Somogyi Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-20 / 296. szám
12. OLDAL HÉTVÉG E 2003. December 20., Szombat „Erős várunk, a nyelv” __________(Kosztolányi) Mindent leírunk? Dolgozatokban - néhány diák munkájában - állandóan visszatérő ige a leírja. 'Vörösmarty az Ábránd című költeményében Laura iránt érzett szerelmét írja le.' 'Petőfi A XIX. század kölfői című versében leírja, hogy mi a költők feladata.' 'Ady leírja, hogy milyen hatással volt rá a háború kitörése.' (Emléke- j zés egy nyár-éjszakára.) A részlete- s elemzésben aztán a legtöbbször előforduló ige ismét a leírja. Hihetetlenül szürke, unalmas az ilyen dolgozat. Pedig a nyelvi jegy több dologból tevődik össze. A helyesíráson kívül beszámítandó az írásbeli munka szerkezete, nyelvhelyessége és a stílusa. A stílus nem más, mint választás, válogatás a nyelvi lehetőségek közül. Az előbbi lírai költeményekben szerencsésebb a leírja helyett más szót választani; hisz a leírja igét inkább leíró műfajú alkotások elemzésében lehet elfogadni. Milyen szavakkal lehetett volna helyettesíteni? Például így: „Vörösmarty... Laura iránt érzett szerelmét vallja be." „Petőfi A XIX. század költői című versében ecseteli, hogy mi a költők feladata." „Ady bemutatja, milyen hatással volt rá a háború kitörése.'' Ugyancsak alkalmas a sok leírja helyett a feltárja, rávilágít, érzékelteti, figyelmeztet, felhívja rá a figyelmünket, hangot ad, feleleveníti, felidézi stb. Ha tanuló a dolgozatában túl sokszor leírja, hogy a költő leírja, annak az lehet a következménye, hogy a magyartanár az illetőt - írásbeli munkáinak nyelvi igénytelensége miatt - ne adj1 isten, hogy leírja! mihályfalvi László Szikrázott a vastag hótakaró, mint dunna borította a tájat, s a magas fenyők kucsmát viseltek. A kopasz ágakon megült arasznyian, s amikor egy madár reppent, helyet keresve szárnyaival leverte, hullott alá, mint sótlan ételre a fehér áldás. Mert mint mondani szokás és nagy- anyók mesélték, anélkül nem élhet az ember, kerüljön a tányérjára bármiféle jó étel. Az áldott nap aranysugaraival reménységet költöztetett a szívekbe. Bár jégcsapok lógtak az ereszeken s a fák ágvégein, ahogy megcsorrant az előző napi enyheségben, mint gyertyák oldalán a forró viasz. Mondhatni azt is, hogy a táj könnye odafagyott a sírásból gördülő nevetésére. Mert hisz1 könnyen derül a borúra, mint a kisgyermek mosolya, különösen e napon, amikor angyalok szállnak a légben, zsoltározva, szent karácsony éjjelét várva. Két szerzetes rótta a keskeny csapású utat egymás mögött haladva, s ügyelve, hogy el ne vétsék a méretes lábbelikkel előttük kitaposottat. Látszott azon, hogy valami megtermett ember járhatta, hisz1 egy nyomba belefért volna két bocskor is. Azon túl pedig legalább térdig süllyednének bele átszakítva a fagyott kérget. Ez a bőr pedig, amit a cellárius kiutalt, hiába van olvasztott faggyúval rendesen átitatva, a láb melege hamar átnedvesedheti. Még akkor is, ha közben majd lefagy, mintha ezer s mégannyi apró hangya mászkerál- na a bocskorban, egyre csák harapva a gémberedett ujjakat. Felülről úgy nézhettek- ki, mint két fekete varjú, egymás után topogva skapuláréjukban, hajlott hátukon degesz zsákokat cipelve rótták az utat. Legalábbis így látta az a nagy madár, amelyik a magas tölgy hegyében ülve horgas csőrével időnként elrendezte felborzolt tollát. Fél szemmel pislogott alá. Bíz' szívesebben látott volna egy óvatlan nyulat, amint bukdácsolva igyekszik, ki tudja, hova. De így csak méltatlankodva kiáltott, s meglengette szárnyát leverve a havat, mely hullott az atyák nyakába. Világteremtő ecsetvonások A hadseregben töltött idő örökre emlékezetes Simon Jenőnek, mert a díszletfestőt ez indította el pályáján. Szabad művész, aki az Aida, Az operaház fantomja és számos színdarab díszletezése mellett diszkókat, éttermeket és családi házakat is dekorál. A somogygeszti kastély üres éttermébe lépve Simon Jenő szemügyre vette a csupasz falakat. Átvágva a termen hatalmas „vásznához” lépett, kezében egy összehajtott kép volt, ecsetei és festékjei a hátára akasztott táskában zörögtek. Szemei előtt a Feszty-körkép jól ismert és az itteni falakra álmodott mása öltött alakot, s kigöngyölve az eredeti mű leporellóját munkához látott. Szűk másfél hónapon át kora reggeltől késő estig festett, mígnem elkészült a 32 méter széles alkotás.- Bár három év telt el a körkép készítése óta, a mai napig erre a munkámra vagyok a legbüszkébb - mondta a Csiky Gergely Színház díszletfestője. - Zalában nőttem fel, s a színház közelébe a hadsereg segítségével kerültem. Komolyabb művészeti előképzettségem nem volt, bár fiatal koromban firkál- gattam és festegettem. A honvédségnél dekoráló lett egy öregkatona mellett, aki korábban a zalaegerszegi színház dísz- letese volt. Három hónapig dolgoztak együtt, összebarátkoztak, és leszerelése után katonatársa a színházhoz csábította. Először az egerszegi intézménynél, majd 1991-ben Kaposvárra költözve a Csiky Gergelyben látott munkához. Az eltelt évek során az ország több színházában is megfordult. Életrajzi kiállításokhoz festett utcaképeket, falakat, de múzeumok és éttermek fölkérésére is dolgozott. Ügyes kezét dicséri egyebek között a kaposvári Vén Kalóz söröző, a régi Park diszkó, a kaposmérői Dr. Jones pizzéria, valamint a nagykanizsai és a Balaton-parti szórakozóhelyek egy része.- Nekem minden munka kihívásnak számít, s az élet állandóan újabb feladatok elé állít - mondta Simon Jenő. - Késő tavasszal például Szegedre hívtak, hogy Az operaház fantomjának két hátterénél segédkezzem. Simonéknál a firkálás családi örökség, abból Simon Jenő fotó: török anett mindhárom gyermeke kiveszi a részét. A szekrények oldalait ezért lapok borítják, de a filctollak a falakon és néha még a lepedőkön is nyomot hagynak. Nagyobbik lánya már az iskolai rajzversenyeken próbálgatja az ügyességét, míg négyéves fia a műhelyből elcsent festékkel a család kutyáit mázolja össze. - Tíz-tizenöt éve a szakma mesterfogásait csak az idősebbektől leshettük el. Manapság a Kaposvári Egyetemen és a fővárosban is folyik díszlettervező-képzés - összegezte a változásokat. - Az oktatással kapcsolatban engem is megkerestek, de nincs sem időm, sem elegendő tapasztalatom, amit megoszthatnék a diákokkal. Ezért megmaradok a díszletkészítés mellett, s a Niagara megfestése után legutóbb egy stúdióelőadáshoz mintáztam meg Znamenák István szobrát. horváth zsolt „Könyvespolc” Gondolatok könyve Sokszor leírták, sokszor elmondták, így szinte közhelyszámba megy, hogy a nagy francia forradalom előkészítésében mekkora szerepe volt a felvilágosodásnak. S még ritkábban esik szó az aforizmáról, erről a csodálatos műfajról, melynek oly sokszor megjósolták elmúlását, mégis mindig feltámad, mint a poraiból megújuló főnix. Mert mélységesen emberi, s mikroszkópként nagyítja föl a jóságot és az emberi gyarlóságot. Mi is tulajdonképpen az aforizma? Az idegen szavak szótára két meghatározást is mond. Egyik a tömör, velős: gondolattöredék. Ám ha egy kicsit játszunk a szóval, így is leírhatjuk: töredékgondolat. Egy olyan gondolat, amely töredékében is mély igazságokat rejt... A másik hivatalos megállapítás már bővebben tájékoztat: komoly, általános gondolatot, megállapítást kifejező tömör, velős, szellemes mondás. Gábor György, e briliáns kötet összeállítója szerint azonban az aforizma ennél is több. Nem önkényeskedő elmejáték, de valóságos életelv. Az emberismeret, az életbölcsesség és a társadalombírálat kimeríthetetlen tárháza. S éppen ezért örök igazságú. Minden korban, minden időben. A „Gondolatok könyve” már első megjelenésekor (1959) a revelá- ció erejével hatott. S így hat ma is, amikor a nyolcadik (!) kiadást lapozgatjuk. A franciák mesterei voltak az aforizmának, azt is mondhatnánk, hogy a legnagyobb mesterei. A „Gondolatok könyve” Montaigne-től Léautaudig, a 16. századtól a 20-ig felöleli a gondolatok színes tárházát. Ez az összeállítás gazdagságával és alaposságával nemzetközi mércével mérve is egyedülálló. Montesquieu, Voltaire, Diderot, Stendhal, Baudelaire, Anatole Francé neve éppúgy megtalálható e kötet lapjain, mint Pascalé és Chamfort-é. S az aforizma legnagyobb klasszikusa egy, a 17. században élt arisztokrata volt: La Rochefoucauld herceg., A történelem fintora, hogy a forradalom érlelődésének idején a kor enciklopédistái és szépírói mellett a polgárság kedvence egy előző századi főúr. Egy olyan rend képviselője, amelynek a tagjait később ezerszámra hurcolták nyaktiló alá. Mert ahogy Robes- pierre mondta: „A forradalom humanizmusa a gyüokban van.” Válasszunk ki most hármat a gazdag gyűjteményből. „Az én gyűlöletes...” - mondta volt Blaise Pascal még a 17. század közepén. Három rövid szó, mégis milyen félelmetes létlelete az önzésnek és harácsolásnak. S mennyire él ma is. „Erényeink többnyire csak álcázott bűnök.” Ez Rochefoucauld aforizmája a mindenütt jelen levő képmutatásról. A harmadik aforizmánk Chamfort-tól való. Egyik legvitri- olosabb megállapítása az együttélés félelmetes láüelete: „Aki negyvenéves korában nem embergyűlölő, az sohasem szerette az embereket.” A „Gondolatok könyve” rohanó napjainkban is életünknek igazi szellemi kincstára lehet. Okít, nevel, tanítva szórakoztat, és figyelmeztet is - minderi didaktikus szándék nélkül. DR. SÍPOS CSABA Karácsonyi mese- Nézd testvérem, micsoda egy madár trónol ott fent - mondta Dávid, nyögve letéve a zsákját s egyenesítve ki fájós derekát. S amint megtörölte verítékes homlokát, hátracsúszott csuklyája látni engedte ősz üstökét.- Bizony, mondom neked, szárnyait most irigylem. Hej, mennyivel könnyebb lenne... a dercsi parókiára eljutni... - felelte Ézsiás megdörzsölve a szakállát, amiről apró zúzmaraként hullott alá ráfagyott lehelete.- Az Úr neked két jó lábat adott s értelmet..., ne panaszkodj. Mi lenne, ha balga kérésed meghallaná, s szárnyaid nőnének s karmaid, és nem tudnád elmondani az Úrangyalát... Gyerünk tovább, csak elölről'ne sütne! Szemem világát veszi ez a csillogás...- Napot ne vedd a szádra. Eljő majd az idő, amikor szívesen vennéd sugarát, de csak a sötétség árnyai vesznek körül - bölcselkedett Ézsiás. Dávid legyintett. Betudta társának korát. Hisz' még csak oblátus volt, amikor ő már a novíciusok közé soroltatott. Arra gondolt, nincs örök sötétség. A Mindenható nem hagyja el, s a megérdemelt peniten- cia után az örök fényesség látására engedi, ami az Ő arcáról sugárzik majd... Amint újra megindultak, óvatosan vigyázva az útra, ahogy távolodtak a madárlakta fától, mintha a fényt is egyre inkább hátrahagyták volna. Először csak a nagy ragyogás hagyott alább, aztán egyre fakult a világ. Úgy borult a szürkeség a tájra, mintha nagy köpönyeget terítenének rá. A lámpásból, amikor fogytán van az olaj, törpül a lángja, s a végén már csak pislákol. Ilyenkor rajzolódnak furcsa alakok a cella falára. Legalábbis erre gondolt Ézsiás, amikor megszólalt.- Ennyire előreszaladt volna az idő, hogy a napnak küencedik órája közelegne? Hát mikor érünk mi akkor a parókiára, megneheztel majd az apát úr...- Nem úgy van, testvérem. Az idő mindig egyformán halad. Nem szalad s lustálkodik, csak mi, gyarló emberek érezzük úgy, aszerint, kedvünket hogy múlatja... Tekints fel, s magad is láthatod, sötét fellegek közelegnek, valóban jó lesz szaporáznunk lépteink... Á szél lassan támadt föl. Először épp csak átsuhant a tájon, mint hadak járása során az előrevágtató pőrtya deríti föl a világot. Aztán egyre erősebb lett, s végül már zúgva sodorta maga előtt a letört galy- lyakat, tavalyról maradt száraz levelet görgetett, s huppantak le a nagy fehér pamacsok. A porhót mint meder partjáról felkapott homokot szórta szét, bele a gallérok mögé s a szemekbe, hogy könnyeket fakasszon. Dávid haladt a társa mögött. Előrehajolva dacoltak az idővel, s rótták egyik lépést a másik után, megmegcsúszva, a semmibe kapva próbálták egyensúlyukat tartani. A csapás a fák között vezetett, át az erdőn, míg majd' a végén a domboldalhoz érnek, ami fölött magasodik az egyszerű egyház tornya, félrebillent kereszttel. Ézsiás volt a megtermettebb és erősebb. Megállt, s hátrafordult.- Addsza zsákodat, s te, atyám, csak magadra ügyelj!- Bírom én...- Ha mondom, hát... Lobogott fekete skapuláréjuk bő ujja, s bocskoruk fölött ráfagyott hóval szegélyezett alja, mint gyászos ravatali zászlók. De mentek rendüleüenül előre, mert várnak rájuk a parókián a szegények, kiknek majd alamizsnát osztanak. Emlékezzenek az éjre, amelyen a Kisded születet, jöttével hirdetve a könyörületet. Csak e világon kell kibírni a szegénységet... Ézsiás jobb és bal vállán a két zsák, hogy elossza a terhet. Homlokán veríték csorrant, s szemöldökén megkeményedett. A szája előtti fehér gomolyt a szél felkapta, s vitte tova. Az utat figyelve, hogy el ne vétse, szeme a vakító fehérségtől káprázni kezdett. A vállán megcsúszott zsákot egy mozdulattal följebb vette, fejét fölemelte, s megtorpant. Dávid épphogy megállhatott. Előttük két ember volt. Egy öreg és egy gyermek. Mint a tünemény kerültek elő a szél zúgatta erdőből. Az aggastyán kezében pásztorbot, s testét redőzött lepel takarta, ami meg sem rebbent a szélben. Mintha a nagytemplom oltárképéről lépett volna le. Dús szakálla gyűrűkbe övezte arcát, fehér haja a váltóig ért. Tekintete menydörgést idéz. A gyermek kezét fogta, akin egyszerű hétköznapi ruha. Szakadt bekecs, halinacsizmába gyűrt vászon- nadrág. S a vedlett kucsma láthatón idősebb kobakra, mert neki minduntalan a homlokába csúszott. De a szeme meleg barnasága mint az olvasztott méz e cudar világban.- Mit csodálkoztok? - kérdezte az aggastyán. - Az úton mindenki járhat...- E vüágból való vagy? - kérdezte Dávid társa háta mögül kihajolva, miközben keresztet vetett, s arcán rémület.- Te mondod. Ki a földön jár, honnan származhatna máshonnan?- No, de hát... - hebegte Ézsiás.- Keskeny ez a csapás, nem férünk rajta el mindannyian, s láthatjátok az én lábamon saru, a tiéteken bocskor. Kinek kellene akkor utat engednie? - kérdezte az öreg, miközben egyre inkább sötétedett, s a szél erősödött. Ézsiás hátrafordult, miközben a zsákokat a lába mellé eresztette. Kérdőn nézett Dávidra, aki szaporán bólogatva mondta. - Hát persze..., menj a gyermekkel - s lépett föl a hó tetejére. Az megroppant, de nem szakadt be. Példáját követte Ézsiás is a zsákokkal, s az már igazán furcsa volt, hogy az ő súlya alatt sem szakadt be a hó. Az öreg bólintott, s mondta. - Alamizsnálkodni mentek... Jól vagyon. Vigyétek magatokkal, ki legjobban rászorul... ezt a fiút. A szerzetesek összenéztek. Ézsiásnak olyan melege lett, mint nyár idején, amikor legmagasabban jár a nap, és kint a tarlón kell a kévét gyűjteni. Pedig a jeges szél olyan keményen fújt, hogy már a szakálláról is jégcsapok lógtak.- Aztán mitévők legyünk véle? - kérdezte. - Ki fog gondoskodni róla, e cudar időben? Az aggastyán fölemelte a kezét. S a szél egyszerre alábbhagyott. Aztán pásztorbotjának kampós végével megérintette a havat. S lám, fogyni kezdett, mint langyos tavaszban, és egyre csak olvadt. S öl- nyi helyen már fű zöldellt, és harangvirágok nyíltak. S amint botját fölemelte, újra hó fedte a helyet.- Látomás... játszik velem... - dadogta Dávid. Ézsiás csak fejét rázta, mint aki nem akar hinni magának. Aztán az öregre néztek, akinek arcán mintha mosoly suhant volna, s kezét a gyermek vállán nyugtatva mondta.- Szent karácsony éjjelén minden megtörténhet, csak az nem, ami már egyszer Betlehemben. Fogadjátok be oblátusnak a fiút. S ne feledjétek, mit írt Lukács evangélista: „És Jézus növekedék bölcsességben és időben és kedvességében Istenhél és az embereknél.” Most menjetek, s ne nézzetek visz- sza, mert mindenki előtt ott vagyon az út, amit be kell járnia... - Ezzel az öreg megindult, s mintha csillagok gyúltak volna lába nyomán. S ahogy távolodott, a maradék fényt is magával vitte, alakja beléveszett a félhomályba. A gyermek lehajtotta fejét, és a csizmáját nézve mintha azon gondolkodna, vajon mikor szakadhatott ki az orra, hogy a hüvelykje most is kikandikál.- Neved? - kérdezte Ézsiás.- Bence...- Mitévők legyünk most már, jössz-e velünk a monostorba? - faggatta Dávid. A gyerek megvonta vállát.- Nincs nékem senkim - felelte.- Árva vagy? - szólalt meg részvéttel Ézsiás.- Az..., de anyám arcára emlékszem...- Hát az öreg? - bökött a távozó után Ézsiás.- Nyomába szegődtem, nem ösmérem... Az atyák újra összenéztek, s bólintottak. Egyre gondoltak. A könyörület éje van, s Lukács evangélista nagy titok tudója. Mit is adhatnának ajándékot, ennek a szegénynek mást, mint hogy befogadják. Az apát úr majd megdicséri őket. Megindultak. És a gyermek arca, mint egy lámpás, szinte világított. Ekkor egy szarvas ballagott ki a fák közül, s csendesen kérődzve eléjük lépett. Nyakában veres pántlikán ezüstcsengő. Minden lépésénél vékonyka hangszilánkok pattantak s vegyültek a légbe, a már békésen susogó szélbe. Lassan haladtak. Elöl a koronás vad, s utána a gyermek, kezét ujjasába mélyesztve s halkan énekelve. Ézsiás és Dávid már fáradtságot nem érezve. Mintha lelkűkben virágok nyílnának, oly könnyedén, mint jár az ember ifjú kofában, ereje teljében. A kis templom ajtaja tárva. Rózsaszín fény ablakában. S amint kivetődött az ajtón, megvilágította a hóba taposott utat, s a lábnyomokat, melyek mindenhonnan, csak erre tartottak. Har- mónium búgott, s hangja a nyitott ajtón át terült a Világra, mint a frissen kelt tészta a fehér damasztru- hára. Az emberek, egyszerű öltözetben álltak hallelujázva. Szemük ragyogott, amint a csillagokkal díszített, oltár előtti fenyőre emelték. Tömjénfüst gyűrűje, mint az angyalhaj övezete. Beléptek. Feléjük fordultak a tekintetek. S ők megdöbbenve látták, hogy a fa előtt áll az öreg, kezében pásztorbotjával. S mellette egy asz- szony, fekete berliner kendőjéből, sápadt arca derengett, s szemében könny csillogott. A fiúcska dermedten megállt, mint aki nem akar hinni a szemének. Aztán karját kitárva kiáltotta:- Anyácskám! Tudtam, hogy egyszer föllellek! Az emberek énekeltek. Az öreg jóságosán mosolygott, miközben az atyák megoldották a zsákok száját és kiosztották az alamizsnát. Közben összesúgtak, hogy sok furcsa dolog esett meg ez este. Lehet, hogy semmi nem igaz belőle, csak egy álom az egész, egy jobb világot remélve. ujkéry csaba
