapestre vezényeltek bennünket A Kamara erdőnél félre kellett állni, mert szovjet tankok jöttek velünk szemben, mindegyiken piros-fe- hér-zöld zászló. A volt ÁVH-s laktanyába irányítottak bennünket, majd a Hungária körútra, ott is valami laktanyába. P. E.: A Hűvösvölgybe mentem egy évfolyamtársnőmhöz. A Körúton lámpavasra akasztott embert láttam, a Széna téren a harcok maradványait, de a Hűvösvölgy csendes volt. Ez a nyugalom idegesített. A férjemről semnyújtottunk. A Hungária körútra együtt mentünk vissza. Nem volt veszélytelen, mert a civilek kezdtek érdeklődni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Leléptünk néhányon, és a Weisz szálló szárítószobájába vettük be magunkat. Előtte azért még megnéztük a Sztálin-szobor Blaha Lujza térre hurcolt maradványait Gyönyörű látványt nyújtottak a szétvert darabok, amelyeket mindegyikünk levizelte. A térről behúzódtunk a Nemzeti Színház árkádja alá, amikor két irányból is elkezdtek lőni ránk. Azonnal lefeküdtünk, és „célra tartottunk", bár fogalmunk nem volt, hol a cél. Azt meg senkinek sem vallottam volna be, hogy egyetlen szem töltényünk sincs. Különben se lett volna bátorságom elsütni a géppisztolyomat, hiszen az ócska orosz mordályok nagyobb veszélyt jelentettek a lövészre, mint a célpontra. Ennyi elég is volta felkelt Budapestből, inkább bevonultunk a laktanyába. Útközben láttuk a Köztársaság tér fáira felakasztott embereket. P. E.: Elérkezett mindenszentek napja. Szinte minden ablakban gyertya égett az elesettekért. Két nap múlva édesapám értem jött, hogy hazavigyen a szülőfalumba, Bernecebarátiba. A Nyugatiból tehervonattal mentünk Szobig, onnan gyalog vágtunk neki a 35 kilométeres útnak. Holdvilágos éjszaka volt. Ipolydamás- dot elhagyva, az Ipoly túlsó oldaláról (az már Csehszlovákia volt) neszeket hallottunk: a túloldalon tankok sorakoztak. Hajnalban bekéredzkedtünk a letkési tanácsházára. Szólt a rádió, hirtelen megszakadt az adás, és Nagy Imre kezdett beszélni. Kétség- beesett felhívása teljesen letaglózott Pánikba estem, és elkezdtem zokogni. Tudtam, mit éltem át október 23-ától a katona férjem miatt, aki akkor ' még Pesten volt. Csak november 12- én hagytam abba a sírást, amikor épségben Bernecebarátiba ért November végén indultunk Kaposvárra. A Déli pályaudvaron ismerősökkel találkoztunk, akik a Nyugatra induló vonatot várták. Azóta sem hallottunk felőlük. M. J.: November 3-án úgy döntöttünk, hogy leszerelünk. Bevonultunk a kiegészítő parancsnokságra, ahol az akta- csődörök piáltak, kártyáztak. Előszedték a kartonunkat, s szó nélkül kiadták a személyi igazolványokat. A kapuban álló kiska- tonánál hagytam a fegyveremet, mert nekem már nem kellett Az egyetemi kollégiumba mentünk, ahol tisztességesen berúgtunk. Reggel irdatlan dörgésre ébredtünk Nem tudtuk, mi történt Az egyik társam megegyezte: Józsi! Attól félek, megint felszabadulunk! "Kitaláltuk, hogy barikádot építünk. Baromi nagy kockaköveket raktunk. Az első sor építésében még segédkeztem, aztán úgy döntöttem, ha az oroszok idáig eljönnek, nem fogja feltartóztatni őket néhány kockakő. Inkább visszavonultam. Másnap nem mertünk kimenni a kollégiumból Nagy volt a tank- és páncélautó-forgalom. Józsi! - mondta - én attól félek, megint felszabadítottak bennünket. P. E.: Februárban folytatódott az egyetem. A szakon kevesen maradtunk. Egyesek disszidáltak, másokat eltanácsoltak. A káderlapomra mindenütt a politikailag semleges bejegyzés került. Jóska is elkezdett tanítani, de középiskolai katedrát soha nem kapott. A lányunk 1958- ban született, Gyöngyinek kereszteltük, mert a névnapja október 23-án van. így félelem nélkül tudtunk ünnepelni.