Somogyi Hírlap, 2007. november (18. évfolyam, 255-279. szám)

2007-11-17 / 268. szám

5 SOMOGYI HÍRLAP - 2007. NOVEMBER 17, SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Ellenségeit is szereti a szívsebész professzor Minél többet tud a gyógyításról, annál több kétség gyötri Emberről és Istenről be­szélgettünk Papp Lajos professzorral a berzencei Idősek Otthonában. Varga Andrea- „Fura szerzet az ember, cso­dákra termett, de parancsra sárba fekszik ”-egy beszélge­tésben ezt a György László- verssort idézte...- A vers a krisztusi tanítást fo­galmazza át „Ember ember felett ítéletet nem tehet”, ez a sor is in­nen való. Csak saját magunk fe­lett ítélkezhetünk, mindenkinek van hibája, van magán javítani­valója. Ha javul, azzal példát ad­hat. Ám nem szabad túl nagy fel­adat elé állítani valakit. A tolvaj­nak nem mondhatjuk, hogy soha többé ne lopj, mert nem tudja megtenni, legfeljebb akkor, ha olyan lehetőséget teremtek - pél­dául munkát adok neki -, hogy ne kelljen lopnia. Klasszikus tör­ténet, amikor a fegyenc ellopja a püspök gyertyatartóját, s amikor elfogják, a püspök azt mondja: én adtam oda neki. S ez az egyet­len momentum megváltoztatta a fegyenc lelkét. Nem szabad túl nagy feladatot adni azoknak sem, akik erkölcsi, istenszereteti szempontból, a magyar történe­lem szempontjából ötven évig sötét veremben voltak. Ha kiho­zom hirtelen a fény­re, megvakul, visz- szamenekül. Fino­man kell adagolni a fényt, nem megva­kítani, hanem látóvá termi az embereket. Ötször nyom­tam a szívébe injekciót...- Sokszor beszél szeretetről, miközben az egészségügy nem kényeztet el bennünket beteg­szerető dolgozókkal, s ez nem pénz kérdése.- Jöjjön el hozzánk Pécsre! Klinikánkon egyetlen parancs van: mindig a betegnek van iga­za. Szeretetet nem rendelhetek el, de aki e parancs ellen vét, ki­tesszük.- Eszerint minden a főnöktől függ?- Kimondta. Egyik szép ma­gyar közmondásunk, hogy fejé­től bűzlik a hal. A beteg ember érzékenyebb a jó és rossz iránt is. Nem feltétlenül az én sebész­késemre van szüksége, hanem egy jó szóra, egy simogatásra. Miért a legnagyobb példa szá­munkra Krisztus? Mert annyira szerette az embereket, hogy meg is feszült miattuk. A gyógyító legfőbb tulajdonsága, hogy haj­landó a beteg terhét átvenni, érezni a fájdalmát. Hogy ez meg­valósul- e? Mindenki a saját lel­kiismeretével számol el, de aki nem hisz Istenben, az kitől fél?- Ha valaki bántja, soha nem gondol arra, hogy ez az ember is, ahogy a többi, „csupán” ve­se, máj, szív...?- Az ellenséget is szeretni kell, én ezt bizonyítottam. Vol­tak, akik az életemre törtek, az igazgatói állásomból elmozdítot­tak, fizikailag és erkölcsileg tönkre akartak tenni. Nem vár­tam, hogy bocsánatot kérjenek, én kérdeztem meg őket: mi a bű­nöm, meg tudsz-e bocsátani?- Hány szívet tartott már a ke­zében?- Sok ezret.- Ma is ugyanolyan érzés, mint először?- Rosszabb, mert sokkal töb­bet tudok és sokkal nagyobb a felelősségem. Mint a két hályog­metsző kovács, akik messze földön híresek voltak, ugyanis százszázalékos biztonsággal operáltak szürkehályogot. Egy­szer egy híres sze­mészprofesszor el­ment hozzájuk és megmutatta nekik, hogy ha itt, meg amott egy picit mit csinálnak rosszul, akkor megvakulhat a beteg. Utána nem mertek ope­rálni, a tudás megbénította őket. Lehet, én is eljutok oda, hogy annyit tudok, hogy nem nyúlok szívhez.- Meddig küzd az életért? Mi­kor hajt fejet a halál előtt?- Vannak kétségeim, hogy sokszor talán túl korán felad­tam, hiszen számos alkalommal,- amikor mások szerint remény­telen helyzetben küzdöttünk - sikerült. Az orvosi egyetemen nem azt tanítom, amit a tan­könyv ír, hogy 3 perc után meg­hal az agy, 5-7 perc után a szív. Ez nem percek kérdése. Küzdjél! Hogy meddig? Ameddig bírod. A legfantasztikusabb történetem egy ma is élő asszony, aki 1987­Papp Lajos professzor: mindenki a saját lelkiismeretével számol el Széchenyi-üíjjal ismerték el, Kaposvár díszpolgára PAPP LAJOS ORVOSPROFESZ szór 1948-ban született Aranyosgadányon. Szakte­rülete a szívsebészet; egye­temi tanár, a Pécsi Tudo­mányegyetem Általános Orvostudományi Karának Szívgyógyászati Klinikájá­nak igazgatója. Világszerte elismert szakem­ber, aki számos szakmai testület munkáját segíti itt­hon és külföldön egyaránt. Munkásságát 2001-ben Szé- chenyi-díjjal ismerték el, 2006-ban pedig Príma Pri- missima-díjat kapott. Kaposvár díszpolgára. ben középkorú volt, két kisgye­rekét egyedül nevelte. Minden­kivel elbeszélgetek műtét előtt, mert aki Istenben hisz, nagyobb kapaszkodót talál. Ez a munkás­asszony azt mondta nekem: ne beszéljen Istenről. Ha jól meg­operál, élek, ha nem, meghalok.- És a műtét ugye sikerült?- Igen. Négy év múlva, amikor nálam járt vizsgálaton, minden rendben volt Rá egy hétre azon­ban tüdőembóliát kapott. Mind­két szívbillentyűje vérrögösödés miatt beállt egy influenzás meg­betegedés következtében. Ami­kor behozták hozzám, már nem volt mérhető vérnyomása. Fél óráig próbáltuk újraéleszteni, öt­ször nyomtam a szívébe injekciót, és nem tudtam megindítani a szí- véL Istent káromoltam, miért kel­lett őt elvenni a két gyerekétől...- Istent káromolta?- Kifelé menet visszanéztem a műtőbe, s egy jelet pillantottam meg a monitoron, egy apró elekt­romos tüskét Visszaparancsol­tam mindenkit. Nem értették, hi­szen akkor már öt perce ki volt terítve az asszony, s azt se tudtuk pontosan, mikor halt meg. Hat óra elteltével, a műtét után, úgy beszélgettem vele, mint most magával. Néhány nap múlva fél­revont a folyosón. - Professzor Úr, találkoztam az Istennel. - Ne vic­celjen, hogy nézett ki? - vágtam rá először, hiszen tudtam, hogy nem hívő. Ez augusztusban tör­tént, s novemberben újra jelent­kezett, hogy panasza van. Azon­nal meg kell operálni, mondtam neki. Mire a beteg: majd jövőre, most a gyerekeimmel akarok lenni, jön a karácsony. - De meg­hal! - Nem halok meg - felelte -, megbeszéltem a Jóistennel.- Találkoztak azóta?- Januárban sor került a har­madik műtétre. Hasonló korú­ak vagyunk, 1992-ben fogadal­mat tett, hogy nem hagyjuk el egymást. Tavaly karácsony előtt baleset érte, oh m, amit nem le­het túlélni. Bementem hozzá a kórházba, mint egy Barba ma­ma úgy nézett ki a kötésekben. Egyik szemét résnyire nyitva azt mondta: megígértem, hogy nem hagyom cserben... Ma na­gyon hívő. S több embert tett hí­vővé, mint bármelyik pap Ma­gyarországon. JEGYZET ■ Hl Állami vizitdíj ha hinni lehet a kisebbik kormánypárthoz közelálló hírportálnak, és az azt szemléző Orvosok lapjának, akkor a balatonőszödl kor­mányüdülőben nem kell vi­zitdíjat fizetni. Az említett orgánumok értesülése sze­rint ugyanis a Miniszterel­nöki Hivatal átvállalja a Ba- laton-parti objektumban pi­henő vezető politikusok or­vosi ellátásakor fizetendő vizitdíjat. Erről egy titkos szerződés rendelkezik. mint emlékezetes, Horn Gyula kitüntetési afférja után itt futott össze és cse­vegett egymással - „euró­pai politikusokhoz méltó emelkedettséggel” - a köz- társasági elnök és a volt mi­niszterelnök. Ezért jó okom van feltételezni, hogy Bala- tonőszöd vendégköre az ál­lamfőtől a kormánypárti po­litikusokon keresztül az el­lenzék tagjaiig meglehető­sen széles. Csupa szegény, elesett ember, akiknek ter­hein az államkassza forint­jaival kell könnyíteni. A titkos szerződés kimun­kálásának több oka lehet. Például az érintetteknek nem telik vizitdíjra. Ezt né­mileg cáfolja az országgyű­lési képviselők héten közölt kereseti táblája. Az is lehet, hogy a Balatonőszödre ruc- canóknál gyakra i nincs pénz. Mint ahogy fürdőme­dencébe vagy a Balaton lá­gyan simogató vizébe sem visz magával forintot az em­ber. A kellemetlenséget el­kerülendő fizet helyettük a kincstár. VÉGÜL AZ IS LEHET, hogy a közel százhatvan éve meg­fogalmazott követelések - „Mit kíván a magyar nem­zet?” - nem mindegyik pontja épült be Balatonőszö- döt kedvelő politikusaink tudatába. Lehet, hogy az ötödik pontnál - „Nemzeti őrsereg” - megrekedtek, s nem jutottak el a hatodikig: „Közös teherviselés”. Kár. Csak a desszert javított megkeseredett gondolatainkon étlapozó Lehet, hogy csak rossz napot fogtunk ki, de csalódnunk kellett a mesztegnyői Nádasban Megyei gasztronómiai kör­sétára invitáljuk olvasóin­kat: sorozatunkban meg­próbáljuk a vendég szem­szögéből bemutatni a so­mogyi éttermeket. Özv. Zimbabwei Kálmánné Annyi szépet és jót hallottunk fe­lőle, hogy tudtuk, nem hagyhat­juk ki. Felkerekedtünk hát, irány Mesztegnyő, s annak elhíresült étterme, a Nádas. Gyönyörű idő, üres gyomor - kell-e ennél több egy lucullusi lakomához... Készséges ifjú pincér serte- pertélt köröttünk, miközben az étlapot - mely hemzsegett a he­lyesírási hibáktól - tanulmá­nyoztuk, s ha lassan is, de ösz- szeállt a menü. Mivel a legenda szerint a házias ízek nagymes­tere a szakács, s kiváltképp ért a levesekhez, nem haboztunk, s az első fogásból csak a hideg gyümölcslevest hanyagoltuk. Lehet, hogy hiba volt, s éppen csak azt kellett volna bekana­laznunk. A méretes adagban ér­kező levesek ugyanis hatalmas csalódást okoztak. Az étlapon tapasztalt nagy választéknak nyomát sem láttuk: az erő-, a hús- és az orjaleves színre, ízre ugyanazt a sekélyes lét takarta, csak a középsőben néhány hús­kocka, az utolsóban pedi^ agy darabka karajcsont jelentette a pluszt. Amúgy sótalan-ízetlen- hígas, gyengébb menzákat idé­ző lét kanalaztunk komor ábrá- zattal. Nem vidított fel a külle­mében tetszetős, ám szintén csekélyke ízorgiát nyújtó bable­ves sem: ami só ugyanis kima­radt a húslevesből, az úgy lát­szik, ment a babba... Na, majd a második, remény­kedtünk, hiszen nyálelválasztá­sunk már az elnevezésektől és az ételek leírásától beindult. Ám ismét kiderült, kár volt lel­kesednünk, ami a szemet gyö­nyörködtette, a szájnak csak álom maradt. A mesztegnyői sistergés fan­tázianevű fogás például csir­kemájjal, gombával, sonkával, főtt-füstölt csülökkel bolondí- tott hússzeletet ígért, melyhez pirított dödöllét körített a sza­kács. Utóbbiban nem is volt hi­ba - bár kissé megszívta ma­gát olajjal -, ám az előbbi nagy kavalkádból igazából csak a csirkemájat éreztük, a többi összetevőre csak hosszas kuta­tás után bukkantunk rá a ren­Értékelés SZEMÉLYZET (1-10 pont): Készséges ifjonc KÖRNYEZET (1-10 pont): ? Kellemesen praktikus étel (1-20 pont): ­Éljen a desszert! 11 geteg szárnyasbelsőség között. Hasonlóképpen spóroltak a tölteléknek szánt gombával, sajttal és sonkával a zengő- várkonyi szeletnél - az étlapon zengő várkonyiként emleget­ték... -, ám talán, ha kávéska­nálnyi jutott belőlük húson­ként. A mellé tálalt pirított burgonya viszont friss és ro­pogós volt, nem úgy a paradi­csomsaláta, melyen érződött, hogy már rég lefutott a zöldség idénye. A legnagyobb csalódásnak azonban az elronthatatlannak vélt párizsi borda bizonyult. Vé­kony bundája csöpögött az olaj­tól, s sütés közben elkalandoz­hatott a figyelem, ugyanis egyik oldala kissé megszenesedett. Viszont legalább meleg volt, nem úgy, mint a köretként fel­szolgált zöldséges rizs, mely a szibériai télre emlékeztetett: hi­deg volt és kemény... A fogások számával arányo­san romlott tehát korábban fel hőtlen kedvünk, ám mivel ked­veljük a kihívásokat, tizenki­lencre lapot kértünk. S végre tö­kéletesen bejött a várt alsó! A desszertként felszolgált rétestál a legjobb mesztegnyői hagyo­mányokat idézte, amiért évente ezrek zarándokolnak a faluba. Könnyű volt, friss és ízletes, így valamennyire megédesítette napunkat. Hiszen amúgy kese­rű szájízzel távoztunk volna.

Next

/
Thumbnails
Contents