Somogyi Hírlap, 2008. május (19. évfolyam, 102-126. szám)

2008-05-03 / 103. szám

SOMOGYI HÍRLAP - 2008. MÁJUS 3., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP 5 Vert helyzetben a gyógyítás üzlet Egy gyógyszer eladásán nagyobb a haszon, mint egy luxusjachtén Simon Kornélt a jó Isten sem menti meg attól, hogy ne legyen legenda. Nyolc éve ez a mondat is bekerült a híradásokba, miután a kardiológus pro­fesszort kirúgták a szé­kesfehérvári kórházból. Kolumbán Tünde Nyolc évvel ezelőtt a teljes ma­gyar sajtót bejárta a hír: Simon Kornél betegérdekekre hivatkoz­va megtagadta osztálya új hely­re költöztetését, és éhségsztráj­koló kollégáival a nyilvánosság elé tárta a hibásnak ítélt főigaz­gatói döntést. A professzort az elhíresült ügy után kirúgták a székesfehérvári Szent György Kórházból. A történtek után a szakma és a jog is elismerte dön­tésének igazságát, lázadása pe­dig 2000-ben még a Civil Kurá­zsi díjat is meghozta számára. Bár adott volt a lehetőség, Si­mon Kornél mégsem külföldre ment dolgozni, hanem a siófoki kórház belgyógyászati osztályá- _ nak vezetését vállalta el. A pro- § fesszor úgy fogalmaz: élete lég- | nagyobb sikerének tartja, hogy “ munkatársai kiálltak mellette, 1 benne mégis maradt egy rossz érzés. - Rá kellett jönnöm, hogy fontos az emberi igazság, de en­nél sokkal fontosabb, hogy az ember a rábízottakat mennyire hagyja cserben. Én azért ott hagytam nagyon sok beteget és munkatársat, akiknek a sora nem alakult ideálisan az elmúlt nyolc évben - magyarázta a professzor azt a döntését, hogy miért is nem ment messze. Azt mondja, érdemén felül vált legendává, amitől először megrettent, ugyanakkor rádöb­bent arra, hogy a belé helyezett bizalmat valóra kell váltania. Teszi ezt nyolc éve Siófokon, ahova máig sok száz fehérvári betege jár át hozzá, és ahol meg­találta a helyét. Simon Kornélt hívták több­ször, több helyre, még egész­ségpolitikusnak is, de nem ment. Kétszer is felkérték az Országos Kardiológiai Intézet vezetésére, de a professzor a Fi­desz-, majd az MSZP-kormány hívására is nemet mondott. Szerinte egészségpolitikusnak többnyire azok állnak, akik nem alkottak nagyot, vagy nem Simon Kornél: nem fogom be a számat. Nem is szeretnek ezért a gyógyszergyártók, az egészségszervezők, a politikusok, sőt, egyes kollégák sem látták meg a gyógyítás morális kötelezőségét, amit ha egy or­vos észrevesz, soha nem tudja elhagyni a szakmát. Az elis­mert kardiológus úgy tartja: az erkölcs a legfontosabb, főként abban a világban, amelyben erősen üzletté vált a gyógyítás. - Egyre nehezebb a szakma szépségét megtalálni. Idillikus körülmények ma nem lehet­nek, pedig ebben a hivatásban megvan a lehetősége annak, hogy állandóan valami újat ve­gyünk észre, és adjunk. Ez nem divatos dolog, ezért meg lehet mosolyogni azt, aki ilyeneket mond. A kollégáim joggal elége- deüenek, de próbálom azt tuda­tosítani bennük, hogy ha a ren­geteg kellemetlenség, a sok munka és alulfizetettség mel­lett nem találják meg a szellemi kihívást, a morális kielégülést ebben a kizsigerelt rendszer­ben, lelkileg meghalnak. A professzor sok minden­ben csalódott. Ráébredt példá­ul, hogy mekkora üzlet van a gyógyszeriparban. Miután rá­jött, hogy miért fordítottak rá a gyógyszerekgyárak évente jó Ságváron lelt új otthonra a kardiológus SIMON Kornél Ságvárra jár haza. A Siófoktól mintegy nyolc kilométerre fekvő falu­ban, annak is a legszélén vá­sárolt egy parasztházat, amit elkezdett felújítani. Azt mesél­te, hogy a régi porta renová­lása közben derült ki, hogy nem lehet felújítani, ezért vé­gül lerombolták az épületet, és újat építtetett. A profesz- szor a történet kapcsán meg is jegyezte, hogy ezen is lát­szik, mekkora üzletember. Azt mondja: nem is a házért, hanem a csodálatos környe­zetért vásárolta meg a terüle­tet, ahol nagyon szeret élni. pár millió forintot, tudta, hogy csak a haszonszerzésre megy ki a játék. Többek között ez is oka annak, hogy kollégáihoz képest kevesebbet publikál. - Az em­bernek akkor kell előadást tar­tani, vagy leírnia valamit, ha mondanivalója van, és nem ak­kor, ha megfizetik. Ez nagy kü­lönbség. Kis túlzással, nem ér­deke a gyógyszergyárak által vezérelt tudománynak, hogy ki­derüljön, mitől lesz valakinek szívinfarktusa. Nekik az a cél­juk, hogy minél több gyógyszer fogyjon. Nem szívesen adok elő arról, hogy a koleszterin legyen kicsit kisebb, mert az olyan, mint amikor a lavinában megfo­gok egy fát, közben ott az egész erdő. Nagy átok, ha az ember ezeket észreveszi, mert onnan­tól morális kérdéssé válik, hogy tovább csinálom-e. Valójában mennyibe is kerül a gyógyítás? - teszi fel a kérdést Simon Kornél -, amikor egy lu­xusjachton kevesebb haszon van, mint egy gyógyszer eladá­sakor. Ez súlyos kijelentés, de igaz, hogy amikor valaki azért vesz gyógyszert, hogy az egész­ségét vagy netán az életét ment­se, többet hajlandó fizetni érte, mint egy luxusjachtért. A professzor állítja: gyakran magára marad tanaival, hiszen amiket elmond, annak a gyógy­szergyártók, az egészségszerve­zők, a politikusok és még a kol­legái sem szoktak örülni. - Én nem fogom be a számat soha. Az egészségügy semmivel nem nagyobb bűn, mint a világ bár­mely más szelete. Az egész vi­lág merkantilista és individua­lista. Az egészségügyben ez azért disszonáns, mert még akad három szakma, amire azt mondják, hivatás: az orvosé, a tanáré és a papé. Az orvosokkal kapcsolatban még mindenki­nek benne van a tudatában az az elvárás, hogy itt nem kapni kell, hanem adni. A legnagyobb kérdés az, hogyan lehet ebből a vert helyzetből visszajutni oda, hogy a gyógyítás ne egyéni ér­dekekről szóljon, hanem a köz­pontban a beteg legyen. Csőre töltött demokrácia LEHET SZÉPÍTENI A DOLGOT, de tény, a politikai kultúra (pontosabban a kulturálat- lanság) terén május elsején új szakasz kezdődött. Közel húszéves demokráciánk történetében most először fogtak fegyvert egy politi­kusra - jelen esetben az or­szág miniszterelnökére. Ez még akkor is megdöbbentő, ha játékfegyverről van szó. A cselekmény súlyát csak növeli, hogy ugyanazon a rendezvényen egy gázpisz- tolyos és két hatástalanított géppisztollyal grasszáló fér­fit is előállítottak. (A jelek szerint új módi géppisztol­lyal menni majálisra!) A TÖRTÉNTEKET ALIGHANEM minden jó érzésű ember el­ítéli. Nem véletlenül nyilat­kozta Orbán Viktor ugyan­ezen a napon: „Ha igaz, hogy valaki játékpisztollyal viccelődött, akkor az egy rossz vicc. Az ilyesmiből nem jó tréfát űzni.” Pedig a Fidesz elnöke a fenti mon­datok előtt nem éppen hí­zelgőén beszélt a kormány­ról. Elegendő csak arra a kijelentésére utalni, misze­rint Magyarországon parla­menti felhatalmazás és tá­mogatás nélküli kormány­zás folyik, mint a kommu­nista rendszerben. AZT AZONBAN Orbán Viktor is tudja, ha egyszer elsza­badulnak az indulatok, ak­kor nincs megállás. Ma Gyurcsány, holnap Orbán. Ma még csak játékfegyver­rel fenyegetnek poütikuso- kat, holnap már igazival, sőt idő kérdése, lesz, aki a ravaszt is meghúzza. NEM NEHÉZ ÉSZREVENNI, hogy a szélsőségesek egyre agresszívebbek. A héten új­ságírókat megfélemlítő motorosfelvonulást rende­zett a szélsőjobb, május el­sején pedig Thürmer Gyula üzent a szélsőbalról: „Ta­nuljuk az osztályharcot, és lesz nemulass!” Nem kelle­ne megvárni! F. SZARKA ÁGNES TARCAJA Lajos nagy ugrása Már csak papa volt Meg vén troty- tyos hülye. Meg ne dumáljon már öreg, ehhez úgysem ért! Más idő­ket élünk Tata! Jól van, mondja csak - legyintettek. Pedig hajdanában úr volt. LA­JOS ÚR - végig nagy betűvel. Adtak a szavára a faluban. Erős volt, izmos. Nem a konditer­mekben edződött. Ő volt a ko­vács. Meg a lódoktor. Természe­tes volt, hogy eret vágni is őt hívták. Egymaga kötötte be a ló száját és vágta bele a dikicset. Ehhez senki más nem értett. Volt, amikor a templomból ri­asztották. Csupa vér lett az egyetlen ünneplőruhája. Nem bánta. A ló megmaradt, a ruhát meg egye a fene. Vidáman élt, jókedvűen. Le­gény volt a talpán. A házaló pap­rikaárus méregerős portékáját fogadásból nagykanállal kóstolta meg. Sokáig forgatta a szájában, mire le tudta nyelni. A szeme se rebbent, meg is nyerte a kialku­dott két kilót. Az is természetes volt, hogy a falu legszebb lánya lesz a felesé­ge. Nem érdekelte, hogy csak 15 éves. Neki ez a lány kellett. El­vette, született két fia és egy lá­nya. A fiúk meghaltak. Az egyik, a Lajkó már kilencéves volt, ami­kor a háború után a tanácsháza pincéjében megtalálták az akná­kat, gránátokat, lőszereket. Szét­szedték, a lőport meg eladták a vadászoknak. Titokban. Jó üzlet volt. A végzetes napon is épp egy gránátot szedett szét az apja mű­helyében. Satuba fogta a gyilkos eszközt. Az unokatestvére rányi­totta az ajtót. Megijedt, azt hit­te, az apja. Kitekerte a satut, de nem tudta elkapni a gránátot - a lába között robbant fel. Azt mondta, csonkán nem akar élni. Az egész falu ott volt a temeté­sén. A másik fiú túl hamar szü­letett a tragédia után. Minden bánatot, bajt a testében hordott. Három hónapot élt. Lajos bácsi gyakran ment a kocsmába. Egy hajnalban haza­ért, és megállt az ajtóban. Nézte a kályhát meg mellette az ágyat!- Lajos! Az Isten áldjon meg, miért nem fekszel le? - dörrent rá a felesége. Megvárom, amíg ideér az ágy. Aztán ugrott. Az ágy és a kályha között landolt, a földön. - Á francba! - fakadt ki - korán ugrottam. Utálta az elnyomást. Mindig azt védte, akit bántottak, lehe­tett cigány, zsidó vagy pap. Mód­szeresen bosszantotta viszont a csendőröket. Kedvenc játéka volt, hogy kismotorral vagy bi­ciklivel elment két csendőr kö­zött, szétrúgta a lábukat, a da­rutollasok meg dőltek erre-arra. Később már vadásztak rá. Ami­kor elkapták, úgy elverték a tal­pát, hogy seggen csúszott Igái­ból haza Magyaratádra. Negyvenkilencben nem lé­pett be a pártba, hiába agitálták. Egy hónap múlva már kulák- listán volt. Elment a faluból Kaposvárra. Összeköltöztek a lányával, an­nak családjával. Senki nem kérdezte: boldog-e? Mindenben döntöttek helyette az asszo­nyok. Kis stiklikben élte ki ma­gát, mániákusan főzte a pálin­kát. A tűzre gumibelsőt dobált. A finánc a harmadik házban la­kott. Egyszer bekopogott: Lajos bácsi, én nem jelentem fel, hogy főzi itthon a pálinkát, de ne dobálja a tűzre a gumit, mert büdös. Annus, a felesége levette a fejét emiatt, de ő csak hallga­tott. A félórás lelkifröccs után, amikor a szusz is kifogyott az asszonyból, csak annyit kérde­zett: „Maradt még a déli mákos rétesből?" Nyugdíjáig a mentősöknél dolgozott szerelőként. Két uno­kája született. Az idősebb Lajos lett, mint Ő és Lajkó, mint a fia. Nagy kópé volt a gyerek. A mo­tor meg az autó volt a mindene. A papa segített neki, senki nem tudta úgy beállítani a P20-as mo­toron az alapjáratot, mint ő. A kipufogókra tett tenyerével érez­te, hogy egyformán működik-e a két karburátor. Később már csak üldögélt a teraszon. Egyre fogyott az ereje. Kis lábasát időnként még meg­rakta a spájzban talált étellel, s megszórta méregerős papriká­val. Senki nem kérdezte, szere- ti-e? Még látta a dédunokáját is. Ő már nem Lajos lett, hanem Péter. Végül egy hajnalban megint ugrott egyet. Álmában elérte az égi heverőt. Az orvos már csak a halál beálltát állapította meg. Esett az eső, amikor temették. Azt mondják: Uyenkor még az angyalok is sírnak.

Next

/
Thumbnails
Contents