Somogyi Hírlap, 2004. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-10 / 160. szám
EletMód Somogyi Hírlap RIPORT 9. OLDAL Hétvége Kaposvári huszár a Vatikánban. Zenei fesztivál a Szelidi tónál. 11. oldal Krónika Országos szántóverseny Orciban. Régi időket idéznek a kastélyok. 16. oldal 2004. Július 10., Szombat Nemere István eltűnt esztergomi házából. Maga döntött úgy, hogy másutt kezd új életet. Hosszú ideig keresgélt szerte az országban, míg végül az alföldi tanyavilág kellős közepén, Csengéién lelt új otthonra. A föld- útról feltáruló takaros ház, s különösképp a mellette húzódó rendezett kert és a birtokhoz tartozó erdő ideális terep egy regényíró számára. Az udvaron virágok, kutyák, macskák. Igazi, már-már idilli tanyán vagyunk. A gazda bármikor tehet egy sétát saját erdejében. Különösen, ha elakad az írással. Igaz, ez a veszély Nemere Istvánt nem fenyegeti. Kávé a vendégasztalon.- Csak nem elrejtőzésről van szó?- Egyáltalán nem. Az új évezred beköszöntővel költöztem ide, az Alföldre. Ezt a házat, és környéket hosszas keresés után fedeztük fel a párommal. Végigjártuk a fél országot, mire megtaláltuk. A különlegessége miatt horgonyoztunk le itt: a háromhektárnyi, körülbelül ötvenéves erdőért. Azóta a maradék öt, öt és fél hektárt is beerdősítettük.- Ilyen környezetben zavartalanul írhat.- Mindjg itt vagyunk, nincs másik ingatlanunk. Sokan azt hiszik, hogy ez csak afféle vidéki ház, s emellett biztosan van valahol egy városi otthonunk. Nagyvárosban sosem laktam, így Budapesten sem.- A rajongók, érdeklődők keresték már itt?- Amikor költöztünk, néhány hétig foglalkoztatta a bulvársajtót a téma, bár nem árultam el senkinek, hogy pontosan hol található ez a tanya. Annyit mondtam csak, hogy valahol Kecskemét és Szeged közt félúton. (Ez egyébként az életvitelünkre is kihat, hiszen Kecskemétre járunk színházba, Szegedre vásárolni). Azóta néhány „rajongó” már rálelt a falura. Nemrégiben - nagy meglepetésemre - egy Trabant állt meg a tanya előtt, és kipattant belőle egy szerzetes, csuhában. Mint kiderült, nagy Nemere-barát. Időnként, hosszas keresés után beállít néhány érdeklődő, de leggyakrabban inkább e-mailen, telefonon keresnek. Ebből néha egészen mulatságos esetek adódnak: nemrég például egy őrző-védő cég hívott fel azzal, hogy szívesen megvédenének, ha legközelebb megyek író-olvasó találkozókra. No, mondom, ennyire még nem rossz a helyzet: Inkább a kollégáktól kellene félteni...- Ön a legtermékenyebb magyar szerző. Köteteinek száma a négyszáz felé közelít. Sokak szemében már önmagában ez a mennyiség is vörös posztó...- Vannak, akik gyorsan írnak, mások lassan. Ez még önmagában nem határozza meg a minőséget, mert rossz könyvet is lehet írni öt éven keresztül - tele is vannak velük a könyvtárak -, és lehet három nap alatt kultikus világsikert alkotni. Én úgy gondolom, el kell dönteni a pálya kezdetén, hogy az ember szerepelni akar-e a jövendő hatodikosok irodalomkönyveiben, vagy „egyszerűen csak” olvasni fogják. Valamiféle mellőzöttséget mindig tapasztalok magammal kapcsolatban, de ez a legkevésbé sem zavar már. Az én könyveim általában nincsenek rajta a könyvheti listákon, de ott vannak a standokon. Az idei könyvhétre három kiadóhoz mentem dedikálásra: órára, percre pontosan meghatározott időrend szerint, nem kevesebb, mint nyolc városban.- Jól érzékelem a szavaiból, azért egy kicsit a mai napig bántja a kritika, a szakma hozzáállása?- Igen, jól látja. Annak idején nyolcszor jelentkeztem a Magyar írószövetségbe, és egyszer sem találtak méltónak arra, hogy felvegyenek. Akkor azt hittem, a szervezetnek van presztízse, és valóban szerettem volna tagjai közé tartozni. Azóta persze, sok víz lefolyt a Dunán. Ez az egész nem okoz álmatlan éjszakákat, de tüskeként megmarad bennem.- Jelent meg bármely könyvéről valaha is dicséret?- Persze, annak idején akár még az ÉS-ben is írtak jókat a Magvetőnél, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent könyveimről. Egy ideje viszont már ez az egész nem kérdés. Egyrészt azért, mert még mindig ott tartanak sokan, hogy a Nemere afféle sci-fi szerző, másrészt pedig azért, mert annyi könyv jelenik meg a piacon, hogy nehéz is azokat nyomon követni. Újabban én is inkább csak antikváriumokat bújok, onnan szerzek be a munkámhoz szükséges forrásanyagokat.- Az internetet mennyire használja az anyaggyűjtéshez?- Őszintén szólva nem nagyon. Úgy látom, hogy az internet nagy szemetesláda, mindenki beledobál ezt azt, s nehéz kiválogatni belőle, mi az értékes, mi nem az. Mi megbízható, és mi nem.- Mostanában mit ír legszívesebben?- Történelmi műveket. Különösen a kultúrtörténeti érdekességeket szeretem. Például van egy sorozatom híres személyiségek, történelmi figurák magánéletéről: Mátyás királyról, Kossuth Lajosról, Mária Teréziáról és a többiek- ről. Valaki nagyon találóan azt mondta, hogy olyanok ezek a kötetek, mintha az adott „nagy ember” szomszédja írta volna: kritikusak, ugyanakkor emberi közelség, sok információ jellemző rájuk. Újabban az egész történelmi korokat feldolgozó művekre kaptam rá. Uralkodók szerelmi ügyeiről, a náci korszakról, a 20. századi kémszervezetekről számos könyvet írtam.- Mindez átgondolt, jól felépített dokumentációs hátteret feltételez.- Ennek az alapja pedig egy lexikongyűjtemény. Bárminek, bárkinek utána tudok nézni, s nem kell kétségbeesetten keresgélni, ha valami kell. Aztán különféle szakkönyvek állnak rendelkezésemre, korok, témák szerint csoportosítva. Rengeteg életrajzot gyűjtöttem össze, és rengeteg cikket.- Milyen cikkeket?- Mindenfélét, mindenhonnan. Még napilapokból is, például a titkosszolgálatok munkájáról, merényletekről, terrorista szervezetekről vagy más érdekességekről. Amikor kivágok egy cikket, még nem is tudom, mire használom majd.- A ’80-as években óriási példányszámban jelentek meg könyvei. Olyan témákkal foglalkozott, amelyek személye-' sen is nagyon érdekelték. Manapság magának keres témát, vagy a kiadók látják el konkrét megbízásokkal?- Mind a kettő előfordul, de azért öt könyvből négyet a saját ihlet „írat” meg. Bár el kell ismernem, néha egészen jó ötletei vannak a kiadóknak is. Olyanok, amelyek talán eszembe sem jutottak volna. >Az sem ritka, hogy a kiadó nem a saját ötletét továbbítja, hanem a kereskedőkét is, akik pedig közvetlen olvasói véleményeket fogalmaznak meg. Például előfordul, hogy többen szólnak a kiadónak: régen olvastak már Nemerétől erről vagy arról a témáról. A kiadó tudja, hogy a kereskedő nagyon jól ismeri az olvasói igényeket, és ezek alapján nyugodt szívvel rendel könyvet tőlem a megadott témában. Jelenlegi kiadóim jelentős része egyébként nagyon tudatosan céloz meg egy-egy piaci réteget. Olcsó előállítású, alacsony árú kötetek kínálatuk java része. A kritikusok a többi között ezért sem találkoznak a műveimmel: ezekkel a könyvekkel nem is foglalkoznak. Nemrég azt mondta egy könyvterjesztő szakember, hogy nekik az olcsó könyvek egyenesen katasztrófát jelentenek. Pedig szerintem nem mindenki tud 2500 forintot vagy többet adni egy kötetért. Standokon lehet ezt jól látni. Ott aztán kiválóan lehet könyveket árusítani, de csak ebben az olcsóbb árfekvésben. Ilyen kötetekből sorra nyomnak újra és újra, így egy-két év alatt némelyik átlépegeti a 20 ezer példányos határt, ami manapság óriási dolog. Ezeket a könyveket nevezem én lopakodó bestsellereknek. Ezek persze a hivatalos sikerlistákon érdekes módon soha nem jelennek meg. A nejem hamarabb felkerült a Népszabadság könyves sikerlistájára egy szakácskönyvvel, mint én bármivel.- Internetes honlapján hosszasan lehet böngészni a bibliográfiáját. A sok száz cím között időnként felbukkant egy-egy olyan bejegyzés, hogy: „Álnéven kiadott könyv, nyilvánosságra hozatala egyelőre nem időszerű. ” Milyen könyvek ezek?- A honlapomon már minden ilyen „titok” feloldásra került. Egy időben kereskedelmi vagy más okból valóban nem vertük nagydobra, hogy én vagyok a szerzője néhány műnek. Például, amikor egyszerűen nem illik odaírni a címlapra, hogy az adott könyv Nemere István munkája.- Nem illik?- Persze. Kiadtuk a Kis herceg folytatását, de hát hogyan lehetne odaírni bármit is Saint-Exupery után szerzőnek? Hogy nézne ki? Inkább valami hasonló álnevet biggyesztettünk a címlapra. De ugyanez történt, amikor hat folytatást írtam a Micimackóhoz. A náci korszakról szóló köteteim német néven jelentek meg, szerelmes történeteim pedig női álnevek alatt.- A csaknem négyszáz kötetből melyik a személyes kedvence?- A Hegy című könyvem. Ezt 1979 táján írtam, de csak 1984-ben jelenhetett meg. Később folytattam is, nemrég újra napvilágot látott a két könyv, egybe kötve. Ezenkívül talán nyolc-tíz olyan könyvem van, amelyekre nagyon büszke vagyok. Ilyen az Anyák éjjel sírnak, a Halj meg énekelve!, a Vak madár, a Gránitmezőn, vagy a Vízlépcső. Ezek mind-mind társadalmi témák, tehát nem sci-fik, nem krimik. A Gránitmezőn például arról szól, hogy egy néhai náci háborús bűnös, aki az eltelt évtizedek alatt jó útra tért és a Vöröskereszt megbecsült munkatársa lett, egy napon lebukik, napvilágra kerülnek múltjának sötét eseményei. Mi legyen egy ilyen ember sorsa? Ebben a könyvben különben megtörtént eseményt dolgoztam fel. BÁN JÁNOS A könyvek utóélete- Többször felröppent a hír, hogy némelyik könyvét talán megfilmesítik. Ha jól tudom, csak a Fantasztikus nagynéniből csináltak végül tévéjátékot, Ruttkai Éva főszereplésével...- Két-három évente manapság is felbukkan egy-egy ifjú tehetség, aki úgy érzi, meg kellene filmesíteni valamelyik művemet. Ezekből általában nem lesz semmi, de ez nem a lelkes jelentkezők hibája. Nekem már 1982-1983 táján voltak szerződéseim a Mafilmmel, írtunk is forgatókönyvet a Hegyből, más könyvekből, de soha nem lett egyikből sem film, néha egészen nevetséges, belső, stúdión belüli okok miatt. Elfásultam ezektől a, tapasztalatoktól. Amikor például valaki felvetette, hogy megfilmesítené a Sötétség határán című könyvemet, csak annyit mondtam neki, hogy annak egyik jelenetében két helikopter üldöz egy repülőgépet. Na most ennek a felvételéhez kellett volna egy harmadik helikopter, és ezzel akkoriban a teljes film költségvetése ki is merült volna. Szóval ez sem ment.- Ha mégis választhatna könyvei közül, melyiket látná szívesen filmvásznon?- Attól függ, hogy valami látványos, kalandos, esetleg komolyabb történetet vinnék-e vászonra. Hm. Talán a Hegyet vagy a Gránitmezőnt választanám. A kalandos sztorijaimmal a gond az, hogy azokkal lekéstünk. Megjelenésük idején némelyik messze megelőzte a korát, manapság meg a látványos filmkészítési módszerek mellett fel sem tűnnének igazán a választékból.- Pedig ha jól emlékszem, annak idején Hollywood finoman szólva lecsapott egy-két könyvére. Pert is fontolgatott a Demolition Mán (A pusztító) című Sylvester Stallone-film miatt. Igaz ez?- Igen. Konkrétan a Holtak harca című tudományos-fantasztikus regényemről volt szó, aminek története kísértetiesen hasonló az említett, később készült Stallone-filmmel. Annak idején panasszal éltünk, s a szerzőijog-védők el is olvastatták illetékes fórumok képviselőivel a könyvet, akik megállapították, hogy könyvem és a hollywoodi produkció cselekménye hetvenvala- hány százalékban azonos. A filmesek az én könyvemből szedték a sztorit, a fordulatokat. A befejezés persze tipikusan hollywoodi volt, egészen más, mint amit én írtam. A poén az, hogy ez nem egyedi eset. Van egy teóriám, miszerint odakint rendszeresen figyelik az európai, többek közt a kelet-európai szerzők regényeit, történeteit. Nem egy lengyel, cseh, magyar, bolgár vagy akár mongol író panaszkodhat hasonlók miatt, mert egyszerűen lenyúlták a történeteiket. A kint élő emigránsok közül néhányan egészen jól megélnek ebből. Az én esetemben tudom is, ki volt az, aki lenyúlta a Holtak harca történetét. Csakhogy itthonról szinte lehetetlen eredménnyel pereskedni, eleve reménytelen a dolog.- Brutálisan sokat ír. Mi a munkamódszere?- Az biztos, hogy most októberig vagy nyolc könyvet kell megírnom. Egyszerre egyet írok, főképp délelőtt, meg egy kicsit ebéd után is. Ezzel párhuzamosan a szünetekben, délutánonként már gyűjtöm az anyagot a következőhöz. Amikor befejezem délután az aktuális kötetet, reggel már kezdem is a következőt, mert addigra kialakul, elkészül a koncepció, összegyűlik hozzá a szükséges háttéranyag. Ezért is mondom, hogy ezt a fajta működést nem nagyon értik azok, akiknek egy könyv jár a fejükben öt évig, s közben élnek, állásuk van, eljárnak minden este szórakozni, kávéházakba, mit tudom én, hova. Ez a rengeteg dolog óhatatlanul szétaprózza őket. Merem állítani, hogy én körülbelül ugyanannyi időt töltök írással, mint ők, csak én folyamatosan csinálom, minden nap ettől eddig. Nincs mese! Tanya őrzi, erdő nyugtatja Nemerét
