Somogyi Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-30 / 75. szám

10. OLDAL 2002. Március 3)., Szombat HÚS VÉT A drávai táj szerelmesei A tavasz közeledtével mindketten a folyó éledését figyelik. A drávai Robinson a horvát oldalon, a folyó fényképésze pe­dig a csónakjából lesi a természet újjá­születését. Különböző korú, nemzetisé­gű és felfogású emberek. Ami közös ben­nük: a folyó szeretete. Az egyik öt éven át fotózta a Drávát, a másik húsz éve él a partján. A horvát szobrász a folyónak köszönheti újjászületését, s a barcsi nyugdíjas sorsa is szorosan kapcsolódik a folyóhoz. Joszip Simic a horvát oldalon, Pitomaca falu­tól és Kriznicától nem messze egy régi vízi­malomban él. Húsz éve lakik ott nomád kö­rülmények között. Elvonultan, de - mint mondja - nem elzártam Nem messze innen, Gradinán született, majd bejárta Európát. Hamburg és Párizs hidjai alatt aludt, végül ha­zajött és letelepedett a Dráva partján. Azt mondja, itt találta meg a helyét. Bár remete­ként él, mégsem magányos: lovakat tart, vad­kacsákat szelídít. - Itt sosem lehet egyedül az ember. Egész télen lakott nálam egy gólya, és sokáig élt a közelemben rétisas is. Fest, domborműveket készít. Munkái rendszerint vallásos témájúak. Azt mondja, minden tudását a nagyapjától kapta, aki templomi fafaragó volt. Amikor arról kér­dezzük, hogy a Dráva miért nincs jelen a művein, mosolyog rajtunk. - A természet közelsége megnemesíti az embert, s ennek érződnie kell a képeken is. Ha jól dolgozom, minden munkámban jelen van a folyó - mondja. Festményei és szobrai eladásából, s emellett drávai búvárkodásból él. Több ezer éves farönköket keres és emel ki a folyóból, ezekért hatalmas összegeket fizetnek Né­metországban. Az ilyen emberekre szokták azt mondani: öntörvényű. Meztelenül sétáltatja a kutyáit a folyóparton. Ha kell, szembeszáll az ölywel a vadkacsák védelmében. Egy fotó kedvéért nemrég több méter magas feszületre köttette föl magát. Drávai farkasnak mondja magát, ez a barátaival alakított egyesületük neve is. Éet- módja és munkái ismertté tették; legutóbb a német televízió készített róla riportfilmet. Győri Vilmost jól ismerik Barcson. A 60-as évek óta fotóz; elismert tagja a verőcei kép­zőművészeti körnek és a barcsi alkotótábor­nak. Öt éve elhatározta, hogy sorozatot ké­szít a Dráváról. - Évekig jártam a folyót; minden évszakban figyeltem a hajnalait, es­téit, a folyó minden rezdülését, hogy megta­láljam a legjellemzőbb pillanatokat. Nem volt egyszerű feladat, hiszen állandóan, szinte óránként változik - mondja. A képei nemsokára dokumentumértékűek lesznek, ha megépül a horvát erőmű Novo Virjénél. Dráva-sorozatába portrék is bekerültek. - Olyan embereket fotóztam, akiknek a sorsa szorosan kapcsolódik a folyóhoz. Arcukon tükröződik a vidék törté­nete - mondja. Ilyen jel­legzetes arc Simicé is, de a sajátját is nyugodtan beil­leszthetné a gyűjtemény­be. A Dráva horvát oldalán, Stari Gradacon született, onnét fél évszázada mene­kült át a családja Magyaror­szágra, Barcsra. - Jómódú­ak voltunk és magyarok. Ez a két ok elegendő volt, hogy 1949-ben menekülnünk kelljen otthonról. Az apá­mat visszacsalták azzal, hogy szükség van a munká­jára. A mai napig nem tud­juk, hogy mi történt vele. Feltehetőleg megölték a par­tizánok. Hiába kutattuk, senki nem akart tudni róla. Még az sem, aki a visszahívó levelet írta. Ahogy a családunk át­jött Barcsra, utána nem sokkal lezárták a ha­tárt. Az öcsém már nem tudott utánunk jönni. Két évtizedig nem láttuk, sokáig hírünk sem volt felőle. Rokonoknál húzta meg magát. Oda­át él ma is: pilótának tanult, és Eszék közelé­ben egy reptéren állt munkába. Az öreg fényképész húsz év elteltével léphetett át újra a határon. - Amikor először hazamehettem, az olyan volt, mintha má­sodszor születtem volna. S legalább annyira Joszip Simic és Győri Vilmos félszavakból is értik egymást gyötrelmes is volt, mint egy születés. A mal­munk tönkrement, minden megváltozott. Olyan gondolatok jártak a fejemben, amik mások számára mosolyogtatóak. Pél­dául percekig néztem a régi fafeljárónk mé­lyedéseit, mert azt még az apám koptatta ki. Sokáig minden hazatéréskor hallottam a szí­vem verését. Ma már csöndesebben ver, hi­szen hetente járok arra. Máig megmaradt azonban az a fájdalmas érzés, amikor meg­látom az állami tulajdonba vett, elhagyatott malmot, ahol megszülettem. nagy László Az újjászületés édes terhével Simor Ákosnak van egy álma, amit szabadkozva fogalmaz meg.- Csak annyit szeretnék, hogy reggel hattól délután négyig dol­gozhassam valahol a szakmám­ban gépszerelőként, estétől haj­nalig pedig találjak egy helyet, ahol fizetnek a mosogatásért - árulta el. A fiatal házaspár egy nyugat­magyarországi nagyvárosból ke­rült a Balaton mellé.- A feleségem szülei meghal­tak - idézte fel Simor Ákos -, az enyémek pedig ellenezték a há­zasságunkat. Ezért két éve nem is tartjuk a kapcsolatot. Magunk­ra maradtunk; csak egymásra számíthatunk, senki másra. Szombathelyen a fiatalember­nek lett volna lakása és biztos munkahelye, de inkább a szerel­mét választotta, vele akarja leélni az életét.- Először egy kis faluban pró­báltunk szerencsét - emlékezett.- Mezőgazdasági gépeket újítot­tam föl, a feleségem pedig házve­zetőnőként dolgozott. Volt szál­lásunk, és naponta háromszor ehettünk. Nagyon jó volt. Azt gondoltuk, hogy egy kicsit össze tudjuk szedni magunkat, de nem adták oda az ígért fizetséget. Kü­lönböző kifogásokat keresett a házigazda; azt állította például, hogy a feleségem nem főz jól. Azután kibújt a szög a zsákból: csak addig kellettünk, amíg rend­be nem tettem az összes traktort, kombájnt.- Onnan kerültünk a Balaton- parti városba - folytatta Simor Ákos. - Sikerült munkát talál­nom: hajókat javítottam. Illetve a munkaadóm, egy vállalkozó bér­be adott másoknak. Szerződést azonban nem kaptam cserébe, csak sok-sok ígéretet. Három hó­napig kihasznált, majd amikor le­járt az úgynevezett próbaidő, in­dok nélkül kirúgott, és nem is fi­zetett ki. A nekem járó pénzt pa­pírok híján csak polgári perrel tudnám kikényszeríteni, ami bi­zonyára hosszú évekig eltartana. S kellene ehhez az is, hogy a volt kollégáim mellettem tanúskodja­nak; ezt a procedúrát nem hi­szem, hogy vállalnák értem, van nekik bajuk így is elég. Lenne je­lentkező a helyükre Kelet-Ma- gyarországról: olyanok, akik úgy ugrálnának, ahogyan a vállalko­zó fütyül. Simor Ákos hozzátette: nem érti, hogy a Balaton-parti vállal­kozók miért nem félnek az ellen­őröktől. Tapasztalata szerint Szombathelyen, ahonnan ő jött, jobban megbecsülik az embert és a munkáját is. A házaspár nagy gondban van. A férjjel éjszaka beszélgettem, másnap délelőttre ígérték a So­mogy fnegyén túli kórház orvo­sai, hogy császármetszéssel vi­lágra hozzák a gyermeküket. Az amúgy közgazdász végzettségű feleség ritka betegségben szen­ved: a szervezete nem tud elég vért képezni. Az első babájukat elveszítették. Most pedig Simor Ákos hiába talpalt, hogy ne ret­tentő szegénységben várják az újszülöttet, segítséget sehol nem kapott.- Albérletben lakunk - kezdte. - A háziúr nem jelentett be ben­nünket, hogy ne kelljen adóznia a bérleti díj után. Ezért a városi önkormányzat nem tud segíteni bennünket segéllyel, hiszen nem vagyunk állandó helyi lakosok. Megtörtént egyébként, hogy két cigány nővel ültem egy pádon az országosan ismert civil szervezet székháza előtt; ujjaikról lehúz­ták az összes aranygyűrűjüket, azután két nagy szatyorral jöttek ki. Nekem semmit nem adtak. Pedig nem nagyok az igényeink: csak kenyérre meg tejre volna szükségünk. Az albérletben bútor alig lát­ható, de van babaágy. Mindenütt patikatisztaság. A szekrényben a dísz: mesekönyv.- Még örülhetünk, hogy van ez a lakás, mert ha nem volna ho­vá kihozni a szülészetről a babát, akkor el is vehetnék tőlünk - mu­tatott körbe Simor Ákos. - Saj­nos, a díjat csak nehézkesen tud­juk fizetni, így állandó fenyege­tettségben élünk, hogy az utcára kerülünk. Addig is itt legalább nem fázunk. Ugyanakkor előfor­dul, hogy három napig nem eszünk. Két éve élünk egyik nap­ról a másikra, állandó ijedtség­ben. Többen is kérdezték tőlünk értetlenkedve, miért vállalunk ilyen sanyarú helyzetben gyer­meket. Nem szoktam válaszolni, mert nagyon buta kérdésnek tar­tom. Én ugyanis természetesnek érzem, hogy a szegény ember­nek is lehet gyermeke. Meglehet: becsületesebb, dolgosabb is lesz, mintha gondtalan jómódban nő­ne fel. Tudom, hogy még többet kell igyekeznünk, hogy jobbra forduljon a sorsunk, de a pici szerintem nem nehézséget hoz majd az életünkbe, hanem bol­dogságot. * * * ■ Másnap reggel új élet kezdődött a Simor családban. Megszületett Ádám. Három kiló hetven deka, 5(p centiméter hosszú. Felsírt, amikor szétnézett a világban. CZENE ATTILA (Folytatás a 9. oldalról)- Agykutatással foglalkozó szakemberek bizonyos oxigénhiá­nyos állapotok kísérő jelenségeként próbálják magyarázni ezt a külön­leges állapotot.- A legújabb kutatások szerint az agy olyan, mint egy számítógép az internetes hálózatban. A híres pszichiáter, Jung szerint egy bioló­giai vagy elektronikai kapcsoló- rendszer, ami az érzékszerveinkből jövő impulzusokat továbbítja egy információs felhőnek vagy aurá­nak, az egyéni, illetve kollektív tu­dattalannak. Modern agykutatók pedig mintegy tíz éve úgy látják: az agy ugyan egy generátor, de a tudat tőle független. Hogy világos legyen, amiről beszélek: egy amerikai sze­mélynél, akit sokáig az ohiói egye­tem klinikáján vizsgáltak, egymást támogatva 22 tudat jelent meg. Az egyiknél kiütéseket kapott, ha na­rancslevet ivott, a másiknál viszont nem. Ha tehát tudatcsere van, az nem lehet az agy terméke, hanem azon kívül van valami, ami kötődik ugyan az agyhoz, de csak úgy, mint egy átmeneti adatleadó. Az agyunk úgy működik, mint egy rádió-adó­vevő. A rádió generálja az adást, ez a hullámhosszokon kijut a vevő­höz, az adatgyűjtőhöz. Az EEG (az agyműködés elektromos úton rög­zítő vizsgálati módszer) mágneses- rezonancia-mérők is ezzel foglal­koznak, ám az ateista alapokon nyugvó hippokratészi orvoslás ezt nem fogadja el, csak a Paracelsus nevével fémjelzett holisztikus (az embert a világmindenség egészé­ben vizsgáló szemlélet). Sir John Eccles Nobel-díjas kutató nyomán azonban már kezdenek felbátorod­ni a neurológusok és a pszicholó­gusok. Az 1984-ben elindult kuta­tási hullám vélhetően lehetőséget nyújt majd a jelenség jobb megis­meréséhez. Dr. Papp Lajos szívsebész tanár­tól arról érdeklődtünk: átértékelő- dött-e benne a halál fogalma, amió­ta szembesül ezekkel a jelenségek­kel?- Bármennyire furcsán hangzik, bennem semmi nem értékelődött át. Életem, orvosi gyakorlatom so­rán azonban egyre több informáci­ót gyűjtöttem. Úgy vélem: az élet és a halál megítélésének dolgában nincs nagy különbség az orvos és a páciens között. A megszerzett tu­dás ugyanis sokszor még inkább félrevezető lehet. Az orvosok az esetek 99,9 százalékában pontosan tudják, hogy a halál egyértelmű és visszavonhatatlan, de vannak hely­zetek és esetek, amikor nehéz el­dönteni, hogy hol van az élet és a halál mezsgyéje. Netán az élet ol­dalán és ahhoz van közelebb, vagy a halálhoz. Es az sem biztos, hogy ez a mezsgye nem átjárható egy ki­csit egyik oldalról a másikra. A na­gyon közeli állapotokban átsétál, átvándorol az ember, majd vissza­jön. Valójában tehát nem tudjuk pontosan, hogy mikor kezdődik a halálunk és mikor kezdődik az új­bóli élet. Be kell vallanom: vannak olyan esetek, amikor magam sem tudom eldönteni ezt a nehéz kér­dést.- Testünk, az anyag meghal, el­pusztul. A halálközeli állapotok mégis kétkedőkké tesznek bennün­ket.- A természettudós csak egyféle­képpen válaszolhat erre, mert nem állíthat semmit, amit nem bizonyít. De én mint egyén, mint ember, hi­szek a lélek felsőbbrendűségében. Abban hiszek, hogy nem az anyag határozza meg a tudatot, hanem a tudat, a szellem, a lélek határozza meg az ént, az élő embert. Az anyag vagy a tudat elsőbbrendűsé- gét hirdető eszmék végigvonultak a filozófiatörténeten. Gond csak ak­kor van, ha valamelyik gondolatkör bemerevedik és nem képes elfo­gadni a másik véleményét. Azt gon­dolom: minden ember életében az isteni kegyelem során ott a lehető­ség, hogy eldöntse: melyikben hisz.- Ön mégis naponta küzd az éle­tért, azért, ami múlandó.- Én nem az anyagért, hanem az emberért küzdők. De ebben a küz­delemben az anyag is nagyon fontos.- Az eszközei sem csak anyagi természetűek?- Csak egy részük az, hiszen szi­kével, ollóval, tűfogóval, csipesszel dolgozunk. Ám számomra a beteg gyógyítása nem azzal kezdődik, hogy felvágom és összevarrom. Ta­lálkozom vele a műtét előtt; kuta­tom a lelki világát és kapcsolatot próbálok teremteni vele a szavak ál­tal, de sokszor csak a tekintetek ta­lálkozásával, az együtt dobbanó szívvel. A munka fizikai része után ez a legnagyobb segítség. Utána jön a lelki ápolás. A test összevarrá- sát követően másként gyógyul a beteg, ha hisz a műtét sikerében. Betéteimtől azt kérem: csak akkor akarják a műtétet, ha hisznek a gyógyulásukban. A szent helyek gyógyító ereje is ebben rejlik, tud­niillik a hit erősíti az immunrend­szerünket. S ha mindez tömegesen fordul elő, hatni kezd a tömegpszi­chózis, és hirtelen nagy változás következik be az immunrendsze­rünkben. Ezért van az, hogy akik elmennek az ilyen helyekre, azok javulnak, és közülük sok meg is gyógyul. Krisztus sem hókuszpó­kusszal gyógyított, hanem föltette a kérdést a vaknak, a sikernek és a bénának, hogy „hiszel-e?” És ha az volt a válasz, hogy „hiszek, Uram”, akkor szólt: „Kelj föl és járj, mert a te hited meggyógyít téged!” Nem vagyunk messze attól, hogy az or­voslás ismét visszanyerje azt a klasszikus, régi szerepét, amikor az orvos nemcsak a test szerelője, ha­nem a test és a lélek gyógyítója volt. A beteg meggyógyulhat, de ehhez kell az ő aktív hite és akarata is.- Ha szívsebészként egy-egy elve­szettnek tetsző helyzetben küzdeni kezd, ez az akarat a betegre is álsu- gárzik? Képes együtt küzdeni az or­vosával?- Ezekről a kérdésekről csak da­dogva lehet beszélni. Mégis azt kell mondanom: elképzelhetetlen, hogy ez a kapcsolat egyoldalú le­gyen, mert ha úgy lenne, akkor nem beszélhetnénk kapcsolatról. A magyar nyelv szépen kifejezi: ne­künk kapcsolatban kell lenni. Ha ő akarja, de én nem teszem, akkor meghal. Ha én megteszek mindent és hiszek, de ő nem akarja, akkor is meghal. Ez a tapasztalat nagyon sarkítva és megkérdőjelezhetően. A hitetleneket azonban a tárgyi bi­zonyítékokkal sem lehet meggyőz­ni, mert mindig találnak kifogást. Én segíteni akarok azokon a bete­geken, akik megéltek egyfajta él­ményt, de nincs kihez forduljanak vele, mert a családjuk is előbb- utóbb bolondnak tartja őket, akár csak az orvos, aki bár ki nem mondja, de magában szintén vala­mi idegrendszeri bajt feltételez. A beteg pedig ott marad egyedül a megoldhatatlan problémájával, s egy idő után már maga is úgy gon­dolja: senki sem hisz neki, tehát vélhetően vele van a baj. De a hiba nem bennünk van. Akik ezt az utat nem járták meg, s akik orvosnak mondják magukat, de a betegnek nem hisznek, azokban van a hiba. Ezek a dolgok vannak, beszélni kell róluk mértéktartással. A legna­gyobb kárt az okozza, ha elkalan­dozunk a fantázia birodalmába, mart az lerombolja azt is, amit fel­építettünk. A legfontosabb az, hogy tudjuk: van ilyen, és sokan vannak, akik ezt megélték. Minden orvos szent kötelessége, hogy a maga módján segítsen rajtuk.- Fontos ehhez a bizonyosság?-Nem. Vannak dolgok, antikét meg kell tenni. Fel kell kelni, enni, dolgozni kell. A lelki élet azonban nem a bizonyosságokon, hanem hiten alapul. Mindenkinek csak azt kívánom: ahogy gyöngül a test, úgy: erősödjön lélekben, mert ez az egyetlen mód arra, hogy elfogadja a való világot összes borzalmával, ke­servével és az előttünk álló, várha-2 tó halállal egyetemben. ( VÁRNAI ÁGNE!' Szirmay Endre versei G/őzelmes csoda A mvészet mindig egyetemes volt örc, csakis egy és oszthatatlan ankor lüktet a szó, lángol a kép szmyal a zene szárnyán a dallam elhsenthetjük a hétköznapok homályát ni:s többé ámító eszmény vagy bálvány azrkölcs, ajellem hódító erő na irtotta ki a tizedelő járvány hiégünk őrtüze ki nem alszik soha a remtő szépség győzelmes csoda. Ezengeni Aormokon ezüst fény ragyog Itgolnak a tüzes virágok -ménységem útjait járom éiarangos csöndet hallgatok. Adő szívünkig emeli aerengő, sejlő titkokat -kevésből részeltem sokat aönd sorsom szavát feleli. lirult a vágy és föléledt íni minden messzeséget ily sorsunkban kiteljesedett hondani minden igazat -rolni az áldozatokat Lzengeni minden éneket. ■ áztetőn lovas kocsi Szegénynek is jár gyerek „fájdalmak útján” vitte ke­ltjét Jézus a Golgotára, ahol igfeszítették. Az ember élete rán azonban előfordul, hogy gigmegy ezen az úton, anél- I, hogy Jeruzsálembe utazott Ina. - A kereszt súlya alatt én sokszor éreztem, hogy össze- skadok - mondta a szuloki rntsch Ferencné. - A reményte- tség, a szenvedés lett úrrá raj- nk, mikor kitelepítettek ben- inket, s amikor beteg gyerme- ink született. Úgy éreztem, Jtlen vagyok, nincs meg a kö- t mozdító hitem sem. Szeren- ére vallásos környezetben íttem föl, ezért az erős hitem indig segítségemre volt. Jézus azt mondta: „Kelj fel, a te hi­ti téged megtartott.” Szulokban a németajkú tele- ilésen ma is szokás, hogy hús- ■t hajnalán hozzátartozóik sír­hoz mennek az idősebb asszo- rok. Imádkoznak, énekelnek, ;ő gyertyát és virágvasárnap- >r szentelt barkát helyeznek a rokra. A szokást azzal magya- zzák, hogy Jézus keresésére is szonyok indultak. S már csak : üres sírt látták, később pedig, )gy feltámadott az Úr. A hús- ti feltámadás és reménység ne- ink is. Húsvét reggelén a szulokiak viszik a sonkát, tojást szentel- :ni a templomba. Sok helyütt a hús az első, amit a böjt után znek. Hétfőn azonban új kele- a locsolkodás. Szulokban ré- n az volt a szokás, hogy a lé­nyek szalmát szórtak a lányos z elé: nyuszifészeknek szán- c, illetve annak a jelzésére, gy mennyire takaros a leány, fiúk találékonyságára vallott is, hogy a lovas kocsit dará­kra szétszedve fölrakták a ztetőre és a faágakra, gamos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents