Somogyi Hírlap, 2006. december (17. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-23 / 300. szám

, •Aaras#* ..........................._ a -m iS ömogyi Hirláf ^ 2006. DECEMBER 23., SZOMBAT XVII. ÉVFOLYAM, 300. SZÁM * KÖZÉLETI NAPILAP ______________________________________________ _______________________________________________________________________________________. _________________________________________________________________________________'.... .. i ' IS AN GYAL SZÁLLT ÁT A HÁZASPÁR FÖLÖTT. A KARÁCSONY ÁRA ÉS BÉRE DOBOZBAN , VITTEK SZERETHET ÉVTIZEDEK ÓTA UGYANAZ A VACSORA; _ Ti-mr uánvimis " ERDÉLYBE t A KAPOSVÁRI NŐK. BORLEVES, HAL ÉS KRUMPU >12 olDAl SZERElETRE VAGYUNK >150LDAL DÉVÁN A VÁRTÁK ŐKET »»oLDAl / iMéÁé&} ÚoldcHjp ktiUHÍC&OtUjt'f A fény ragyogja be házatokat! Karácsony van. Múlnak az esztendők, rövidül az idő. Gyerekszemmel végte­lennek tűnt az élet, távolinak a felnőtt kor. A lepergett évek sokaságának tüll- függönyén át, oly közelinek látszik az if­júkor. Mintha tegnap történt volna! Az első karácsony, amelyet emlékezetünk megőrzött. A hajdani fenyő fénye, az ün­nepi ruhába öltözött szoba melege, az ajándékozás öröme, az országnyi sze­génység miatt házilag előállított díszek látványa: a heteken át félrerakott és ki­simított sztaniolpapírba csomagolt dió ragyogása, a mézes sütemény és a sza­loncukrot helyettesítő, barnára főtt cu­kor illata s a házilag fabrikált — ezért különösen kedves — játékok sora. Em­lékek, amelyek a ma felnövőknek csak mesének tűnnek egy korról, ahol a ta­lálékonyság és a családi összetartozás melege tette boldoggá a karácsonyt. Egy korról, ahol szülő és gyerek megtanul­ta, hogy adni kell! Szeretetet, melegsé­get, ölelést, bizalmat és biztatást ahhoz, hogy elviselhető és kibírható legyen minden. Egy kor vagy egy élet üzenete lenne ez? Inkább a jövőnek szóló inte­lem. Hogy te is tedd meg gyermeked­nek, amit megtettek érted annak ide­jén. Hiszen tartozunk egymásnak - s mily fura a világ-, a számlát mindig az utánunk jövőknek egyenlítjük ki. Min­den adósságunkat, amit nem volt ked­vünk, hangulatunk rendezni, vagy egy­szerűen csak természetesnek vettük, esetleg szemérmességből nem foglal­koztunk vele, most gyermekeinknek, unokáinknak fizetjük ki. Karácsony van. Ülünk az asztalnál, áhítatba öltözött lélekkel fogyasztjuk az ünnepi vacsorát. A szomszéd szobából - ahol a feldíszített fa áll - a zalai erdők friss fenyőillata árad. Szinte hallani az ajándékot hozó Jézuska halk neszezését s az angyalszárnyak suhogását. Kintről harang kongása, aláfestő zeneként szán­csengők csilingelőse, csizmák kopogá­sa, kutyák csaholása s a jeges decembe­ri szél süvöltése szűrődik be. Jólesne új­ra belefúrni fejünket édesanyánk ölébe, átölelni gyermekünket, magunkhoz szo­rítani testvérünket, közöttünk érezni ha- lottainkat és elénekelni együtt - holtak és élők — a Mennyből az angyalt... Az áhítatba a csengő éles hangja hasít bele. Egymásra nézünk. A kapuban rosszul öltözött, átfagyott ember áll. A hajlékta­lan alázatos: „Csak egy falatot tessenek adni!” A hirtelen összekészített csomag­gal tovább csoszog, bele a fagyos éjsza­kába. Ülünk az asztalnál szótlanul, lelki- ismeret-furdalással, hogy nekünk jut, neki nem, aztán hirtelen könnycseppek gördülnek le az arcokon. Az ünnep ezen az estén új értelmet kapott. Karácsony van. A Biblia lapjai pereg­nek előttem. Pásztorokról szól az evan­gélium. Őket kereste meg az angyal a hírrel, hogy Jézus megszületett. Fonto­sak voltak neki, mert a pásztoroknak küldetésük van - akár jelképes érte­lemben is -, őrizni, segíteni és védeni a nyájat, ha a szükség megkívánja. Éj­jel és nappal, hidegben és melegben, zuhogó esőben és verőfényes napsütés­ben. A pásztorok nagy ajándéka, hogy az angyal először őket kereste meg. Ahogy nagy fényesség közepette alá- szállt, megrettentek. így szólt hozzá­juk: ne féljetek, mert nagy örömet adok tudtul nektek, ma megszületett a Meg­váltó Dávid városában. Az írás szerint a pásztorokra nagy fényesség vetült, s a fény az arcukra ült. Karácsony van. A fenyőfán kigyullad­nak a gyertyák, a csillagszórók, a kor di­vatja szerinti színes izzók. Ha őszinte és igaz az ünnep, a mi arcunkra is fény ül, és érezzük áradását a szívekből, a szem- pillantásokból, a lelkek melegéből, a ta­pintásokból, a simogatásokból, az áhí­tat csendjéből s a halottainkért elmor­zsolt könnycseppekből. Ha szép és bol­dog a karácsonyunk - mi tehetjük az­zá vagy ronthatjuk el -, arcunk szebben ragyog, mint a legszebben megterített asztal, a legnagyobb és legcsodálatosab­ban feldíszített fenyőfa vagy a legdrá­gább ajándék. Karácsony van. Alkalom a számve­tésre, önmagunk, tetteink értékelésére, a rossz szokásainkkal, hibáinkkal, ne­tán bűneinkkel való leszámolásra. Alka­lom arra, hogy megpróbáljuk megfejte­ni — a 19. századi Anton Brucknerhez hasonlóan — a nagy titkot, ami számve­tésre készteti a lelkiismeretével birkó­zó embert. Az osztrák zeneszerző éjféli misén orgonáit egyszer Linzben. A szer­tartás után egyedül maradt a templom­ban. A reggel érkező kóristák imába me­rülve találtak rá. Csodálkozó tekintetük láttán Bruckner azt mondta: „Egyszerű­en nem boldogultam azzal a ténnyel, hogy Isten emberré lett.” Ez hát a kará­csony nagy titka, amit - immár kétezer éve - karácsonyról karácsonyra próbá­lunk megfejteni, s amihez csak emelke­dett lélekkel szabad közelítenünk. Akit valaha is megérintett a karácsonyi áhí­tat, annak köze van a hírvivő angyal­hoz, köze Betlehemhez. Mert a kará­csony nem kitalált ünnep, a Megváltó születése tette azzá. Karácsony van. Bekopognak a házak­ba a pásztorok, hogy elhozzák a Hírt. Azt is elmondják, hogy az angyal azzal szólította meg őket: „Ne féljetek!” Hát ti se féljetek! Ne féljetek a mától, ne féljetek a holnaptól! És ne féljetek má­soktól és ne féljetek magatoktól! Semmi­től ne féljetek és senkitől ne féljetek! Örüljetek! Fogadjátok el az örömet má­soktól és nyújtsatok örömet, szeretetet másoknak! Bocsássatok meg mindenki­nek, és higgyetek abban, hogy nektek is megbocsátanak! Menjetek el a szentmi­sére, az istenüszteletre vagy egyszerűen csak üljetek le otthon egy meghitt órá­ra! Keressétek fel másutt élő gyermeke­iteket, szüléiteket, látogassátok meg ba­rátaitokat, hívjátok fel ismerőseiteket, vigyetek egy fenyőágat a temetőbe sze­retteitek sírjára. És adjatok, adjatok visz- sza - vagy tovább - valamit abból, amit eddigi életetek során kaptatok. Karácsony van. Az öröm, a szeretet, a béke, a félelem nélküli élet ünnepe. A fény ragyogja be házatokat! ■ Árpási Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents