Somogyi Hírlap, 2006. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
2006-04-08 / 83. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2006. ÁPRILIS 8., SZOMBAT 9 INTERJÚ Sokat elvett, de mindent adott az újság életút Nyugdíjasként még nem olvassa a Somogyi Hírlapot, de a telefonja gyakran cseng Negyvenhárom év hosszú idő. Sok mindenre elég. Kercza Imre 43 évet töltött a Somogyi Hírlap szerkesztőségében és sokat tett a hosszú idő alatt. Tizenhat évig fő- szerkesztőként jegyezte a Somogyi Hírlapot, s nem csak azzal, hogy az impresszumban első helyen szerepelt a neve. Kerczás újságot csinált. Jót. Sokat nevettünk és sírtunk vele együtt. Néha miatta, néha meg érte. Az elmúlt fél évben amióta megtudta, hogy nyugdíjba vonul, kevesebbet nevetett. Mi is. Múlt héten elköszöntünk tőle, de nem búcsúztunk el. Egy hétig nem láttuk, aztán újra találkoztunk. Nem szokott, most mégis késett kicsit az interjúról. Először feszengett, mert inkább azt szokta meg, hogy ő kérdez, most meg válaszolni kellett, de aztán ahogy telt az este, egyre többet mesélt. Magáról úgy Kerczásan. Azt mondta, ezt a szakmát nem lehet abbahagyni és szeretne még újságot írni meg könyvet is. Sri Lankáról és azokról a somogyi emberekről, akik fontosat tesznek, mégis kevesen ismerik őket. Azt is mondta, hogy a Somogyi Hírlap nélkül furcsán üresek az estéi. Fábos Erika, Takács Zoltán Kercza Imre: Én most egy boldog ember vagyok. Amit elértem, ennek a szakmának köszönhetem- Mikor olvasott utoljára Somogyi Hírlapot?- Több mint egy hete. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan napom, amelyik nem ezzel az újsággal kezdődik. Nem tudom még a kezembe venni. Olyan szemmel, amivel eddig olvastam, már soha nem olvashatom, másként meg még nem tudom. Nagyon szeretem azt az újságot, ezért most még csak a hibáit keresném. Méltatlan lenne. Várok, amíg egy másfajta érzéssel megint feltétel nélkül szeretni tudom...- Megszokta, hogy nyugdíjas?- Nem, pedig hivatalosan már hat éve nyugdíjas vagyok. Ez azonban most furcsa érzés: még olyan, mintha szabadságon lennék.- Megkönnyebült, vagy inkább szomorú?- Megkönnyebbültem. Lapot csinálni, irányítani egy szerkesztőséget, az egyfajta állandó készenlét. A napi sajtóban nincsenek nyugodt pillanatok.- Ez a hét nyugodtabb volt?- Dehogy volt nyugodtabb, ki- alvatlanabb vagyok, mint bármikor. Eddig tíz óra körül kezdtem dolgozni és este kilenc körül ért véget a nap. Most előbb van vége, de sokkal korábban kezdődik. Nagyon keveset tudtam aludni.- Sokszor láttuk a tízórás lapzártáig a szerkesztőségben. Miért érezte fontosnak, hogy a végső munkafolyamatoknál lehetőleg ott legyen?- Én a legjobban akkor szerettem bent lenni a szerkesztőségben, amikor már kezdett összeállni a lap, de nem csak főszerkesztőként. Annak idején, amikor még fiatal újságíró voltam és a szerkesztőségben végeztünk, lementünk a nyomdába: lapzártáig mindig ott voltunk, de volt úgy, hogy az első példányt is megvártuk. Varázsa volt. Még mindig ebben a ritmusban élek és az estéim most lurcsán üresek.- Hogyan lett újságíró?- Véletlenül. Gyermekkoromban megszoktam, hogy várjuk reggel a postást és hozza az újságot. Sosem gondolkodtam rajta, hogyan is készül. Volt, mint a kenyér. A pékeken sem tűnődik az ember, amikor beleharap a friss cipóba. Szóval természetes volt, hogy újságot olvasok. Katona koromban, egyszer azt írta az újság, hogy újságíró-gyakornoko- kat keresnek. Jelentkeztem. Persze, elutasítottak. Jávori Béla, az akkori főszerkesztő-helyettes írt egy levelet, hogy jól megoldottam a feladatokat, de a témaválasztáshoz nem volt elég jó a szemem. Na, akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek. Amikor leszereltem, újra próbálkoztam. Bekopogtam a Somogyi Néplaphoz, ahol azt kérdezték, mennyi időre van kitartásom. Azt feleltem, amennyire kell. így kezdődött, 43 évvel ezelőtt.- Negyvenhárom évet egy helyen eltölteni, ma már nem korszerű dolog...- Tudom és még az is lehet, hogy van benne igazság. De tudjátok, milyen gyorsan elrepült? Még az első napra is emlékszem. A mostani felfogás szerint persze az a piacképes, aki tud változtatni. De akkor minden más volt. Vidéken volt egy újság, vagy ott boldogultál, vagy sehol. Amúgy az én 43 évem, talán nem nevezhető átlagosnak. Volt benne sok változatosság és újrakezdés. Az mindig adott elég új lendületet.- Sosem fordult meg a fejében, hogy mást kéne csinálni?- Egyszer. Sokáig rádióztam is az újságírás mellett. Szerettem. A Magyar Rádió szerződést, komoly munkát ajánlott Akkor, amikor az eddigi talán legnagyobb rádiós generáció is felnőtt. Mester Ákos, Csák Elemér, Bereczki Gyula. Szóval már igent is mondtam, de amikor beléptem a rádió kapuján, eldöntöttem, hogy mégsem vállalom.- Miért?- Féltem.- Sosem gondoltam volna, hogy félni is tud.- A félelemnek nagyon sok változata van.- Nem bánja azokat a lehetőségeket, amelyeket félelemből elmulasztott?- Nem tudom, mit hagytam ki, ezért nincs is mit bánni. Csak azt tudom, hogy ez milyen volt.- MUyen volt?- Nehéz, változatos és szívből mondom, hogy gyönyörű. Szakmailag és elismertségben is elértem szinte mindent, amit magyar újságíró elérhet. Kezdetben nagyon nehezen ment, de nekem a mai napig örömet okoz az írás.- Nehezen ment? Furcsa, hiszen útibeszámolókat alig egy óra alatt kerek mondatokban diktált egyenesen gépbe. Azt gondoltam, hogy ez adottság.- Adottság, de mellette kőkemény munka. Aki komolyan veszi ezt a pályát, annak nagyon sok kitartásra és szorgalomra van szüksége, a tehetség önmagában nem sokra elég.- Aki komolyan veszi ezt a pályát, az óhatatlanul fel is áldoz érte valamit.- Igen, ez valóban így van. Az újságírót a családi életében, vagy a baráti kapcsolataiban gyakran éri valami fiaskó. Sokat adott ez a pálya, de volt, amit elvett.- Mit adott?- Mindent. Amit elértem, ennek a szakmának köszönhetem. A barátaimat, azt, hogy körbeutaztam a világot, azt, hogy egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szívből szerettem.- Mit vett el?- Sokat. Tény, hogy nyugodtabb életet él az az ember, aki meghatározott rend szerint él, mint akinek folyton az aktuális történések határozzák meg az életét. Nem is hiszem, hogy van olyan társ, aki ezt évtizedeken keresztül tolerálni képes...- Mondják, hogy minden embernek van egy ideális kora. Van, aki 30 és van, aki 50 évesen ér el az életének csúcspontjára. Ön mikor volt a legboldogabb?- Azt mondják, későn érő típus vagyok. Igazuk van. Nagyon sokáig volt bennem szorongás. Én, a kőkúti gyerek, fel tudom-e venni a versenyt a nagyvárosban felnőtt újságírókkal, akik országos lapoknál kezdték a pályát. Aztán rájöttem, hogy ez csupán adottság és nem értékmérő. Én most egy boldog ember vagyok.- Kőkútról indult és minden magyar miniszterelnök dolgozószobájában megfordult. Akkor is szorongott?- Ha tudtam, miért megyek, sosem szorongtam.- A hatalmuk megérintette?- Nagyon vallásos családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy mindenkit tisztelni kell. Ez mindenkivel szemben megvolt bennem. Gyermekkoromban féltem a falusi rendőrtől. Tudtam, hogy az átlagembernél nagyobb hatalma van.- Amikor főszerkesztőként hatalma volt, eszébe jutott mindez?- Sosem gondoltam azt, hogy hatalmam van.- Mégis igen keménykezű vezetőként tartották számon. Ez beállítottság vagy tudatosan választott vezetési stílus?- Inkább habitus, mint tudatos. Tudjátok, én az életben soha semmit nem tudtam félig csinálni. Nehezen mondtam nemet. Sokkal több dolgot vállaltam magamra, mint kellett volna, de ha már valaminek nekiálltam, azt szerettem jól megcsinálni. Ebből fakadt, hogy szigorú voltam és néha még igazságtalan is. Idővel aztán rájöttem, hogy meg kell bíznom másokban.- Haragost vagy barátot szerzett többet, amíg főszerkesztő volt?- Koronként változik. Az emberek mindig várnak valamit az újságtól. Ha megkapják, hálásak, ha nem, esetleg haragszanak. Szerintem többen vannak Kercza Imre 1940. november 18-án született Kőkúton. Középfokú ta:■* nulmányait a kaposvári Táncsics Mihály és az esztergomi Ferences Gimnáziumban végezte. 1911-ben a Pécsi Tudomány- egyetemen szerzett jogászdiplomát, 1992-ben pedig ugyanezen egyetem közgazdaságtudományi karán jogi szakokleveles közgazdász lett 1999- ban kezdte újságírói pályáját a Somogyi Néplapnál Itt később munkatárs, rovatvezető, majd főszerkesztőhe- lyettes lett. 1990-ben az AxelSpringer Budapest Kft. által alapított Somogyi Hírlap főszerkesztő je lett Közel négy éven át az Europress szerkesztőségét is vezette. 2000- ben Somogyért aranygyűrűt, 2001- ben pedig Táncsics-dí- jat kapott. Idén a Magyar Köztársaság elnöke a miniszterelnök előterjesztésére a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta több évtizedes publicisztikai munkásságáért, Somogy megyéért végzett közéleti tevékenysége, életútja elismeréseként. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában rendezett hagyományos sajtónapi rendezvényen átvehette a MÚOSZ életműdíjának számító Aranytollat is. Pályafutása során többször utazott tüdő sítóként Göncz Árpád köz- társasági elnökkel külföldi útjaira. Járt többek között Dél-Amerikában, Ausztráliában, az arab világban. 2000-ben Találkozások, Csavargások, Töprengések címmel jelent meg összegyűjtött írásaiból egy válogatás. 2009-ben Világnézetek címmel napilap-interjúiból, riportjaiból adtak ki könyvet olyanok, akik úgy emlékeznek, hogy számíthattak rám, mert mindig kiszámítható voltam. Egyelőre nem szól sokkal kevesebbet a telefonom, mint eddig, de ahhoz még kevés az eltelt idő, hogy megítéljem, mennyi az igazi barátom.- Többször is idézte, hogy a legtöbben nem az embernek, hanem a székének köszönnek. Önnek vagy a székének köszöntek többen?- Biztos van olyan ember, akinek a széke sokat ér. Én azt vallom, ha valaki tisztességesen emberséges tud maradni és van karizmája, azt akkor is tisztelik, ha kiszáll egy székből. Bár most is sokan hívnak, azért nincsenek illúzióim.- Mire számít?- Hát arra, hogy idővel ritkulnak a telefonok, aztán majd végleg el is maradnak.- Főszerkesztőnek szólítják még?- Most még igen, még egy darabig biztos így is marad, de én erre csak azt szoktam mondani: már nem főszerkesztő, hanem kisnyugdíjas vagyok...
