Somogyi Hírlap, 2001. december (12. évfolyam,280-303. szám)

2001-12-30 / Vasárnap Reggel, 52. szám

■: 1H___________________________________________________________________________________________________________________________________2001. december 30. * ARCKÉP *7

Egy szerencsés dumafranci

Nevezi magát dumafrancinak, verbálgépnek, aki csak nyomja az újvakert a minket körülvevő neogagyiról. Néhány szóleleménye legendássá vált - ilyen például a dizájncenter. Eleinte csak az értelmiség rajongott érte, ám a Rádiókabaréban, illetve a Hócipő újság hasábjain az egész országot meghódította. Néhány évvel ezelőtt, egy beszélgetésünk végén arra a kérdésemre, miszerint mire vágyik még, azt felelte: egy saját show-műsor, az bizony jó lenne. Nos, azóta ez is összejött neki, lemezei közül pedig már a harmadiknál tart, ami szerinte azért jó, mert egyébként a saját szövege csak a fejében él, azt még sohasem írta le. Fábry Sándor nem titkolja: frenetikus poénjai közül nem mindegyik az övé, mint ahogy abból sem csinál titkot, hogy kies kocsmapultoknál találkozott már magánál nagyobb dumással is. Népszerűsége ma már hihetetlen magasságokban szárnyal, ám mindez nem sokat változtatott rajta. Legfeljebb az ideje lett kevesebb.- Mostanában mintha űzöt- tebb lennél, mint amikor még nem voltál show-mester...- Arra gondolsz, hogy most is véletlenül találkoztunk? Nézd, nekem sokkal egyszerűbb most beszélgetni veled, mint ha megdumálnánk egy időpontot, amit aztán módosít- gatunk, mert nem érek rá, hiszen valami mindig úgyis közbejön. Ez mindkettőnknek jobb, én legalábbis így veszítem a legkevesebb időt. Ami pedig a kérdésedet illeti: nem érzem magam elfoglaltabbnak, mint régen, legfeljebb jobban meg kellett tanulnom beosztani az időmet. Ez a mostani is egy ilyen praktika, hogy ne érezzem úgy magam, mint a seggbelőtt ártány... Van úgy, hogy'napokig be sem jövök a városba.- Mi változott az életedben az utóbbi néhány évben? Mennyire darált be a show- biznisz?- Nézd, valamennyire biztos, de igyekszem továbbra is a magam életét élni. Ettől függetlenül néhány dolog végérvényesen megváltozott, például lépten-nyomon megismernek az utcán. Nem mehetek el például egy jót úszni Harkányba, mert azonnal én kerülnék a középpontba.- Ez már a sztárélet árnyoldala?- Nem hinném. Az ismertséggel ugyanis az esetek kilencven százalékában semmi baj nincs. Sőt. Többször előfordult már, hogy Pesten valaki rám nézett, láttam a szemén a villanást, de az illető összeszorította a száját és durcás arccal elfordult. Valami olyasmit éreztem ebben, nehogy már ő kimutassa, hogy felismert... Ez engem kifejezetten zavar. Vidéken az emberek sokkal közvetlenebbek: visszaköszönnek,

érzem rajtuk, hogy fontos vagyok számukra. Az persze kellemetlen, ha odajönnek, és azt kérik, hogy mondjak valami vicceset - ilyen általában már erős borközi állapotban szokott előfordulni -, de én már eljutottam odáig, hogy erre egyszerűen azt mondom, hogy nem. Egyébként ezt a többi humorista is hasonlóképp kezeli. Ettől függetlenül persze szeretem azt hinni, hogy maradtam ugyanaz a Sanyi, aki voltam.- Nehéz volt alkalmazkodni a Showder kereteihez?- Én inkább úgy mondanám,

hogy ennek is meg kellett tanulni a technológiáját. Az első részét már régóta csináltam, a dizájn center az én találmányom, ezzel tehát nem volt probléma. Ami a vendégeket illeti, eleinte én is hallottam a kritikákat, hogy ők engem mintha zavarnának, s igyekeztem is változtatni a hozzáállásomon. Úgy érzem, ez mostanra sikerült. Ettől persze még nem vagyok riporter. Ezek pusztán könnyed, anekdotikus csevegések, amiket igyekszem úgy alakítani, hogy mindig legyen benne valami meglepő és érdekes információ. Ha valaki ehelyett mélyinterjút vár, persze csalódik, ám úgy érzem, hogy ezt a stílust a közönség kezdi elfogadni.- Nem nehéz egy műsoron át százhúsz százalékos fordulatszámon teljesíteni?- Számomra sohasem okozott gondot a felpörgés. Egy a lényeg: pihentnek kell lenni, s nem árt, ha lelkileg is kiegyensúlyozott vagyok. No persze fáradtan is voltam már jó, de az az igazi, ha mindezt én is élvezem.- A műsor indulásánál voltak olyan vélemények is, hogy a sok duma esetleg az idegen terep keltette feszültségedet leplezi...- Ez nem igaz, nem vagyok izgulós típus. A vendégeim igen! Számomra egészen meglepő volt, amikor azt láttam, hogy rutinos színészek, hétpró- bás előadók milyen drukkal készülődnek a színfalak mögött. Mintha az lett volna az első fellépésük. Nekem kell nyugtatnom őket, amit még ma sem értek. Jómagam egyébként olyan vagyok ilyenkor, mint egy felszállásra kész repülőgép. Csupán az egészséges munkakedv buzog bennem...- Sokan felhánytorgatták, hogy a Showder nem eredeti ötlet, Jay Leno már évtizedek

óta csinálja ugyanezt. Még a díszletek is hasonlók.- Nézd, én soha nem csináltam titkot abból, hogy ezt a szerkezetet készen kaptam. Ami viszont maga a műsor, az száz százalékig én vagyok. A show- műsorok ma egyébként is egy kaptafára készülnek, olyan nagyon nagyot ezen a téren nem lehet újítani. Bevallom, kezdetben én is lázadoztam a kötöttségek ellen, de aztán meggyőztem magam, hogy ha nincs poén, lehet bármilyen jó a díszlet, ott bukás van. S végeredményben ez a fontos: hogy milyen tartalommal tudom megtölteni ezt a már előre kijelölt keretet.- A show eddigi eredményei közül mire vagy a legbüszkébb?- Arra, hogy sok olyan ember is eljött a műsorba, akiről nem is gondoltam volna. Ilyen volt például Habsburg Ottó. Előtte soha ehhez hasonló műsorban nem lehetett őt látni. Minket megtisztelt azzal, hogy eljött. Egyébként az utóbbi időben tudatosan igyekszem olyan embereket becsalogatni, akik ebben a műfajban ritkán

fordulnak elő! Faludy György, Csukás István, hogy csak néhány nevet említsek. Ha akarod, nevezzük ezt akár nagyképűen kultúrmissziónak. Az én meglátásom ugyanis az, hogy a kereskedelmi televíziók alapesetben hülyébbnek tartják a nézőket, mint az indokolt lenne. Van egy módszer, amellyel szinte percre pontosan mérni lehet az adásidőn belüli nézettséget. Nos, ezek a görbék nem mutattak drasztikus változást akkor sem, amikor ezek a vendégek kerültek adásba. Nem ugrottak ugyan fel, de nem is zuhantak le. Úgy hiszem, egy műsornak a hatvanötödik adás felé már ilyet is el kell tudnia bírni. Ja, és még valami: számomra fantasztikus élmény volt, amikor a Faludy Gyuri bácsival folytatott beszélgetésem alatt a közönséget mutatták, s látni lehetett, ahogy a szőke lányok tátott szájjal figyeltek. Ez, úgy hiszem, engem igazol.- Ki dönti el, hogy kit hívtok be a műsorba?- Ezt mindig megbeszéljük a kollektívával, de a végső szó az enyém.- Előfordult már, hogy valakit kiszavaztál?- Két esetben, de azt ne kérdezd, hogy ezek kik voltak. Legyen elég annyi, hogy ez a fajta vétó csak akkor merül fel, ha erkölcsi kételyeim adódnak, vagy az illető bármilyen műfajban a gagyiság vádjával illethető.- Volt olyan, hogy fizettetek egy vendégnek?- Néha. Ám a többség ingyen jön. Az általad említett Jay Leno sem fizet egy vasat sem a meghívottaknak. Azt mondja, hogy az általa biztosított publicitás felviszi annyival az illető ázsióját, hogy az később akár anyagiakban is lemérhető. Szerinte egy ilyen adásnak hozadéka van, s én ezzel maximálisan egyetértek.- Nemrég Friderikusz Sándor említette, hogy te még az ő gegcsapatának a tagja voltál. Most már neked van ötletadó gárdád. Mennyiben támaszkodsz rájuk?- Számomra ők jelentik a biztonságot. Hisz ne felejtsd el: nekem kéthetente félórányi szellemességet mindenképp le kell nyomni. Ha nálam másfél hétig

áramszünet van, ők akkor is dolgoznak, gondolkodnak, inspirálnak. Ez utóbbi egyébként a legfontosabb. Az ötletadó geg- partikon az első fél órában nem is dolgozunk, csak dumálunk, röhögünk, felpörgetjük egymást. Egyikük, Királyvári Zsolt egy évig nem kért egy vasat sem, csak hogy köztünk lehessen. Holott ő egyébként nem ismeretlen ember, a reklámokban látható Soproni Ászok négytagú csapatának a tagja.- Te magad mivel tudsz feltöltődni?- Ha történik velem valami. Vízitúrára megyek, Skóciában vagy Kijevben járok, ilyesmi... Ilyenkor mindig rengeteg történetet szívok magamba, s utána szinte lubickolok a témákban. Egy evezős kiránduláson ráadásul totálisan elfelejthetem, hogy ki vagyok. A legkülönfélébb emberek verődnek ott össze, nem számít, hogy ki honnan jött, csak az aktuális feladat, a közös élmény a fontos. Én se vagyok tévés, csak egy ember a csapatból, s ez hihetetlenül jó dolog. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a vízitúrázókban igazi közösségre leltem.- No és a régi sztorik? Azoknak a forrása sem apad...- Rengeteget köszönhetek a szüleimnek. A rokonságunkban csak úgy hemzsegtek a történetmesélés nagymesterei. A nagyapám órai history archívuma például száz évre tekintett vissza.- Ebből készülnek a lemezek... Hányadiknál is tartasz?- A harmadiknál. Az első A vietnami balzsam című volt, ezt követte A lejtő ördöge, amiben a síkalandjaimat meséltem el, a mostani pedig az Oh, Tannenbaum! Ezek az albumok számomra egyébként azért is kedvesek, mert soha egyetlen műsoromat sem jegyzem le, de így mégis legalább ebben a formában megmaradnak az utókornak.- Mennyi „anyag” van most benned?- Ez a három album már a szerződéskötéskor a fejemben volt, ezért írtam alá nyugodtan a lemezcéggel a szerződést. Ma már ebbe nem mennék bele. Idegesítene a tudat, hogy határidőre teljesítenem kell. Egy- egy ilyen élménykupac összegyűjtéséhez ugyanis idő kell. Most épp az útikalandjaim ösz- szeállításán agyalok. Kijev, Mongólia, Skócia, no és persze a régebbi NDK-s élmények, ju- gó autóstop, ilyesmi. Egyelőre még nem tudom, mikorra áll mindez össze, de ígérem, szólok,' ha már „rúg a bébi”...- Nem bírom ki, hogy így a beszélgetésünk végén meg ne kérdezzem: találkoztál már magadnál nagyobb dumással?- Ó, hogyne, számtalanszor. Például, amikor Jeles András filmjét, az Álombrigádot forgattuk, körülbelül háromezer munkást hallgattunk meg. Ezeknek a felvételeknek a kazettái még mindig megvannak. Akkor bukkantunk rá Dodóra, vele kezdődik a film. Na, ő bárkit a seggébe dugott szövegelésben. Amiben én különbözöm a többi nagy dumafrancitól, az a szerencse. Nekem ugyanis soha eszembe nem jutott, hogy a va- kerral bármire lehet vinni az életben. Meg se fordult a fejemben, hogy ez eladható. Oltári mázlim volt, hogy ez nekem bejött. De ha elvetődöm mondjuk egy vidéki kiskocsmába, s ott olyan emberekkel találkozom, akik séróból lenyomnak dumában, automatikusan takarék üzemmódba kapcsolok és át- vedlek lelkes hallgatósággá. Elvégre a jó pap is holtig tanul.

Dián Tamás

Fábry Sándor

Született 1953. november 20-án, Budapesten.

Családi állapota: nőtlen.

Iskolái: 1972-76 Pécsi Tanárképző Főiskola, 1976-78 ELTE BTK magyar-német szak, 1976-78 Mafilm Filmíró Iskola. Pályája: 1978-92 a Mafilm dramaturggyakornoka, majd dramaturgja, 1992-től szabadfoglalkozású. Filmforgatókönyveket ír, 1989-től a Hócipő című újság szerzője, Rádiókabaré-tag. 1998-tól az Esti Showder műsorvezetője.

DQal: Karinthy-gyűrű 1996-ban, Déri-díj 1999-ben.

Hobbija: lakberendezés, kertészkedés.

Meg kellett szoknia, hogy a vendégeit is hagyja beszélni - itt például Michael Yorkot